Szomorúan, letörten nyúlok a klaviatúrához: már megint olyan támadásra kell válaszolnom, amely méltatlan, sekélyes és gusztustalan, miközben egyszerű hazugság-özönnel operál. S mielőtt a tényekre térek, azon töprengek: tényleg, micsoda világban élünk? Miként létezhet az, hogy az ország egyik legmagasabban pozícionált bírója meg meri engedni magának, hogy csupasz tényekről, például egzakt számokról hazudjon a közvéleménynek és ennek ne legyen semmilyen következménye? És amikor majd tüstént bebizonyítom: Dr. Kónya István, a Legfelsőbb Bíróság kollégium-vezetője ezt tette, számos valótlanságot közölt a Népszava olvasóival – akkor mi lesz? Természetesen most sem történik semmi: se ki nem rúgják két napon belül, se fegyelmit nem kap, de még csak vissza sem vonja rágalmait. És pöffeszkedik tovább magas székében, miközben néhány bírótársával a fasizmus szálláscsinálóiként, a szélsőjobboldali ordas eszmék „szobatisztává” mosdatásán, a történelem jobbszéli birtokbavételén munkálkodik.
Miért e durva hang válaszomban?
Mert halkan és udvariasan – szerintem – nem lehet írni vagy szólni arról, hogy működik egy rejtőzködő bíró-klikk, amely döbbenetes pofátlansággal valóban ezt teszi: különféle területeken támogatja-erősíti a fasizmust vagy legalább az antiszemitizmust, sunyin figyelve egymásra összehangoltan úgy ítélkezik, hogy az a nácizmusnak kedvezzen; aki pedig ez ellen szólni mer, azt legyalázza.
A kedves olvasó engedelmével nem foglalkozom a főbíró számos pitiáner, alantas mószerolásával, üres vádaskodásával, abban bízva, hogy az ilyen hitvány támadások önmagukat minősítik. Mint hogy mire hány munkaórát fordítottam (amiből persze egyetlen szó sem igaz, hiszen egyrészt kémeik nem jelentették, hogy az irattárban hány napot töltöttem, valamint fogalmuk nem lehet arról, hány hétig gubbasztottam a levéltárban, ahol az ő felháborító ítéleteiket is elolvashattam, sőt lefénymásoltathattam, hogy itthon is folytassam a munkát).
Nem tehetem meg azonban, hogy ne reagáljak legalább a legfontosabb olyan hamisításokra és hazudozásokra, amelyek társadalmilag igazán fontos kérdésekről szólnak.
A Ságvári-féle Kristóf László ügyben úgy tesz Kónya, mintha eddig semmit nem írtam-írtunk volna meg hamisításaikról, újra ugyanazokat a halandzsákat adja elő. Sosem vitattam, sőt elismertem, hogy magában Ságvári Endre lelövésében Kristóf László fölmentése jogszerű volt. Messze nem volt azonban sem jogszerű, sem igaz e csendőr fölmentése abban a háborús bűntettben, hogy részt vett antifasiszták megkínzásában. A Legfelsőbb Bíróság Bfv.X.1.185/2005/7. számú ítélete ezt tartalmazza: „az irányadó tényállásból nem állapítható meg, hogy a név szerint is megjelölt négy személy megkínzása „milyen súlyú, mértékű” volt, elérte-e azt a szintet, amely szükséges a szóban levő háborús bűncselekmény megállapíthatóságához”.
Nos, ez is egzakt hazugság. Az iratok között ott van e négy személy, valamint további két másik tanúvallomása, például a következőképpen. „Villanyoztak, gúzsba kötöttek, futballoztak velem, rúgtak, vertek, cigarettával égettek.” „Gumibottal kezeimet, talpamat verték, majd villanyozni kezdtek… kiverték két fogamat… összekötözték kezeimet és lábaimat, közéjük egy keményfa rudat tettek, és fejjel lefelé felkötöttek a fogasra.” „A herémet, a talpamat, a tenyeremet, valamint az egész testemet verték gumibottal, közben villanyoztak.” Ezekben vett részt Kristóf, és ezek után merészelte Kónya, az ítéletet hozó tanács elnöke, Édes Tamás előadó bíró, Akácz József,
Horváth Ibolya és Belegi József bíró fölmenteni Kristófot.
