Véget ért a nyolcéves iraki-iráni háború, megalakult a Postabank
Kattintson ide a videó megtekintéséhez!
1988 nyarán hazatértek Bartók Béla hamvai.Tudom, sokaknak egyáltalán nem ez volt az év híre vagy eseménye, de nyugtázni vagyok kénytelen: a ránk köszöntött reformkor számlájára írható, hogy megszűnt egy természetellenes állapot. Az tudniillik, hogy a XX. század legnagyobb, világszerte ünnepelt magyar zeneszerzője oly sokáig nem nyugodhatott hazai földben. Földi maradványait – az egész magyar kulturális és politikai elit jelenlétében – a Tudományos Akadémián ravatalozták fel, aztán, páratlan ünnepélyességgel, Farkasréten helyezték most már tényleg örök – itthoni – nyugovóra.
Még ennek előtte leváltotta a párt Kádár Jánost.Helyzete az év tavaszára tarthatatlanná vált. Noha meglepő aktivitással kampányolt amellett – hol Angyalföldön, hol másutt – hogy nincs válság, illetve az, amit az emberek annak éreznek, nem az, falakba ütközött. Még a budapesti pártbizottságon is. Meg kellett értenie, hogy a párttagság változást akar.
Ja és még valami. Idéznék Vagyim Medvegyevnek, Gorbacsov bizalmasának főnökéhez írott budapesti jelentéséből: ” Kádár elvtárs nem érzékeli a párt és a társadalom hangulatában bekövetkezett változásokat, képtelen a párt politikájának megújítására, ám ezt nem hajlandó elismerni.” Idézet vége.Medvegyev egyszersmind nyílt politikai támogatást javasolt – Grósz Károlynak.
Grósz, aki ekkor miniszterelnök volt, áprilisban már megalkudott Kádárral. Annak fejében, hogy ő távozik, a főtitkár régi bizalmi embereinek megtartását kérte, bár Aczélhoz és Maróthyhoz nem ragaszkodott. Ám a májusi pártértekezlet, ahol végül is Kádár távozott, személyi kérdésekben egy kicsit se igazodott ehhez az alkuhoz – bár lehet, Grósz cinkelt kártyákkal játszott. Az új legfelső vezetésbe, a Politikai Bizottságba nem hogy Aczél, de Gáspár Sándor, Havasi Ferenc, Lázár György, Németh Károly, Óvári Miklós, Sarlós István se került be – viszont vissza, illetve bekerült Nyers Rezső, Pozsgay Imre és az új üstökös: Németh Miklós. A reformer szárnyat erősítette két, teljesen váratlanul megválasztott PB-tag, Iványi Pál, a fővárosi tanács elnöke és Tatai Ilona, a Taurus vezérigazgatója.
Az égszakadás-földindulás szerű pártkádercserét hasonlók követték kisvártatva állami vonalon. Az Elnöki Tanács elnöke Straub F.Brunó, a nemzetközi hírű akadémikus lett, a parlament elnöke pedig a buffó természetű Stadinger István. Pozsgay Imre államminiszteri beosztást kapott, mellyel rangban is befolyásban is közvetlenül a pártfőtitkári és miniszterelnöki posztot egy kézben tartó Grósz Károly alá került.
Kádár távoztával gyorsan változott a légkör. A májusi pártértekezletet követő első Központi Bizottsági ülésre például – 1957 óta először – beengedték a tévét. Az ülés sztárja, idézőjelben, Németh Miklós volt, aki szárazon közölte: kritikus helyzetben vagyunk, erőforrásaink szűkösek, tartalékaink kimerültek, két év alatt a tőkés adósságállomány a duplájára nőtt. Summa: újabb külföldi hitelekre van szükség, hogy a víz felszínén maradhassunk.
