CSERNA-SZABÓ ANDRÁS
Hellwalker
Rádió
1929. április 21-én a Margit hídról a Dunába vetette magát egy haszontalan, piszkos csavargó, akire kár is lenne az időt pocsékolni, hacsak az illető nyomában nem járt volna néhány sajátság, ami a többiektől elkülönözte. Személyleírása: fehér fej, csontos-szíjas test, akaratos kakasléptek, piros tekintet, hiányos fogak, szenvedélyes gyűlölködés fokosütéshez hasonlatos megállapításokkal, az emberek gyarlóságaival labdázó kétértelmű beszéd, megvető különcködés, zordság, tehetetlenség, alkudni nem tudás, magányosság és kísérteties élet. A jellemzést Krúdy adta a friss hulláról, akit az öngyilok után pár nappal visszaköpött a folyó.
A holttest Cholnoky Lászlóé volt, aki életében éppen olyan ember lehetett, mint Prikk: úrias külsejű pokoljáró, szívében rejtelmes eredetű, zagyva tudásokkal, aki csak akkor vállalt munkát, ha a pálinkáravalója elfogyott. Olyan, mint Bertalan, akinek arca hajnalonta még ráncos, üres bőrbugyellárist idézett, ám délre megint rugalmas lett, mintha kaucsukból lenne, s amit maga az ördög is hiába vert volna a földhöz – csak a szeme nem volt mindig rendben egészen! Olyan, mint a Romándy fiú, aki nyaka körül az ősszomorúság vaskarikáját viselte.
Maga lehetett az ősszomorúság, egy soha meg nem született, de már meghalt kisgyerek. Gyötrő szomjúság és édes szenvedésvágy űzte.
Vagytok néhányan, akik a halálra születtetek – állítja egy Kohaninszky nevű részeges kártyás, s mi véle bólogatunk: vagyunk, sőt, nagyjából csak ilyenek vagyunk errefelé. Halálra szül az anyánk, s az utolsó leheletig torkig járunk a bűnben, de azért közben keresünk valamit. Mindannyian másképpen nevezzük: Pokoljáró például aqua lustralisnak, a tiszta élet csodás vizének hívta, és vágyó gyönyörrel vegyítette álmai közé az eljövendő pillanatot, amelyben majd a csodavíz cseppjei megérintik arcát, és lemossák róla a szennyet, amit a nyomorúság okozta félelem verejtéke kent rá. Végső célja is egyre világosabban bontakozott ki előtte: meg kell találnia az aqua lustralis régen óhajtott forrását. Tudta, csakis oda, a kristálytiszta forrás vidéke felé vezet az út, amelynek mentén apró pocsolyák vigyorognak szennyes arcukkal. Úgy gondolta, az aqua lustralis tündéri szépségéhez vezető útra nem szabad csüggedten, tökéletlenül lépnie, az azon járónak nem szabad köznapian szomorú szívet hordoznia, aminő a mesterlegényé is tud lenni, ha a babája elhagyta. Azt a pompás, nemes szomorúságot, amit minden csiszolt lelkű ember haláláig a szívében visz (és ami talán még az elveszett paradicsom miatt érzett rettenetes szomorúság egy atomja), Hellwalker is ott cipelte a szívében, de úgy, hogy azt ne lássa senki, még ő maga se, főleg akkor ne, amikor a nagy útra, a forráshoz indul.
A legnagyobbakat jórészt csakis az izgatja ebben a halálra szült időben, eljutnak-e a forráshoz. Ezerszer járják végig fejben és papíron, újra és újra a végtelen utat. Mustársárga, összeomlott házak között bolyonganak egy halott városban, melyet valaha perzsák laktak. Sárga porban botladoznak sárga kövek között, a romok labirintusában. Túl a városon, hol bokrok, fák zöld síkja látszik, talán ott az édesvizű patak, az aqua lustralis forrása. Így aztán repedezett, véres ujjakkal, szakadt ruhában, vérző térdekkel másznak meg újabb és újabb falakat, hogy közelebb kerüljenek a vízhez. Nyelvük száraz, megdagad szájukban. Szemük sarkából sárga váladék folyik arcukra. Egyre nehezebben lélegzik be a poros, forró levegőt. Falakon kapaszkodnak át, sötét kapualjakba botlanak; mennek, mennek, másznak, ameddig csak meg tudnak állni lábukon. Mert tudják, a városon túl édesvizű patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben.
