Azt még nem tudjuk, hogy öt rendőr valóban részt vett-e egy lány megerőszakolásában, de azt már sajnos igen, hogy, legalábbis ebben az esetben, a politika sebet ütött azon az alapvető emberi jogon, amit az ártatlanság vélelméhez való jognak nevezünk. Azzal, hogy az állítólagos nemi erőszakra hivatkozva menesztettek két rendőrfőkapitányt és egy minisztert, a politika elkötelezte magát az öt rendőr bűnössége mellett. Hiába hangsúlyozza a miniszterelnök, hogy az említettek menesztése nem fűződik semelyik konkrét ügyhöz, mert az összefüggés kézenfekvő.
De mi lesz, ha kiderül, hogy a rendőrök ártatlanok? Valami olyasmi, mint Amerikában, amikor kiderült, hogy Szaddám Huszein nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel? Hogy sebaj, mert dühünk célpontjai egyébként is rossz emberek voltak? Most, hogy a politika, nevezetesen az összes parlamenti párt szembekerült a rendőrséggel, kockán forog mind a politika, mind a rendőrség hitele. Hogyan lehet elvárni ilyen körülmények között, hogy a politika tétlenül lesse a nyomozás kimenetelét vagy éppenséggel azt, hogy maga a rendőrség szállítsa a bizonyítékokat az ellene indított támadás megalapozottságához?Mindez lehangoló, de nem meglepő. Kiváltképp, ha figyelembe vesszük a legfejlettebb országok keserű tapasztalatait. Mindegyiküknek hosszú utat kellett megtenniük, amíg megértették, hogy egy demokráciában az igazságszolgáltatás összekeverése a politikával az egyik legrobbanékonyabb állapotot eredményezi. A politikus számára szinte ellenállhatatlan csábítás a rend és a biztonság szerepe. Még a régóta szabad és gazdag országok állampolgárai is készek feladni személyes és kollektív jogaik és szabadságuk jelentős részét a biztonságért. De az emberi jogok, így az ártatlanság vélelméhez való jog megcsonkítása megnöveli az ártatlan vádlott meghurcolásának kockázatát. Amikor pedig az ártatlant elítélik, mert a politika úgy döntött, hogy a társadalom (nemrég a párt) érdekei ezt kívánják, tehát amikor nem az igazságszolgáltatás, hanem a politika dönti el, hogy ki a bűnös, a társadalom a politika ellen fordul, mert semmi sem növeli annyira a biztonságérzet hiányát, mint az ártatlan ember meghurcolása.
A tekintélyuralom hívei Tiszaeszlártól Guantánamóig rendre megtalálták a társadalom azon tagjait, akik éppen nem élveznek népszerűséget, hogy az ellenük felkavart érzelmeket a jogállam ellen irányítsák. Azok, akik tavaly ősszel megvédték a jogállamot, először a társadalom ellenségeivé lettek átszabva, majd éppen az erőszak vádjának lettek alávetve. Amikor a francia hadsereg felkészültsége vita tárgya lett, a hadsereg és a politika a hadsereg egyik zsidó származású tisztjét, Dreyfus kapitányt, kémkedéssel és árulással vádolta. Az ötvenes évek Amerikájában McCarthy szenátornak köszönhetően börtönbe zárták azokat a vélt vagy valós amerikai kommunistákat, mi több, barátaikat, akik nem voltak hajlandók a szenátor vezette üldözésekben részt venni. De Dreyfus kapitány esete legalább negyed évszázadra megosztotta a francia társadalmat. McCarthy szenátor bukása után a Republikánus Párt harmincöt évig maradt kisebbségben Amerika felsőházában. A Guantánamo okozta súlyos gondok és feszültségek pedig éppen most kezdődnek.Kétségtelen, hogy nehéz helyzetben van a politika. A rendőrség, az ügyészség és a bíróságok munkáját mind több kritika éri, amit ezek a szervek, függetlenségükre hivatkozva, rendre visszautasítanak. Szintén kétségtelen, hogy végső soron a helyzet orvoslása a politika feladata és az is, hogy a feladat látszólagos megoldására a legegyszerűbb kiindulópont való a szinte azonnali felelősségre vonás. Ráadásul számtalan példa van arra, hogy egy fejlett ország minisztere lemond, mert valamiért elvesztette kormányának vagy parlamentjének a bizalmát. Nemrégen például egy óriási vasúti baleset után a brit közlekedésügyi miniszter vette kalapját. De a bizalomvesztés nem azonos a népszerűség elvesztésével. Az előbbit csak bizonyított tények alapján lehet megvonni, anélkül, hogy az önkényesség látszata keletkezzen. Az utóbbi az ízlés, a vélemény, a feltételezés, a benyomás világa. A vonatbaleset ezzel szemben megtörtént, az nem vita tárgya. Az is tény, hogy a miniszter felelőssége éppen az volt, hogy az ilyen baleset ne történjen meg. De ha például a vonatot az évszázad legnagyobb forgószele lökte volna le a sínekről, senki sem követelte volna a miniszter lemondását, mert a forgószél megállításával nem volt megbízva. De ha egy New York-i bíró „szakszerűnek” minősítené egy bizonyítottan ártatlan ember elítélését, az illetékesek minden bizonnyal a bíró visszahívását kezdeményeznék, mert tény, hogy az elítélt ártatlan volt.
A bizalom megvonása tehát nem szubjektív intézkedés, nem a korábbi szimpátia antipátiává alakulása, nem azon múlik, hogy az illető tetszik-e vagy nem és nem azon, hogy egyetértünk-e vele, hanem a bizonyított tényeken.
Az ellenzék, amelyik azzal kel és azzal fekszik, hogy kinek kellene éppen most és azonnal lemondania, sajnos nemcsak a politikát, hanem a demokrácia elengedhetetlen intézményeit, mint az igazságszolgáltatás létjogosultságát kizárólag a pillanatnyi népszerűségtől teszi függővé. Ez a hozzáállás a populizmus lényege, ez a diktatúrához vezető út első állomása, és ez történt most a rendőrséggel. Egyszerűen győzött a populizmus. Ugyanennek a pályának volt az első állomása a lenini „minden hatalmat a népnek” szlogen, aminek segítségével eltörölte az intézmények létjogosultságát – hiszen minek bármiféle intézmény, ha minden hatalom egyenesen a nép kezében van -, amiből először káosz lett, majd a rend érdekében létrejött a pártdiktatúra, azaz a nép teljhatalma épp olyan sebességgel szűnt meg, mint ahogy azt kikiáltották.
Sajnos a jobboldal erőfeszítései most sikerrel jártak. A miniszterelnök és az összes parlamenti párt, mi több, a megkérdezettek 72 százaléka helyeselte a rendőrök és a miniszter menesztését. Az országnak égető szüksége van a megbízható intézményekre, de azok csak akkor fognak megvalósulni, amikor mi, az állampolgárok megbízhatón bánunk velük, csak akkor, ha például az ártatlanság vélelme mindig mindenhol mindenkinek biztosított, még annak is, aki történetesen közutálatnak örvend.
A szerző az ELTE tiszteletbeli professzora, a New York-i Ügyvédi Kamara tagja