Ugyanebben a júliusban Grósz Károly – Reagan meghívására – látványos körutazást tett az Egyesült Államokban, az amerikai tőke idecsábításának nem is titkolt céljával. Olyan cégbirodalmak szívében bukkant fel kíséretével, mint a Bechtel, a Lauder, a Sears, az Occidental Petroleum. Magyarország akkor – Kádár után – a legígéretesebb kelet-európai terepnek számított Nyugaton. Grósz lakosztályaiban egymásnak adták a kilincset bankárok, vállalatvezérek, politikusok – közöttük még Nixon és Kissinger is. Pláne, hogy Grósz nyilvánosan kijelentette: alig várja, hogy egy amerikai vállalat száz százalékos részesedést szerezzen egy magyarban.
Sajnálatos módon azonban az amerikai út nem e távlatos epizódok miatt vált emlékezetessé, hanem amiatt, hogy Grósz egészen hajlíthatatlannak mutatkozott az 1956-os forradalom megítélésében. Amikor New York-ban – Soros György kezdeményezésére – összejött a magyar emigráció vezetőivel, majd Washingtonban előadást tartott a Nemzeti Sajtóklubban, kereken kimondta: az 56-os nemzeti tragédia ellenforradalom volt és Nagy Imrét nem rehabilitálják. A kormány legfeljebb ahhoz járul hozzá, hogy őt és kivégzett társait végső nyughelyre vigyék.
Zárójel: ekkor már kiment a belügyminiszter titkos parancsa arról, hogy a kivégzettek maradványait a rákoskeresztúri temető 3o1-es parcellájában fel kell kutatni. Zárójel be.
Ahhoz, hogy az Egyesült Államokban tett Grósz-körút egy érdekes epizóddjához visszatérhessek, fel kell idéznem a Kádár-utód első külföldi útját, mely természetesen Gorbacsovhoz, Moszkvába vezetett. Tudni kell, hogy az akkori magyar vezetés komoly esélyt látott arra, hogy egy szovjet-amerikai haderőcsökkentési egyezményben – melytől Reagan nem zárkózott el – Magyarország kiemelt helyen fog szerepelni. Grósz valamilyen formában fölvetette ezt a kérdést – mármint a szovjet csapatok kivonását hazánkból – Gorbacsovnak – kitől azt a sokat sejtető választ kapta, hogy nincs a fegyverzet- és haderőcsökkentésnek egyetlen olyan kérdése se, amelyről a Szovjetunió ne volna hajlandó tárgyalni.
És hallhatott Grósz még valamit, mert noha Amerikában jártában fegyelmezetten cáfolta mindvégig, hogy a Szovjetunió Magyarországon állomásozó csapatainak egyoldalú, ismétlen egyoldalú kivonására készülne, San Franciscoban kikottyantotta: tudomása szerint létezik olyan szovjet javaslat, hogy 1995-ig minden idegen katona távozzék Európából. Ekkor azonban még mindenki kölcsönös csapatkivonásban gondolkodott – mint tudjuk, egyoldalú lett a vége, csak a szovjetek mentek.
Ugyancsak Grósz jelentette ki Amerikában, ha meghívják, hajlandó elmenni Romániába, ahová Kádár köztudottan nem volt hajlandó tíz éven át. Ekkor persze akut helyzet volt, amelynek a történetét elmondom.
Nicolae Ceausescu, a román nép legnagyobb fia az év elején, immár hetven évesen a fejébe vette, hogy falvak tömegét törli el a földről. Szisztematizál, ahogy mondták. A falvak népét úgynevezett agráripari komplexumokba költözteti, be a panelbe, miáltal felszabadul egy csomó föld és többet lehet majd nagyüzemien gazdálkodni s élelmiszert exportálni. Ez a vállalkozás – melyből, előre megmondom, hála istennek semmi se lett – a keresztségben a falurombolás nevet kapta, s noha nem volt magyarellenes éle, a lehető legrosszabbat ígérte az erdélyi magyarság falvainak évszázados építészeti kultúrájára, illetve erre az örökségre nézve.
