B. GÁSPÁR JUDIT
„Fortélyos félelem igazgat…”
BALASSA PÉTER 60. SZÜLETÉSNAPJÁRA
Levél (volt), (jelen), (jövendő) barátaimnak
„Ők” félnek tőlünk (ezen megsértődünk, hol rasszizmust, xenofóbiát, kirekesztést, hol populizmust, demagógiát kiáltunk – többnyire jogosan – és „mi” félünk tőlük (ezen megsértődnek, idegen lelkületről, a nemzet sorsa iránti közömbösségről beszélnek, lenézést, felsőbbrendűségi komplexust gyanítanak – ez utóbbit gyakran jogosan). A különböző, öszszemérhetetlenül súlyos történelmi sérelmek iránti együttérzés mindkét félből hiányzik, mert kényszeresen a helyére tolakszik „az enyém súlyosabb, de ezt meg te nem érted” érzése, szemrehányása. Helyette azon vetélkedünk, melyikünk sérelme nagyobb, kinek a bűne kisebb. Mintha nulla összegű játszmáról lenne szó: a te sérelmed, fájdalmad mértéke ugyanennyit el is vesz az enyémből és fordítva? A sértettség pedig haraggá és váddá válik: a te (a tieid) bűnei ugyanennyivel kisebbítik az enyémeket (az „enyémek” által elkövetetteket).
Trianon, vörös terror, fehér terror, justizmordok, vérvád, zsidótörvények, zsidó vagyonok kifosztása, munkás és paraszt, értelmiségi nyomor, milliós kitántorgás Horthy Magyarországáról, szövetség Hitlerrel, belépés a háborúba az agresszor oldalán, az elcsatolt részek megszállása, a magyar zsidóság, cigányság kiirtásának kísérlete, a doni hadosztály cinikus feláldozása, nyilas rémuralom, német megszállás, felszabadulás, elcsalt választások, orosz megszállás, felekezet- és etnikumfüggetlen államosítás, kitelepítések, justizmordok, földosztás, majd padláslesöprések, erőszakos téeszesítés, forradalom, orosz megszállás, kollaboráció, justizmordok, puha diktatúra, sikertelen reformkísérletek, a „népiek” együttműködése a vörös-rózsaszín hatalommal, a radikális ellenzék fellépése, lakiteleki kérészéletű „népi-urbánus” együttes ellenzéki akció, Nagy Imréék újratemetése, a köztársaság kikiáltása, ellenzéki kerekasztal, rendszerváltás, körkörös védelem, „jóvátételek”, vad magánosítások, munkanélküliség, félresiklott mezőgazdasági reformok, a téeszek, állami gazdaságok elhamarkodott feloszlatása átalakításuk helyett, vagyonuk aki kapja, marja magánosítása, a szociális érzék önmagunkból való kiirtása ultraliberális oldalon, zsidózás, késlekedő-elmaradó elhatárolódás, cinkosság a másikon, jogos-jogtalan fasisztázás ballibről, paranoid összeesküvés-elméletek, gyűlölet jobbról, a történelmi egyházak csatasorba állítása-állása, egymást váltó jobb, bal kormányok korrupciói és klientúraépítő korrumpálásai, a másik fél satanizálása, bornírt népszavazások, xenofóbiára rájátszó ijesztgetések balról is, a parlament devalválódása-devalválása, utcai randalírozásra felbujtás és szakszerűtlen rendőri brutalitás, majd ennek felnagyítása onnan, bagatellizálása innen, nyomor, százezrek társadalmon kívül rekedése egyrészt, elképzelhetetlen vagyonosodás és hatalom másrészt, a jobb sorsra érdemes hatalomra jutottak emberi-erkölcsi leépülésének, deformálódásának elborzasztó látványa – átjárhatatlan szakadékok a nemzet testében.
A sérelmi érzület és az általa kiváltott jogos-jogtalan vád mindkét félben olyan erős, és öngerjesztő módon is annyira felszított, hogy a legkisebb manipuláció sem kell hozzá, sérelmi politizálássá válik. Mintha – mentális, érzületi szinten – ebben is az eredeti tőkefelhalmozás kezdetleges logikája működne: amivel te gazdagabb vagy, annyival én szegényebb és megfordítva. (Pedig ez sem kellene hogy feltétlenül igaz legyen.)
