REGE MIHÁLY
Testvérháború
Amikor 2003-ban Amerika úgy döntött, hogy véget vet az iraki diktatúrának, és a Közel-Keleten újdonságnak számító demokráciát próbálja a térségbe exportálni, gyökeres változásokat indított el. Igaz, szándékaival nem teljesen egyező irányban. A demokratizálási kísérlet egyelőre bukdácsol, de az ősidők óta szembenálló két iszlám ág, a szunniták és a síiták erőviszonyát sikerült teljességgel átfordítani, nemcsak Irakban, hanem az egész Közel-Keleten.
A síiták hatalomba emelkedésére természetesen az amerikaiak is számítottak (Irak teljes lakosságának hatvan, az arab etnikai többségnek nyolcvan százaléka síita). De az amerikai elképzelésekben az irányítás sokkal inkább világias és főként kevésbé felekezeti jellegű volt, mint amilyenné a valóságban vált. A sors iróniája, hogy a Bush-kormányzat sok fontos tisztségviselője készpénznek vette mindazt, amit Szaddám Huszein terjesztett a modern, szekuláris, pánarab ideológiájú Irakról. Persze, ugyanezt a képzetet erősítették az emigráns ellenzékiek is, akikkel az amerikai kormányzat kapcsolatba került. Egy részük éppen azt a tanult, városi réteget képviselte, amely a leginkább elvilágiasodott, és amely a nyugati minták láttán valóban hitt egyfajta demokratikus arab összetartozás lehetőségében. De sokan közülük tisztában voltak a realitásokkal, mégis, az ügy érdekében, azt mondták, amit az amerikaiak hallani szerettek volna – holott Irakban, mint az arab világban általában, a nemzet és a nemzetállam egészen a modern korig teljesen ismeretlen fogalom volt. Ráadásul sok esetben a gyűlölt imperialista hatalmak exportálták ezeket az ideákat.
*
Eszményi körülmények között is kevés lett volna egy évszázad, hogy felülírja a megszokott törzsi, nemzetségi és vallástól szentesített kötelékeket. Irak határait ráadásul a XX. század elején vonalzóval húzták meg a gyarmatosító hatalmak, s körülményei igen messze voltak az ideálistól. Az iraki nacionalizmus kezdettől fogva a szunnita arab fensőbbséget jelentette, mind kulturálisan, mind pedig, végső soron, az identitásban. Természetesen szunnita volt a bagdadi irányító elit nagy része és a mekkai serif fia, I. Fejszál is, akit az angolok Irak királyául szemeltek ki. A brit gyakorlatot fejlesztette tovább a királyság megdöntése után, kellő brutalitással, a Baath (Újjászületés) Párt, amelynek pánarabizmusa Irak esetében sohasem jelentett többet a pán-szunni-arabizmusnál.
Az iráni iszlám forradalom és a nyomában megindult síita öntudatra ébredés, majd az iráni-iraki háború különösen sötét időszakot jelentett az iraki síiták történetében. Nemcsak a közéletből távolították el őket, hanem Szaddám szabályos genocídiumot indított ellenük. Egyedül 1991-ben harmincezren estek áldozatául. Nem csoda, ha a legtöbb iraki síita a felszabadulás után elsősorban az ország síita karakterének megteremtésében látta az elszenvedett igazságtalanságok jóvátételét. Ez mára szinte teljes egészében végbement. A törvényhozásban és a kormányban egyértelmű a síita dominancia, a rendőrségben és általában a biztonsági szervekben szintúgy. A hadsereg még viszonylag független maradt, de azok a parancsnokok, akik túlzottan szorgalmazzák a síita fegyveresek elleni fellépést, könnyen az utcára kerülhetnek. Az újjáépítési pénzek pedig csak nagyon szűkösen jutnak el a szunnita többségű területekre.