Tiltakozni kellett. Érdekes módon ugyanaz a magyar hatalom, amelyik március 15-én, majd Nagy Imréék kivégzésének évfordulóján, képletesen szólva kardlapozott a Ceausescu-rendszer szidalmazását baj nélkül eltűrte. Június 27-én a Hősök terén az akkor már lassan párttá fejlődő MDF szervezésében százezres, impozáns és megindító szolidaritási tömegtüntetés zajlott le. Szolidaritás az erdélyi magyarsággal, de kicsiny részt a román ellenzékkel is, melynek képviselői saját nemzeti lobogóik alatt vonultak fel Budapest szívében. Hullámoztak a téren az erdélyi magyar helységnévtáblák, miközben Ceausescu megtiltotta, hogy a sajtóban és a hivatalosságban a magyar helységnevek akármilyen formában megemlíttessenek.A román válasz gyorsan megjött: a román kormány bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust, a bukaresti magyar kultúrközpontot. A román párt központi bizottsága a tüntetést az MSZMP, tehát a magyar párt nyakába varrta, ami felért egy hadüzenettel.
Grósz ennek utána utazott Amerikába s mivel ott késznek mondta magát egy romániai látogatásra, augusztus 25-én sürgős üzenetet kapott a bukaresti diktátortól: találkozzanak három nap múlva Aradon. A magyar párt politikai bizottsága hat teljes órán át rágta a kérdést, érdemes-e, s végül úgy döntött, hogy igen. Grósz elutazott. Bár ne tette volna. A PB egy tízpontos témajegyzéket állított össze a főtitkárnak, ezeket kellett volna felvetnie a tárgyaláson – ha a román fél hagyta volna. De Ceausescu a beszélgetést a gazdasági együttműködés felé terelte, mintha ez lett volna a legfontosabb kérdés a világon. A konzulátus és a kulturális központ ügyét levétette a napirendről, mondván, Románia elvi alapon be fog zárni minden külföldi konzulátust, és ugyancsak elvi alapon nem kíván kultúrközpontokat se látni, mivelhogy maga sem tart fenn ilyeneket külföldön. Ja, ha elvi kérdés, akkor elvi, mondta Grósz és ezzel az ügy le is volt zárva. Ami pedig a falurombolást illeti, a ravasz Ceausescu javasolta, hogy küldjenek valami tanácsi küldöttséget a magyarok, nézzenek körbe, jobb, ha jobban ismerjük egymást. És slussz.Grósz – szó mi szó – besétálta Ceausescu csapdájába. Gyaníthatta, hogy román kollégájának hátsó szándékai vannak, de hogy CSAK AZOK, az valószínűleg nem sejtette. A romániai magyarság szemében a magyar politikai vezetés tovább zsugorodott, a diktátor elérte célját.
Pedig ekkortájt már tízezer romániai magyar menekült tartózkodott idehaza, ugyanennyi letelepedési kérelemmel. Befogadásuk komoly terhet rakott a magyar hatóságokra, kivált a keleti határ menti magyar városokra, – de az ország nem volt híján segítő készségnek. A kormány és hivatalai a lehető legkomolyabban felkarolták a menekültek ügyét.
Most – puszta pihentetőnek – kirándulunk egy kicsi kifelé.Két helyi háború is véget ért – csak azért, hogy még náluk is pusztítóbb konfliktusoknak adja át a helyét.
Gorbacsovot semmi sem tudta eltántorítani attól, hogy kivonja a szovjet csapatokat a közel tíz éve gyámság alatt tartott Afganisztánból. A háború az iszlám ellenállással szemben megnyerhetetlennek, viszont annál költségesebbnek bizonyult. Nem beszélve arról, mennyit ártott a Szovjetunió presztízsének. A szovjet katonaság tehát otthagyta, azaz inkább sorsára hagyta az afgán kommunista rendszert – s jött rá csakhamar a polgárháború, egészen a tálibok hatalomátvételéig.
