2007.05.22., 2007. évfolyam, 21. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168ra
cimkék: Forgách András, kultúra
Legújabb könyve nemrég jelent meg a Magvető Kiadónál. A Zehuze című regényt családi levelezések alapján írta meg, és miként ő mondja, az idegenség érzéséről is szól.
Fotó: Kovalovszky Dániel Zehuze héberül azt jelenti: ez van. Miért ez a cím?
Mivel a könyv részben az idegenség érzéséről szól, idegenszerű címet akartam választani. A zehuze ráadásul kifejezi a levélíró attitűdjét: a világot úgy kell elfogadni, ahogyan van. A szó nagyanyám egyik levelében bukkant fel, és megtetszett.
Mi a története ennek a könyvnek, ezeknek a leveleknek?
Nagyszüleim az első világháború után vándoroltak ki Palesztinába. Anyám Jeruzsálemben született, ott ismerkedett meg az angol hadseregben szolgáló apámmal egy ifjúkommunista-bálon. Ők „47-ben, kissé kalandos körülmények között, emigráltak vissza Magyarországra, korábban egyikük sem élt itt. Ezután nagyanyám harminc éven át intenzíven levelezett imádott lányával, aki kezdetben ápolónő volt, az apám pedig újságíró. Két hónappal élte túl anyámat 1985-ben. Tíz évvel a haláluk után, költözködés közben találtam meg nagyanyám legtöbb levelét, sok más dokumentummal együtt. Bugyogtak mindenhonnan.
Milyen érzésekkel olvasta?
Nem volt könnyű olvasmány. Sokszor abba kellett hagynom. Sírtam is. Anyám minden kis fecnit eltett, az oltási igazolásoktól a befizetési szelvényekig, de nem nagyon rendszerezte őket. Hosszú időbe telt, mire a sok papírt nagyjából összeraktam.
S miért gondolta, hogy a magánlevelezést nyilvánosságra hozza?
Egyáltalán nem azt hoztam nyilvánosságra: regényt írtam. Flaubert nyomán azt szoktam mondani: nagyanyám én vagyok. Elsősorban a hangütést kölcsönöztem tőle. Amikor „95-ben belekezdtem a könyvbe, még nem tudtam, milyen nehéz feladatra vállalkozom. Úgy kellett megfogalmaznom ezt a hullámzó, egy irányból érkező szubjektív szöveget, hogy belőle a válaszok is kihallhatók legyenek. Amíg csak részleteket írtam, könnyen ment. Az egyik trükk az, ahogyan a nagypolitika és a mindennapi, intim dolgok mindig egy lélegzetre mondódnak ki. Rekonstruálnom kellett egy hajdani, teljesen szubjektív nézőpontot. Mintha az aznapi újságokat olvasnám, mondjuk 1953-ban. Az is fontos volt számomra, hogy a főhősöm nő legyen. Illetve a főhősnőim, mert három van, az anya és két lánya, közülük az egyik ott, a másik itt. Egyébként nagyanyám idősebb korában – szívbeteg lévén – sokat ült otthon. Olvasott, hímzett, zenét hallgatott. Elvolt. Leveleket írt. Néha jótékonysági bazárt szervezett, párttaggyűlésre járt. Főzött. De a leveleiben talán teljesebben ábrázolta az életet, mint férje a verseiben és novelláiban. A családban sokan boszorkánynak tartották, azt mondták: az ő hatására lett rabbinak készülő nagyapámból kommunista.
És ez igaz?
Nagyjából. Nagypapa amilyen megszállottan gyakorolta korábban a vallását, éppolyan hévvel vetette bele magát a marxizmusba. Igaz, a Spinoza-kötet mindig ott hevert az éjjeliszekrényen. Ez elég tipikus zsidó pályaív, ám Izraelben teljesen mást jelentett kommunistának lenni, valóságos páriasors volt, belső száműzetés. Bár a pártba nem lépett be, a meggyőződését sohasem titkolta, ezért egyre kevesebb barátja lett. És, ahogyan haladtak az események, főleg a „67-es háború után, a családjában sem volt könnyű a helyzete. Emlékszem, „76-ban kint voltam náluk, s felvonultam Tel-Avivban a nagyanyámmal május 1-jén. Dühödt nénikék hadonásztak az út szélén az esernyőjükkel: „Titeket is elvihetett volna Hitler!” Mármint a kommunistákat. Ugyanakkor nagyapámat zavarta elvtársainak műveletlensége, a pártbürokrácia. Nagyszüleim élesen szemben álltak Izrael politikájával. A regényben többször elhangzik: menynyi kegyetlenséget követnek el a zsidók is az arabok ellen. Ha erről ma nálunk valamelyik jobboldali újságban vagy tévében esik szó, annak burkolt politikai üzenete, antiszemita felhangja van, ám egészen mást jelent, ha ezt a zsidó nagymamám mondja. Egyébként az apám anticionizmusáról sokan azt hitték: ez csak politikai helyezkedés.
Hogy érti ezt?
