VÉGSŐ ZOLTÁN
Az Alhambra árnyékában
Zene
Könnyebb feladat a frankofon zenekultúra egyes szeleteit kiemelni és úgy fesztivált szervezni – ahogyan például korábban a Francia-Magyar Jazztalálkozón történt. A közel teljességre való törekvés persze az ínyenceknek kedvez, de valljuk meg, nehéz a maghreb bárzenét a jófej anarcho-szindikalista poppal ízlésesen párosítani. És ez csak az első est volt, a sanzonos, a cigányos és a nyugat-afrikai vonulat még hátravan, igaz, azok a koncertek legalább nem egy este futnak le.
A kétkoncertes nyitányt részben az is indokolhatta, hogy Maurice el Médioni kompakt triója egyszerűen a nem egész egyórányi programra van hitelesítve, ez a hossz azonban tökéletesen szíven találja a legártatlanabb érdeklődőt is. Az andalúz zsidó családból származó, ma Marseille-ben élő algériai zongorista nemsokára nyolcvan; de ez majdnem mindegy akkor, ha ehhez a hatszáz éves mór dallamkincset rendeljük hozzá úgy, hogy onnan elindulva a máig tartó dél-mediterrán zenei fejlődésvonal szinte minden állomása megjelenik a repertoárban. Továbbá egyéb amerikai és különféle latin stílusok, főképpen a rumba hatásai bukkannak fel Médioni zenéjében, hiszen a háborús évektől a 60-asokig az oráni bárok zongoristájaként a népszerű melódiák helyi változataiként azokat is játszotta (a Casablanca központi helyszíne, Rick bárja például ezt a környezetet és hangulatot idézi). Kényszerű emigráció, majd az önálló karrierről való jó húszesztendőnyi lemondás következett: Médioni ez idő alatt jeles francia zenészek oldalán zongorázott, de csak a kilencvenes évek elején szervezett újra saját zenekart. A Piranha Kiadóhoz szerződött és a Café Oran című lemeze nagyszerűen illeszkedett a rai megújulási mozgalmába, igaz, összegző szemlélete folytán csak másodunokatestvéri kapcsolatban áll a többek között Rachid Taha és Khaled nevével fémjelezett modern rai-jal.
Már az első hangoknál világos volt, hogy felhajtás, színpadi mozgolódás és egyéb látvány-izgalom nem lesz. A küllemében Öveges professzort idéző Médioni régi zenésztársként mutatta be a vele érkező dobost és basszusgitárost (aki néha derbukán ütőzött). A ritmusszekció gyengécske képességeit, az ingadozó tempót és a gyatra hangosítást hamar feledtette a szolid külsőségek között is igen nagy ívűre sikeredett zenekulturális áttekintés. Oud, saz, ney, mijwiz, zurna: ma már szokványos népi hangszerek, ismerős lehet mindegyiknek a hangszíne, a megszólalást sem tartjuk már hamiskásnak, de az említett hangszerektől természetesnek elfogadott ottomán motívumokat és arab skálákat zongorán hallgatni minden körülmények között különös csemege.
Néha olyan érzésem támadt, hogy az Alhambra nem is építmény, inkább zenemű: a gömbölyded ornamentika arányosan találta meg helyét az alaplüktetés felszínén, és egy idő után már a szükséges kávéházi intimitás hiánya sem zavart, hiszen azt Médioniék nagyszerűen teremtették. Mind közelebb kerülhettünk az apró részletekhez, világosan kirajzolódott, hogy az arab blues éppen olyan, mint az amerikai, csak némileg fordított ritmusképlettel (nem triolás lüktetésű páros ütemek vannak, hanem a háromnegyedet törik duolákkal), a Besame Mucho pedig nyugodtan összeereszthető ősi szefárd hagyományokkal.
(Maurice el Médioni a Frankofon Fesztivál első koncertjén – Művészetek Palotája, május 17.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 21. szám