Véget ért a nyolcéves iraki-iráni háború is. Végső szakaszában tovább pusztultak a városok mindkét oldalon, de a két őrült hadviselő idegen olajszállító hajók tömegét is megtámadta, felgyújtotta. A háborúból Szaddám Huszein került ki győztesen, mivelhogy Khomeini ajatollah már nem tudta emberrel ellensúlyozni ellenfele technikai fölényét. E győzelmen Szaddám annyira felbátorodott, hogy két év múlva lerohanta Kuvaitot s onnan már egyenes út vezetett az Öbölháborúhoz, sőt szinte a mához.Most egy kicsit közelebb jövünk a hazához. Tito halála után nyolc évvel nem csak a többi szocialista ország, Jugoszlávia térdei is rogyadozni kezdtek. Tüntetések és sztrájkok borították be az országot, kivált Szerbiában, ám akadt egy ravasz és ambíciózus kommunista politikus, Szlobodan Milosevics, aki olyképpen lépett elő a piaci reformok barátjává, hogy közben minden bajt a jugoszlavizmus, a szerbség állítólagos elnyomásának számlájára írt. Magasra csavarta a szerb nacionalizmus lángját – hivatkozási alapul a koszovói szerbség sérelmei szolgáltak. Uszító szónoklatokat tartott már ekkor is, és amúgy mellékesen, keresztülvitte azt, hogy Szerbia alkotmányából töröljék a Vajdaság és Koszovó autonómiáját. Lassan kikelt a sárkányfog vetése.
A Szovjetunióban Gorbacsov kínlódott. Noha a múlt kibeszélésével olyan pezsgő légkört tudott teremteni, amilyenről az oroszok hatvan éve nem is álmodhattak, a reformjaival semmire se ment. A vállalatok hatáskörébe utalta például az árakat és a béreket, ám minthogy ennek – Magyarországgal ellentétben – a birodalomban semmi előzménye nem volt, a történet vége az lett, hogy bérkövetelési hullám vonult végig az országon, beindult a bankóprés, kiürültek a boltok és soha többé nem teltek meg. Ráadásul politikai ellenfelei, élükön Ligacsovval kitolták felfedezettjét, Jelcint a vezetésből s megkapta a nyakába a halódó Szovjetuniót első igazi nemzetiségi konfliktusát, a karabahi válságot, ahol is örmények és azeriek kegyetlenül gyilkolni kezdték egymást egy alapjában örmények lakta, de Azerbajdzsánhoz tartozó enklávé, ama híres Karabah birtoklásáért. Hiába kérte az elvtársait, hogy csituljanak, kábé annyi hatása volt, mintha én kértem volna…
Ezekután Amerika: Reagan kiszolgálta két ciklusát, utóda az ugyancsak republikánus George Bush lett, volt pekingi nagykövet, ENSZ-nagykövet, CIA-igazgató és sokéves alelnök.
A magyar külpolitika pedig, levetkezvén minden kádári gátlását, kitörési pontokat keresett magának. Két érdekes irányban. Az egyik Dél-Korea volt, ahol már az olimpiai játékok előtt kereskedelmi képviseletet nyitottunk, majd épp az olimpia alatt – elsőként a szocialista országuk közül – elismertük diplomáciailag a Koreai Köztársaságot.
A másik irány a húsz éves diplomáciai bojkott alá vont Izrael volt. Samir miniszterelnök magánlátogatást tett Magyarországon, majd érdekképviseletek nyíltak a két fővárosban. Pár hónap múlva pedig az El Al izraeli légitársaság vezetői bejelentették, hogy charterjáratok fognak közlekedni Budapest és Tel Aviv között, amiből már kiolvasható volt, hogy a szovjet zsidók mirajtunk keresztül fognak tízezerszám távozni, ami üzletnek se volt utolsó.