Apám a második világháborúban az angol hadseregben szolgált, s valaki egy vita hevében azt a jelzőt ragasztotta rá: Montgomery hadsegéde. Pedig csak egy kis közlegény volt a sivatagban. Ahogy említettem, „47-ben jöttek anyámmal Magyarországra. Sosem csinált titkot abból, mennyire elítéli a cionizmust és Izrael politikáját. Később sok, elég szemellenzős cikket írt erről, az ötvenes-hatvanas években gyakran küldték arab országokba tudósítani. Az újságíró-társadalomban, ahol sokan kénytelenek voltak ezzel kapcsolatban mást írni, mint amit valójában gondoltak, azt hitték: ő is csak az angol katonai múltját akarja kompenzálni. Pedig őszintén hitte, amit hirdetett. A negyvenes évek végén az első fontos munkahelye a miniszterelnökség sajtóosztálya volt, ahol – többek közt – Rákosi beszédeit fordította franciára, aztán a Rajk-perek egyik mellékkövetkezményeként kirúgták. Később, 1960-ban, kinevezték az MTI első londoni tudósítójának. A hírügynökségen ejtőernyősnek számított, gyorsan meg is fúrták. Úgy volt, hogy fájdalomdíjként a külügyben kap valamilyen állást, de nem nézték el neki az izraeli rokonságát. Igazi 22-es csapdája. Ötvenhat vízválasztó volt, akkoriban Koestler, Camus vagy Howard Fast is szakított korábbi világnézetével. Szüleim hitén ezek az események nem változtattak.
Mégis azt mondta: könyve az idegenségről szól.
És az otthontalanságról. Anyámnak ez az ország soha nem vált a hazájává. Neki valójában börtön volt: évtizedekig nem engedték visszautazni a szülőföldjére. Közben a nagyszüleim sóvárogtak fiatalságuk nyelve és ízei után, szenvedtek hazájuk klímájától. Mégsem költöztek vissza. Ahogy a levélíró mondja öniróniával: mi most már a zsidókhoz asszimilálódtunk. Nagyapámat kint azért tekintették hazaárulónak, mert védte a Szovjetunió egyébként nehezen védhető politikáját, és a Jogvédő Liga elnökeként az izraeli arabok jogait. Paradoxon: miközben szüleim folyamatosan szidták az izraeli politikát, minden jó onnan jött, finom ízek, csomagok és Ikka-csekkek formájában.
A regény 1976-ban fejeződik be a nagymama halálával. Mi történt aztán az író nagypapával?
A nyolcvanas évek közepén meglátogattam. Pici garzonlakásban lakott egy öregek otthonában. A falon a meggyilkolt Iszaak Babel képe mellett ott lógott Leniné is. Kérdeztem, ezt hogy képzeli, de nemigen akart válaszolni. Akkor mesélte el, hogyan dobták ki őket húsz évvel azelőtt a Szovjetunióból a nagyanyámmal. Ő csak meg akarta nézni Paszternak sírját. Nagyanyámat, aki szívbajos volt, kihajították az intenzív osztályról, valósággal kitépték az infúziót a karjából; be egy Csajkába, és irány a seremetyjevói repülőtér.
Íróként hogyan méri magát nagyapjához?
Csodáltam az emberi tartását, a humorát, az öniróniáját. Nem tartotta magát nagy költőnek. Volt egy terve, amelyet mindig szeretett volna megírni: könyvet a cigány nagymamájáról. A családban nem örültek volna ennek, hiszen, mint mondták, a nagymamát csak a kinézete miatt hívták cigánynak, de ő be akarta bizonyítani, hogy tényleg az volt. A Zehuzéban azt találtam ki, hogy mint egy ördöggolyót, beleírom a cigány nagymamát is. Én magam olyanfajta közéleti írószerepet, amilyet a nagyapám vitt, sosem vállaltam. A politikai játszmák elől már a gimnáziumban is linkségbe menekültem. Amint vállaltam valamilyen funkciót, azonnal hihetetlenül kiszámíthatatlan lettem. Ez bevált.
Ön a hetvenes-nyolcvanas években az ellenzéki művészkörökhöz tartozott. Súlyos politikai vitái voltak a családtagjaival?
Elég tipikus reakció: kommunista szülők gyerekeiből ellenzékiek lettek. Nyilvánvaló, hogy egy csomó mindenben nem értettem egyet a szüleimmel vagy nagyapámmal, viszont a művészetnek, az irodalomnak, a zenének ennél sokkal nagyobb jelentősége volt az életünkben. Apám a hetvenes évek elején úgy döntött, kiszáll a normálisok világából. Kevés olyan pszichiátriai intézet van Budapesten, ahol ne lakott volna, és ne látogattam volna meg, de bizonyos értelemben hálás is voltam ezért. Lehetett más apák után nézni.
Ma szitokszó nálunk a kommunista – a hazaáruló szinonimája. Az ön regényhősei becsületes, naiv, nagyon is szerethető alakok. Könyvét a politikai sztereotípiák ellen is írta?
Semmi ellen nem írtam. Egyszerűen próbáltam elfogulatlanul beszélni ezekről emberekről, hogy lássuk: milyen érzékenyek, milyen szenvedélyesek, mennyire tudnak szeretni, s mennyire nem tévedhetetlenek. És nem valamilyen anyagi vagy erkölcsi haszon reményében vallják azt, amit vallanak. Egyébként a Kádár-kor hazugságait én is szívből utálom. Péter bátyámat azért rúgták ki a Képzőművészeti Főiskoláról, mert az Orfeo együttes tagja volt, húgom, Zsuzsi – a rendőri zaklatások elől – Amerikába menekült a nyolcvanas évek elején. Nem volt könnyű szüleink kudarcstratégiáját valamilyen pozitív élménnyé tenni. De ítélkezni nem akartam. Legfeljebb megérteni: miből lettem, ki vagyok.
