Népszabadság * Sz. R. * 2007. június 1.
Kép: REUTERS – Jean-Paul Pelissier A kor szerinte nem mentség a hülyeségre, a szellemi restségre – két dolog, amit különösen nem szeret – de nem is garancia a bölcsességre. Igaz, óvakodik attól, hogy bárki is bölcsnek tartsa. „Hivatásom kiváltságosa vagyok” – állítja magáról a francia mozi szerény kaméleonja, Michel Piccoli. Utoljára az első filmeseket díjazó Arany Kamera válogatást elnökölte Cannes-ban, idén pedig a Stephen Frears vezette zsűri tagja volt.
A hetvenöt esztendős Piccoli a tőle megszokott szerénységgel, a kiegyensúlyozott emberek nyugalmával közlekedik. Egyik utolsó filmjében (Otar Joszeliani: Őszi kertek) nőnek öltözött éppen egy bukott miniszter mamáját megformálva. Idős kori elhajlásnak nevezi saját rendezői szárnypróbálgatásait. A harmadik rendezésén van túl, és nem véletlenül mindhárom abszurdba hajló komédia a családi és házastársi kapcsolatokról. Amíg a mesterének tartott Bunuel élt, nem mert volna hasonló lépésre vállalkozni. Elhibázott színész legendáját kelti magáról, mint mondja: a vágó munkáját tartja a legizgalmasabbnak a filmkészítésben. Ám itáliai „testvéréhez”, Mastroiannihoz hasonlóan hagyta egyszerűen, hogy elcsábítsa a színészet. Ma sem érti, hogy esett rá a választás huszonéves fejjel Don Juan szerepére a televízióban, mielőtt Renoirnál debütált volna. Aztán jött Godard, és a Megvetéssel egy hosszú moziszerelem kezdődött. Marco Ferrerit filmes öccsének tartotta, A nagy zabálást pedig a legszélsőségesebb visszhanggal kísért alkotásnak, amiben valaha is része volt.
„Kicsit utolsó mohikánnak érzem magam – mesélte egy korábbi találkozásunk alkalmával Cannes-ban. Már egyikük sem él A nagy zabálás férficsapatából, Mastroianni, Noiret, Tognazzi, és Marco Ferreri is halott. Amikor a Cannes-i filmfesztiválon bemutattuk, a közönség először kifütyülte a filmet. A fesztivál vezetőinek pedig valósággal ki kellett menekíteniük minket. Soha nem felejtem el a díjkiosztó estéjét: Marco Ferreri ötletére valami mosókonyha féleségben ültünk, szorongtunk, és kártyáztunk. Aztán A nagy zabálás fődíjat nyert, minket úgymond rehabilitáltak, és nemsokára remekműnek kiáltották ki. Kevés filmet ismerek azóta is, amelyik ilyen mélységgel és gyengédséggel beszél az értelmiség kiüresedéséről. A középszerű mozihoz szokott közönség mindebből az erőszakot és az obszcenitást vette le.”
Piccoli gyakran behunyt szemmel kíséri a gondolatközléseit. Egy dolgot mindenkor kikér magának, ha bárki is polgárnak titulálja vagy ezekkel a szerepeivel igyekszik őt azonosítani. Holott A burzsoázia diszkrét bájától az Ugrás a semmiben át Az élet dolgaiig, Bunuel, Godard, Sautet mozija polgárnak ábrázolja, igaz a meghökkentések polgárának. Véleménycserékre nyitott baloldali értelmiségi, aki néha sajnálja, hogy nem vett részt a politikában. „A politikai érdeklődésem nem új keletű, ez különben sem kerülhető meg az én korosztályom számára.” Egyik kedvenc témája a politika-, hatalom-, pénz triumvirátusa. „Amióta az eszemet tudom, gyűlölöm a pénz uralmát, mert gyilkos függőségbe hajtja az embereket. És mindig is gyanakodtam azokra, akik csak halmoznak, halmoznak, halmoznak anélkül, hogy a vagyonukból másoknak visszajuttatnának. Tisztelet a kivételnek, ismerek néhány tisztességes gazdagot is, de sajnos ez ritka dolog. Ha van szabadságom, akkor leginkább abban áll, hogy szerencsémre elkerült az anyagiasság kéjes gyönyöre. Ismerem az átmeneti szükség állapotát, de soha nem kellett behódolnom mammon istennek. A nyomor éppúgy elkerült, mint az irreális jólét.”