Lazítsunk! Mint már többször elmondottam volt, a bajok közepette mindig voltak kis örömeink, bíztatásaink. Például. Megszűnt az OTP betétgyűjtő egyeduralma. A magyar polgár máshová is tehette a pénzét, például a postafiókok hálózatára épülő Postabankba, amelynek alakuló ülésén, 1988 júniusában Princz Gábort választották elnök-vezérigazgatóvá.Aztán lehetett immár költeni a pénzt Estee Lauder termékekre, Adidas-boltban, kicsi sorbanállással. Akinek ez nem volt elég, Bécsbe ment, hogy ott költse el kevéske valutáját.
Közben, még mielőtt az MSZMP felébredt volna, lendületet kaptak az úgynevezett alternatív – magyarul: ellenzéki – szerveződések. A Fidesz például nyíltan a halódó KISZ alternatívájaként teremtette meg önmagát. Alapítói közül néhányan, közöttük Orbán Viktor, rendőrségi figyelmeztetéssel úszták meg a pártalapítást, de a lassan reszketeg pártállam októberben már szó nélkül tudomásul vette, hogy a fiatal demokraták megtartsák első kongresszusukat a Jurta színházban. Ugyanazon a nevezetes helyen, ahol az MDF is megtartotta első nyilvános gyűlését, igaz, kilenc hónappal korábban.
Az év vége felé már elég sok volt ezekből az alternatív szerveződésekből, jobbára mozgalmár, tehát egyelőre nem párt- jelleggel. Für Lajos például az MDF MOM-béli gyűlésén azt mondta, a szervezet egyelőre nem kíván párttá alakulni. A Metro klubban megalakult az első szabad szakszervezet, a tudományos dolgozóké, megszerveződött a Szabad Demokraták Szövetsége, de újjáalakult az egyébként soha be nem tiltott Kisgazda Párt és a Szociáldemokrata párt is. És voltak civil szerveződések, mint például a Duna kör, mely nem mulasztott el másnaponként tüntetni a Bős-nagymarosi vízlépcső építése ellen.
Nem lehetett levenni a napirendről a többpártrendszer ügyét. Az MSZMP vezetői kínlódtak. De a legkínlódóbb maga Grósz Károly, a főtitkár volt, ki azon a bizonyos budapesti pártaktíván, november végén a fehérterror rémét idézte föl arra az esetre, ha netán a szocializmus elbukna. Minthogy azonban az ösztönei azt súgták, a sorsszerűen fenyegető dolgokkal kár szembe menni, ugyanitt azt is elmondta, hogy nem ellenzi, ha az előkészületben levő egyesülési törvény után párttörvény is születik. Egyébként kiállt amellett is, hogy a gazdaság egyharmadát a magántulajdon uralja.
Szó, mi szó, a parlament a szocializmus történetében egyedülálló társasági törvényt fogadott el: lehetővé tette, hogy kizárólag magánszemélyek – legfeljebb ötszáz alkalmazottal – részvénytársaságokat vagy korlátolt felelősségű társaságokat alapítsanak.
Grósz egyébként novemberben leadta a miniszterelnöki posztot Németh Miklósnak, aki elég zajosan kezdte a pályafutását. Beleütközött az egyre öntudatosabb parlamentbe, amelynek nem tetszettek a tervezett elvonások s kivált az immár Nagy Sándor vezette SZOT-ba, amely nem fogadta el a hat százalékban rögzített reálbércsökkentést. Viszont egyetértett azzal, hogy 1989 január 1-től bevezessék Magyarországon a .. na mit? A munkanélküli-segélyt. Merthogy a leépítések folytán immár az is szükségessé vált.
A magyar valóságnak ehhez a szeletéhez Almási Tamás nagyszerű dokumentumfilmje, az ózdi kohászat felszámolásáról szóló Szorításban vitte érzelmileg közelebb a magyar nézőt…
Köztévé