Hogy én erről azt írtam: létező tanúvallomásokat tagadtak le? Igen, tartom. Ha egyszer azt írták ítéletükben: „nem állapítható meg, a kínzás milyen súlyú, milyen mértékű volt, elérte-e azt a szintet, amely a háborús bűntett megállapíthatóságához szükséges” – akkor létező tanúvallomásokat tagadtak le, szégyent hozva a teljes magyar igazságszolgáltatásra, sok-sok helyesen és igazságosan ítélkező bíróra. Az már csak hab a tortán, hogy mellesleg nevetséges, bár inkább őrülten hazug álérvekkel még a fogolyszökés vádja alól is fölmentették Kristófot, aki nem csak megszökött a letartóztatására érkező rendőr elől, de előtte meg is támadta a rendőrt, megpróbálva elvenni a pisztolyát. Ez Kónyáék szerint nem fogolyszökés.
Kónya azt felelte nekem: „mi sem ebben az ügyben, sem más felülvizsgálati ügyben nem hazudhattunk, mert ennek lehetőségét a büntetőeljárás szabályai egyszerűen kizárják”. Nos, legalább e mondat második felében egyetértünk: Kónyáék valóban sorra-rendre olyan ítéleteket hoznak, amelyek meghozatalát „a büntetőeljárás szabályai egyszerűen kizárják”.
Hivatkozhatom Kónya másik példájára, az általuk szintén felmentett Hofrics Henrik esetére, akinek az összes, egykori elítéléséről szóló irata elveszett. Most viszont Kónya közli: Hofricsot azért mentették föl, „mert amit tett, az nem volt bűncselekmény… a népbíróság ugyanis – a bűnösség elengedhetetlen feltételéül megkívánt önkéntességet – tényként nem állapította meg”. Mondja Kónya, miközben a népbíróság ítéletét nem látta, nem láthatta, hiszen szőrén-szálán eltűnt. Arra azonban persze nem ad magyarázatot Kónya, mire föl merték akkor leírni, mi volt az egykori ítéletben, milyen alapon volt érkezésük fölmentő ítéletet hozni iratok híján.
S essék szó végre a legfontosabbról: hány egykori háborús és népellenes bűnöst mentett föl a Legfelsőbb Bíróság az utóbbi másfél évtizedben? Hazudok-e, hogy a körülbelül 500 felülvizsgálati kérelemre – 100 ítélet elemzése alapján – állítom: a 96 százalékukat fölmentik Kónyáék? Kónya szerint hazudok. Április 26-án Kónya ezt írta: „a Legfelsőbb Bíróság 1990. január 1-jétől 2007. április 18-áig terjedő időszakban törvényességi óvás folytán, illetve felülvizsgálati eljárásban 203 háborús és népellenes ügyet bírált felül”.
Nos, ez itt a lényeg. Hát akkor nézzük a valós számokat! Emeljünk ki találomra csak két évet, 1994-et és „95-öt! 1994-95-ben 204 felülvizsgálati kérelem érkezett háborús és népellenes bűnösök ítéletei ellen. Két év alatt.
Nem 17 év alatt 203, amit Kónya állít, hanem mindössze két év alatt 204 (mellesleg például 1993-ban további 105).
Hát ez az igazi botrány, egyszersmind ez a jellemző néhány bíróvezető mentalitására és magatartására. Kónya persze nyilván abban reménykedett, tényleg csak annyit foglalkoztam ezzel a témakörrel, amennyit kémjelentései szerint feltételezett rólam, ezért volt mersze ilyen pitiáner hazugsággal előhozakodni. Ám ez nem fontos, nem az én személyes presztízsemről van szó. Hanem arról: valóban megteheti-e büntetlenül a Legfelsőbb Bíróság kollégiumvezetője, hogy tudatosan félrevezesse a közvéleményt, belehazudjon egy politikai napilap olvasóinak képébe? Tényleg szó nélkül, szankció nélkül eltűri-e ezt a bírói kar, az OIT? És elviseljük-e mi, állampolgárok, akik fölött ilyen bírók mondanak ki ítéleteket? Hogy jelenleg semmilyen eszközt nem bírunk, amellyel a civil társadalom kipenderítheti az ilyen alakokat? Ez igaz – egyelőre. El kell érnünk, hogy ne így legyen. Ilyen emberek nem ítélkezhetnek.
dr. Kende Péter