Piccoli nagy csöndekkel, halk tűnődésekkel és finom mosolylyal kísért meséi minduntalan visszakanyarodnak a fiatalságához, egy sok szempontból ártatlanabb korhoz, amikor még az anyagi érdekek nem írtak felül szolidaritást, tisztességet, erkölcsöt. „Nem, nem vagyok nosztalgikus – feleli. Tudja, az én koromban már a legtöbb mondat úgy kezdődik, hogy az én koromban, vagy volt egyszer… Nem mintha ez önmagában bármire feljogosítana. Sőt azt mondom, hogy a nosztalgia gyakran az életükkel és önmagukkal elégedetlen emberek menedéke. Persze rengeteg mindennel nem vagyok megelégedve magamban és a világban, de rájöttem, hogy két dolgot tehetek: vagy változtatok rajta, ha tudok, vagy elfogadom. Sok minden nem tetszik például abban az országban, ahol élek, ami történetesen a hazám. De nincs az a kincs, amiért másutt élnék, talán csak az apai felmenőim szülőföldje, Itália. Imádom az olaszok őrületét, a legjobb filmes barátaim is olaszok voltak, Marcello Mastroianni és Marco Ferreri. Igen, azt hiszem Rómában le tudnám élni a hátralevő életemet. Majd a gallokhoz visszakanyarodva, megjegyzi: „akár Chirac, akár Sarkozy a köztársasági elnök, a francia jobboldalból az árnyaltságot és az empátiát hiányolom, a baloldalról azért nem beszélhetek, mert két választási kampány között többnyire hallgat. De nem panaszkodom. Még mindig egy olyan országban élek, ahol demokrácia van, szabadság. Az már nem egy népen múlik, hogy az ideológiák mindkét oldalon elvéreztek, és nincs helyettük jobb. Ezért olyan tanácstalanok és sok esetben zavartak a fiatalok.”
Sokszor visszatérő fogalom Piccolinál a hála és a kivételezettség érzete. Születetten így gondolkodik vagy a tapasztalatai alapján. „Tizenhárom éves voltam, amikor a háború alatt kettesben menekültünk az édesanyámmal Párizsból délre. Biciklin és gyalog tettük meg az utat. Párizst elhagyva az útszélen egy síró férfit láttam, életemben először akkor láttam egy férfit sírni. Megkérdezte anyám, miért sír, mire azt felelte, mert zsidó. Hogy ne lennék hálás az életemért, a privilégiumért, hogy azt csinálom, amit szeretek, és még meg is fizetnek érte. Jóval többet kaptam, mint amire valaha is vágytam, hivatásban, barátságban, szerelemben.”
Lelkesen meséli, hogy nála minden szenvedély és kíváncsiság kérdése. Szeret az élet és a filmek nézője lenni. A rendezésből megtanulta, hogy a kamera mögött többet láthat, mint a kamera előtt. Éppen Jane Birkin papáját alakítja, a brit születésű, francia honos színésznő kis családi mozijában, amit az idei Cannes-i filmfesztiválon mutattak be. „Jane olyan, mintha a lányom volna. A szülei a barátaim, a férjei a barátaim voltak (Serge Gainsbourg és Jacques Doillon – a szerk.) Manapság rettenetes harcban állnak egymással azok a rendezők, akiknek a közönségfilmekhez, illetve a művészfilmekhez van tehetségük. A magam részéről se ízlésem, se tehetségem nincs a közönségfilmekhez. Az elsőszámú elrettentő példa számomra e tekintetben a televízió, ami valósággal két részre osztja a franciákat: függőkre és függetlenekre.” A művészeti választásai és a baloldali elkötelezettsége közötti párhuzamról pedig így vélekedik: „Természetesen befolyásolja a választásaimat, hogy történetesen nem a konzervatívok, hanem a haladás hívei oldalán állok. És a haladás számomra egyenértékű a kísérletezéssel, a kockázatvállalással, a minőséggel. Véleményem szerint egy alkotó ember mindent megengedhet magának művészi értelemben. Még azt is, hogy az agreszszivitását végletesen kifejezze. Máskülönben beleragadunk a kis művészieskedő szentimentalizmusba. Merjünk ártatlanok, kiüresedettek lenni az új dolgok befogadására.”