Hogy ez így alakult, az csak részben magyarázható a síiták számbeli fölényével és azzal, hogy a két legerősebb párt: a beszédes nevű Iraki Iszlám Forradalom Legfőbb Tanácsa, valamint az Iszlám Dava gyakorlatilag rátenyerelt a politikára. A legnagyobb probléma a valódi szunnita képviselet hiánya. Ezt részben az magyarázza, hogy míg a síitáknak már az átalakuláskor voltak tekintélyes pártjaik, amelyek emigrációban (főleg Iránban) működtek, a szunnitáknak nincsenek demokratikus viszonyokra felkészült politikusaik. A legtöbb szunni – függetlenül attól, mit gondolt a diktátorról – függött Szaddámtól, és barátokon, rokonokon keresztül közvetett szálak fűzték a rezsimhez. Ebben a viszonyrendszerben a nyugatról hazatért szunni politikusok és az a néhány opportunista helyi szereplő, elsősorban törzsi vezetők, aki megpróbálkozott a képviselettel, nyilvánvalóan híján volt a megfelelő legitimációnak. Bár a szunni pártok meglepően jól szerepeltek a második választáson, a szunniták többsége a szavazást inkább egyfajta felekezeti népszámlálásnak fogta fel, mint népképviseleti választásnak. Jól mutatja ezt, hogy noha pártjaik (igaz, csak az utolsó pillanatban) az „igen” mellett kardoskodtak, a szunniták nagy többsége mégis leszavazta az új iraki alkotmányt. Eleve nem akarták elfogadni, hogy az addigi egyeduralom után csupán kisebbségi szerep jusson nekik az irányításban. Így történt, hogy sokuk a felkelő csoportokban vélte felfedezni megfelelő képviseletét.
Az ellenállást azonban a prózai okokon túl a mély ideológia ellenszenv és a megalázottság is tüzeli. A síita fölény nemcsak az uralom természetes rendjét borítja fel, de megsérti a szunni ág felsőbbrendűségébe vetett hitet is. Az iszlamisták körében aztán mindez még vallásháborús színezetet is kap. A 1990-es években, amikor már nyilvánvalóvá vált a Baath-ideológia kiüresedése, fiatalok tömegei fordultak a radikális szunni eszmék felé. Számukra elfogadhatatlan, hogy Bagdadban, mely sokáig a kalifa otthona is volt, az eretnek síiták gyakorolják a hatalmat.
Ebben a kontextusban lehet csak igazán megérteni, miért összpontosítja az al-Kaida is energiájának jó részét Irakra. A szunni terrorszervezet abból a hálózatból nőtt ki, amelyet a nyolcvanas években az ultraradikális (a síita követőit halált érdemlő pogányoknak tartó) vahhabi mozgalom hozott létre Afganisztánban a szovjet és iráni/síita expanzió megfékezésére, szaúdi és amerikai pénzekből. Sokan ezt a hálózatot azonosítják magával az al-Kaidával, holott annak csak egy nehezen behatárolható része. A „mezopotámiai al-Kaida” néven elhíresült szervezet fő célja, hogy ennek a hálózatnak a pénzügyi, materiális és emberi forrásait megfelelően szétossza a helyi csoportok között, ideológia útmutatással egybekötve. Ezért tudott a szunnita felkelés ilyen brutalitással harcba szállni az új rend ellen, lényegében Szaddám bukásának másnapján. Mihelyt a síiták elfoglalták helyüket a hatalomban, a megszálló csapatok és az új rezsim képviselői mellé a célpontba kerültek az egyszerű síita civilek és szent helyeik is.
Az indulatok igazán egy 2006-os számarrái bombatámadás után szabadultak el. Pedig ennek a merényletnek egyetlen áldozata sem volt. A célpont a síiták egyik legfontosabb mecsete, az Ászkarija volt, amelyet a fölé a barlangnyílás fölé emeltek, ahová az utolsó, Tizenkettedik Imámot bújtatták 878-ban még gyerekként. A szóbeszéd szerint két elődjét a hatalmát féltő bagdadi kalifátus ölette meg, és nyilván ez a sors várt az utolsó Imámra is. A síiták ugyanis az Imámokban, Mohamed egyenes ági leszármazottaiban látták az muszlimok méltó vezetőit, szemben a szunnitákkal, akik a fennálló rendet támogatták. Nem véletlen tehát, hogy a támadókban a mai síiták az akkori gyilkosok utódait látják, akik – szimbolikusan – a síiták hite szerint még mindig élő „rejtett Imám” életére akarnak törni. Az addig inkább amolyan polgárőri szerepet játszó síita milíciák brutális bosszúhadjáratba kezdtek a szunnita civilek ellen.