A politikai „elit” pedig, mindkét oldalon, mint szarka a tollat, kiássa, felkapja, és saját fészkét (későbbi sírját?) építi alantas és magasztos magán- és társadalmi indulatainkból, szenvedélyeinkből. Mintha nekünk akarnának megfelelni. „Csak így lehet választást nyerni.” Mondják nekünk, hogy csak manipulációval vagyunk megnyerhetők. És tényleg, erre csak idiótán mosolygunk magunkon: Hát, igen, ilyen hülyék vagyunk. És elégedetten hátradőlünk: „Ilyen nyomás alatt nem is lehet kevesebbet hibázni!” Igyekszünk lojálisak maradni, már csak azért is, mert a másik oldal veszélyes, fenyegető, félelmetes. Összezár, hát mi is összezárunk. Nagyvonalúan vagy dühöngve átsiklunk azon például, hogy miután meggyőztük magunkat, hogy Őszöd után többé nem lehet hazudni, az egészségügy minisztere és szóvivője hetet-havat összehord, mások meg nem a kérdésekre válaszolnak, hanem a Fidesz-taktikát követve ismételgetnek valami oda nem illő frázist. Elhitetjük magunkkal, hogy racionális érvek győztek meg minket a változtatások szükségességéről. És ez igaz is. Csak akkor lóg ki a lóláb, amikor súlyos hibák, sőt bűnök láttán is széttárjuk a kezünket: „Valamit csinálni kellett!” (Istenem, vakbélgyulladásom volt, hát lelőttek. Valamit csinálni kellett!) Persze, minden érdekcsoport azonnal sikoltozni kezd, tiltakozik, kérelmez, aláír, mihelyt az ő farkára lépnek. A többi csak kajánkodik, és viszont. Kölcsönösen biztosítják egymást szolidaritásuk hiányáról. „Ó, persze, te egészségügyis, beteg, szociális, színházas, operás, tanügyis, vasútpárti zöld stb. vagy!” Külön-külön kis engedményekkel meg is vásárolnak minket, amiért még hálásak is vagyunk (lásd Schein Gábor: „alkutársadalom”). Mintha a reform azonos lenne a földig rombolással. Mintha renovációról, javításról, szerves fejlesztésről soha nem is hallottunk volna.
S hogy miért tesszük mindezt? Miért nézzük el a fel-felsejlő súlyos korrupciós híreket, a szakszerűtlen, hebehurgya vagy koalíciós alkudozásból összetákolt „átalakításokat”, pusztítást és lepusztítást? Mert bennünk is működik Lukács György logikája, csak most megfordítva: „A legroszszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus.” És legfőképpen, mert félünk. Félünk a másik oldal hatalomra jutásától, arroganciájától, hogy ők még rosszabbak.
Közben pedig nem vesszük észre, hogy a magunk – igaz, csak kényszerből – választotta politikai „elit” ahelyett, hogy mint vártuk volna, észre térne, visszaél lojalitásunkkal, megelőlegezett és a másik oldal által kizsarolt bizalmunkkal. Családi viszonylatban ezt hívjuk abúzusnak. Használnak minket, és elbízzák magukat, mert feladjuk kritikai attitűdünket, nem leplezzük le hazugságaikat, dilettantizmusukat. A jobboldali sajtó meg „úgysem számít”. Persze, tényleg nem. De mi számítanánk, számíthatnánk, számítottunk valaha! Jól emlékszem a pillanatra, amikor az SZDSZ elhatározta, hogy… lemond felettes énjéről: rólunk, hogy átvehesse a Fidesz-módszereket, mondván: máshogy „ezekkel” nem lehet. Látjuk, hova jutott. És mi mégis, ma is, némán és fogcsikorgatva vagy büszkén arra, hogy meg tudjuk agitálni magunkat, asszisztálunk. Védjük a még védhetőt, és sajnos a védhetetlent is. (Egyetlen mentségünk a pokolbéli ovi: De a másik is ezt teszi! Így azután tessék párbeszédet folytatni!)
Hallgatunk azért is, mert úgy érezzük, nincsenek eszközeink. Mindörökre eliszonyodtunk az „utcai politizálástól”. Szembenézve a forradalmak véres terrorba fordulásának iszonyatával, szembefordultunk a radikális fellépés lehetőségével. Megcsömörlöttünk a Bibó által már több mint hatvan éve több száz oldalon elemzett társadalmi hisztériától. Már nem várunk semmi jót újabb pártok alapításától, tudván, hogy előbb-utóbb ezek is ráfutnának a ma történelmének kényszerpályái egyikére. A civil szervezetek vagy a síbolás gyanúja vagy partikularitásuk miatt elvesztették hitelüket, már-már csak gúny tárgyai Csak várjuk a kétszáz évet, amíg a pázsit kialakul.
Mindez azonban nem ok a kritikai attitűd feladására!
Iszonyúan fogjuk szégyellni magunkat, és ez nagyon rossz lesz. Nekünk is és az országnak is. Még az esélyét is elveszíthetjük, hogy a közeljövőben valódi szociáldemokrácia és valódi liberalizmus alakulhasson ki, vagy legalábbis valami, ami kicsit hasonlít ezekre. Utolsó kis tőkénket éljük most fel, amikor a rettenetes jobboldaltól és az árulás vádjától való félelmünkben, tehetetlen depressziónkban feladjuk független, „kritikai kritikus” attitűdünket.
Én is félek. Magamtól, tőletek és tőlük. „Hallgatok és tiltakozom”, mondja Bergman Hetedik pecsétjében a fegyverhordozó a Halálnak.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 22. szám