Cholnoky úr is csak kapaszkodott a falakon, sötét kapualjakba botlott, sárga kövek közt bolyongott nyakában vaskarikával, kezében bűvészpálcával – csak ment, ment, cikázott a kocsmák között: a Három Liliom kávéházból (ahol a Beatrix nevű pénztáros kisasszony a legszebb reményeket nyitotta meg a vendégek előtt két mákospatkóért) a mandulaszemű Rózumblatt zsidó sörözőjébe, onnan a Kapcarongyba, ahonnan pedig arra a bizonyos helyre indult, hol piros alapon fehér betűk adták tudtul a tömörebb italok barátainak, hogy ott a konyak, likőr, rum és ecetszesz egyik gyári raktára található – s így tovább, mindig csak előre, hátha egyszer észrevétlenül túljut a városon, a halott városon, s hátha eszméletlen részegségéből egyszer nem a Városligetben, hanem az édesvizű forrásnál ébred.
És ha már itt volt, ebben az őrjítő cikázásban, infernális bálban, hát megírta ezt is. Megírta a saját halálát. (Nem nagy ügy egyébként – haszontalan, piszkos és zseniális csavargók gyakran teszik, hogy most csak a Venya Jerofejev nevű szovjet bitangot említsük.) Cholnoky Bertalan egy éjjelen előbb azt látja, ahogy a hatalmas sziklából Caracalla császár, mint egykor Mózes, vizet fakaszt jogarával, majd a szikláról kristálytiszta habok zuhognak alá, és összefolynak egy reszketeg, sírdogáló kis öregasszony (a halott mama!) szeméből ömlő könnypatakocskával. És ott, ahol a kettő összecsapott, ott látta fuldokolni önmagát, hallotta a maga sikoltozását.
De ez még semmi! Korhely cimborája jön érte később, csuromvizesen, kivezeti Pestről, s lám, túl a városon, a halott városon, édesvizű patak csobog, valóságos forrás, Duna a neve. Derékig gázolnak a vízben, s Bertalan, mikor az égen meglátja a két ibolyaszínű csillagot, elmúlik remegése, s lelkét isteni nyugalom önti el. Az anyja szemei azok. A víz éppen a szívéig ér. Ez az aqua lustralis, és ez a keresztelőd – mondja a korhely barát.
Nagy mű van, tökéletes nemigen – e történetbe is apró hiba csúszott, s erre Cholnoky csak akkor ébredt rá, mikor a Duna azon az április végi éjjelen a partra dobta. – Nem mi vagyunk az aqua lustralis – mondták hidegen a szürke habok. – Mehetsz nyugodtan a föld alá. Az aqua lustralis a Halál.
Mit karattyoltok? A tisztító víz a Halál lenne? – értetlenkedett László úr.
Ki más lehetne? Ki más lenne képes a te arcodról lemosni azt a szennyet, amit a nyomorúság okozta félelem verejtéke kent rá?
A pozdorjává törött szívű Cholnoky ekkor azt gondolta, ha ezt előbb tudja, nem ugrál, inkább felköti magát az első szomorú körtefára. – Vigye az ördög a bölcselkedéseimet, kár, hogy nem ittam még néhány pohárkával a halálsárga szilvóriumból Blum Arnold pálinkamérésének ősi sarkában!
Krúdy a Margit híd hajnali korlátjának dőlve, a bajsza alatt morogja: – Rendkívüli író. Alig maradnak utána ilyenek ebben a kimarjult kezű, lábú országban.
(Vaskarika. Cholnoky László jelenetét Surányi András rendezte, Bartók, május 21.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 21. szám