Ehhez megvolt minden erőforrásuk. Nemcsak a kiváló kormánykapcsolatok segítik őket (a rendőrséget gyakorlatilag teljesen ellenőrzik), de ami a szunnitáknak az al-Kaida, az a síitáknak Irán. A szomszédos teokrácia számtalan síita milíciát támogat Irakban. Köztük a legnagyobbat, a radikális hitszónok Muktáda al-Szadr Mahdi Seregét is. A pénzbeli segítség mellett legalább annyira fontos a Teheránból érkező tömérdek fegyver. Köztük a legmodernebb eszközök (például a sok amerikai katona életét kioltó útszéli bombák), amelyek nemcsak a szunnita felkelőkkel szemben hatásosak. De Irakban állomásozik az iráni Forradalmi Gárda – speciális külföldi küldetésekre szakosodott – Kudsz alegysége, amely kiképzésen kívül operatív támogatást is nyújt. Például, mielőtt tavaly nyáron együtt harcoltak a libanoni síita Hezbollahhal Izrael ellen, 2004-ben Nedzsefben részt vettek a Mahdi Sereg és az amerikaiak összecsapásaiban. De Irán jelenléte korántsem csak ezekre a fegyveres alakulatokra terjed ki.
*
A hetvenes évektől több mint százezer iraki síita menekült át a szomszédos Iránba. Sokan látványos karriert futottak be új hazájukban. Irán főbírája például iraki származású, de az emigráns közösség tagjait megtalálhatjuk a politika legfelsőbb köreiben vagy éppen a fontos vallásos intézmények élén. Az is beszédes tény, hogy a ma legnagyobb iraki párt, az Iraki Iszlám Forradalom Legfőbb Tanácsa 1982-ben Iránban alakult meg. Számtalan vezető síita politikus, így a jelenlegi és a volt miniszterelnök is, több-kevesebb ideig Iránban élt. Amennyire csak lehet, Teherán igyekszik kihasználni ezeket a kötelékeket. Irán csaknem harmincezer, Irakban állomásozó titkos ügynöke javarészt ezek közül az „ingázók” közül kerül ki. Hasonlóan igyekeznek a hazatért politikusokat is befolyás alatt tartani. Az iraki síita pártok nagy része tetemes pénzügyi támogatásban részesül Irántól. Rendkívül erősek a vallási kötelékek. Azok a vezetők, akik 2003-ban tértek vissza Irakba, hogy patronálják a különféle síita mecseteket és szemináriumokat, erős tengelyt hoztak létre a két síita szellemi és vallási központ, Kum és az iraki Nedzsef között. Irán jelenleg repülőteret épít Nedzsefben az évi több százezer zarándok fogadására.
Az iráni befolyást azért is nehéz kikezdeni, mert a szomszédos ország komoly szerepet játszik Irak gazdasági talpra állításában. Az iráni import mértéke tavaly meghaladta az egymilliárd dollárt. A kapcsolatokat segíti a Dél-Irakban létrehozott szabadkereskedelmi övezet is, illetve egy autópálya építése, amely a dél-iraki síita fellegvárt, Bászrát köti majd össze a legnagyobb iráni kereskedelmi centrumokkal. A már említett iráni zarándokok tehetősebbjei pedig nemcsak a turistaipart lendítették fel, hanem komolyan invesztálnak az iraki építőiparba, kereskedelembe, mezőgazdaságba.
A síita feltámadás és Irán erősödése mélyreható változásokat indított el az egész régióban. A síita tömegek most olyan modellt látnak maguk előtt, amely, úgy tűnik, tartósabban segítheti felemelkedésüket, mint a forradalmi törekvések. Így aztán a kilencvenes évekbeli felkelések után például Bahreinben, Irakban és másutt a síiták ma inkább demokratikusan próbálnák hatalmat szerezni. A 2005-ös szaúd-arábiai helyhatósági választásokon a síita vezetők az iraki példát ajánlva buzdították követőiket a szavazásra. Meg is lett az eredménye, a síiták kétszer akkora arányban szavaztak, mint a szunniták.
Nem mindenhol ilyen békés a helyzet, persze. A Hezbollah tavaly nyári, Izrael elleni akciójára nem kerülhetett volna sor Irán és a síiták régióbeli felemelkedése nélkül. Libanon gyakorlatilag szétszakadt a felekezeti vonalak mentén. Az arab kormányok és jó néhány al-Kaidához kötődő dzsihádista vezető válasza is szunnita felhangú volt, háttérbe szorítva a megszokott, egyöntetű Izrael-ellenességet. A háború óta pedig a Hezbollah hatalomátvételi kísérleteit a többi libanoni közösség síita hatalmi játszmának látja. Nem lehetetlen, hogy Libanonban is kitörhet az irakihoz hasonló szektariánus belharc.
