Népszabadság * Szablyár Eszter * 2007. május 29.
Fotóért fájdalmat kér Csi Peng Kép: Teknős Miklós Fájdalommal kell fizetni Budapest legújabb kínai piacán. Cserébe mindenki ugyanazt viheti haza a Ludwig Múzeum pénteken indított, kilencnapos akciójáról: Csi Peng kínai fotóművész leghíresebb felvételét.
Piros repülőgépek hasítanak a pekingi csúcsforgalom felett, az úton elsuhanó piros busz és riadtan menekülő meztelen férfiak. A horizonton légkondidobozkákkal pöttyözött toronyházak. „Rohanás előre”. Ezzel a képpel írta be magát a huszonöt éves Csi Peng a kínai fotóművészet történetébe – most pedig kitapétázta vele a Ludwig múzeum egyik termét. Parkettől a plafonig, ezer darabbal.
– Kontroll nélkül előre teperő, felsrófolt társadalom – kódolja a képet, miközben egy létra tetején egyensúlyozva legújabb szerzeményét, egy bankkártyát csipeszel a falra. És lenyújtja saját képét: a cserealapot. Az ötlet akkor jött, amikor a Ludwig Alapítvány rezidenciaprogramjának keretében a múzeum kurátora, Baksa-Soós Vera meghívta a pekingi képzőművészeti egyetem frissen végzett, digitális média szakos hallgatóját. Magyarországot tanulmányozva, Csi Peng többnyire papírdobozokon ülő és élő, piacozó honfitársairól olvasott. A kínai hamisítvány-fellegvárak agyagkatonáiról. A gagyi beáramlással dacolva döntött úgy, a fröccsöntött medúzák és integető plasztikmacskák helyett művészi alkotással furakodik be az emberek tudatába, ahogy tette már berlini és New York-i galériákban. Képeit most bárki hazaviheti, aki hoz helyébe saját fájdalmat, fotón, rajzon vagy bármilyen formában.
– Vágyaik teljesülését várják az emberek ezektől az ócska talizmán-Buddháktól – lapoz bele a művész legutóbbi fotósorozatába. A képen látható Buddha-hadsereget is kínai piacokon fényképezte, az erkölcsi, vallási tanácstalanság szimbólumaként. Az okker műszőrbe kötött album felvételei az egyik legmeghatározóbb kínai mesét szabják a mai világra. A középkori szerző, Vu Cseng En Nyugati utazás, avagy a Majomkirály történetéből a lelki fejlődés állomásait járja be maga Csi Peng. Photoshop segítségével végigrepül a fogyasztói társadalom szent helyein: butikokon, konditermeken, dúsan megrakott asztalok és felhőkarcolók között.
– Ne aggódjon, a japánok is hamisításokkal kezdték! – nyugtatgatja a hóna alatt Vasarely-utánérzéssel érkező úriember a művészt. És miközben képét felcsípteti a falra, elmeséli, imádták a magyarok a hatvanas években az amerikai tranzisztoros rádiók japán koppintásait, bár ezekben csak három tranzisztor volt az eredeti hét helyett – ezt az Ezermester újság is megírta.
A hozományok sorra gyűlnek: finn diáktól repülőjegy, a csatolt űrlapon jelzett bánattal, hogy egyedül utazik, fényképek a húszas évekből, „Világgá mentél” felirattal, érvényes prágai buszjegy a Műcsarnok kurátorától, és a szomorúság oka, hogy Csi Peng nemsokára hazautazik. Gyerekzokni és a kommentár, hogy nincs belevaló. Az izraeli diák, a középkorú fordító, a nyugdíjas villamosmérnök nem sajnál semmit. Csak kiakasztja tárgyait. Rajzot, selyemrózsát, tükröt. A huszonnégy éves Breuer Marcell fehér nyomatot hoz, Julius Gyula képzőművész pedig saját grafikáit. Akad műanyag zsebvarrógép, Algopyrin, iránytű, szőlőzsír, kínai feliratos cukorka, üres óvszeres tasak.
Épül az elcserélt kiállítás.