Az iraki és libanoni fejlemények nemcsak a síita-ellenes hangokat erősítették, de immár nyíltan szembeállították Iránt a hagyományosan meghatározó szunnita országokkal: Egyiptommal, Jordániával és Szaúd-Arábiával. Főként Szaúd-Arábia figyeli aggodalommal a fejleményeket. Az ősellenség, Szaddám bukásával és a szintén ellenséges tálibok elestével, az iraki síiták hatalomra jutásával – az olajárak emelkedésétől megtámogatva – lényegesen megerősödtek Teherán pozíciói. Irántól Libanonig gyakorlatilag egységes síita territórium jött létre. Ebbe egyedül Szíria ékelődik be, amely ugyan szunnita többségű, de az országot irányító rezsim a síita-közeli alaví szektához tartozik, és az iráni rezsim jó barátja. Mindez a khomeinizmus rémképét vetíti a szaúdiak, az iszlám két legszentebb helyének őrzői elé. Ráadásul az ország vahhabita klérusa erősen szorgalmazza a síita expanzió megállítását. A közvetlen összetűzést a szaúdi ház egyelőre igyekszik elkerülni. Inkább a széleken próbál támadni. Libanon például mindkét országnak megszokott terep. Irán a Hezbollah révén szemlátomást valamiféle előretolt helyőrséget építene ki a Földközi-tengernél, míg a szaúdiak hagyományosan a szunniták védelmezői a térségben, s most elsősorban a szunnita többségű Szinióra-kormányt szeretné minden eszközzel életben tartani. Egyelőre sikerrel. Túl ezen, közeledést kezdeményeznek a vetélkedő felek között. Ha itt sikerrel járnak, az kétségtelenül roppantul megnövelné a szaúdi vezetés tekintélyét. És persze fricska lenne Teheránnak.
*
Hasonló sikereket már ért el a Palesztin Területeken a rijádi diplomácia azzal, hogy létrehozta a Palesztin Egységkormányt, bár ennek sem az izraeli-palesztin békefolyamat, sem a belharc szempontjából nem volt sok hozadéka. Az igazi szándék persze nem is ez volt, inkább az, hogy az egyébként szunnita, de Irán által támogatott Hamaszt Szaúd-Arábia visszaterelje a saját befolyásolási övezetébe.
Iraktól a szaúdiak egyelőre igyekeznek távol maradni, legalábbis hivatalos szinten. Az egyik út (és jelen körülmények a legkézenfekvőbb) a szunnita felkelők támogatása lenne, ezt azonban több okból is jobb, ha elkerülik. A szunnita radikális hálózat létrehozása annak idején nemcsak a nemzetközi terrorizmus megerősödéséhez vezetett, hanem kis híján a szaúdi uralkodóház bukását is magával hozta. Nyilván nem akarnak még egyszer ebbe a csapdába esni, de nem is tudnak fellépni a szunnita felkelők mellett úgy, hogy ne kerülnének szembe az amerikaiakkal. Egyelőre tehát kivárnak ezen a fronton, bár magas rangú tisztviselők már megpedzették, hogy egy esetleges amerikai kivonulás után a szunniták oldalára állnak.
A konstruktív hozzáállás egyelőre hiányzik a szunnita államok részéről, amelyek Irakot egyértelműen síita (és iráni) befolyási övezetnek könyvelték el és ennek megfelelő a hozzáállás is. Nemrég például a szaúdi király látványosan elutasította az iraki miniszterelnök, Nuri ál-Máliki látogatási szándékát. A többi szunnita hatalom is leginkább csak a nyílt síita-ellenes kijelentésekkel jeleskedett, amely nyilván nem a megoldás irányába visz.
Úgy tűnik tehát, hogy az amerikaiak egyedül maradtak az iraki helyzet megoldásában, ahol a szektariánus belharcok jelentik a legnagyobb kihívást. A tét nem kicsi. Ha a helyzet teljes polgárháborúba torkollik a síiták és a szunniták között, az jó esélylyel nemcsak Irakot, de a teljes térséget lángba borítja majd.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 21. szám
