Közkeletű mondás, hogyha valamiről feltételezzük, hogy nagyon tartósan fennmarad, az ércnél maradandóbb. Nos, az elmúlt évtizedek során bebizonyosodott, hogy sem a kő, sem a legkeményebb fém nem képes ellenállni a politikai indulatoknak, a bosszúvágynak. A mai középkorúak még emlékeznek a mondásra: majd akkor hiszem el, ha Osztyapenko lépést vált! Azóta, mint tudjuk, a szerencsétlen sorsú parlamenterrel ez is megtörtént. Ebben a huzatos történelmű országban, s annak fővárosában ahogy jöttek-mentek a rendszerek, úgy vándoroltak vagy semmisültek meg az ideológiailag „pöttyös múltú” emlékművek.
A legszaporább szoborcserék a második világháborút követő években, majd a rendszerváltás után zajlottak hazánkban. Budapesten az ostrom során több műalkotás is megsérült, de a hadirokkant emlékműveknél jóval több tűnt el a fényes szellők keltette viharban. Így rámolták el talapzatával a művészettörténészek szerint egyébként kiváló kvalitással készült Andrássy- szobrot, s vele távozott Verbőci hármaskönyvestül, Prohászka Ottokár és a magyar léleknek oly kedves bűnbakképzés áldozata, Görgey Artúr lovas szobra is. Állítólag némelyikük később reinkarnálódott a Felvonulás téri Sztálin-szoborban. Talán mondani sem kell, hogy a népek nagy tanítómestere sem sokáig ágált a Városliget szélén, hisz 1956-ban a műértő tömeg rövid úton ledöntötte. Mindössze két csizmaszára árválkodott még néhány hónapig. A népek atyjának egyik bronzujja a pletykák szerint Pécsi Sándor színművész kertjében várt feltámadásra. Eltávolították ezenkívül a Rókus Kórház előtti Immaculatát, de távoznia kellett a Lőrinc pap térről gróf Zichy Jenőnek, és néhány évtizedre Nagyatádi Szabó Istvánnak is útilaput kötöttek a talpára a Kossuth téri Földművelésügyi Minisztérium előtti kis füves térségről. Az elvtársi kritikának nem állhatott ellent az a Bandholz amerikai tábornok sem, akinek bronz alakja a Szabadság téren hirdette, hogy 1919-ben ez a morcos képű jenki egymaga akadályozta meg, hogy a román csapatok némi szuvenír gyanánt magukkal vigyék a Nemzeti Múzeum legféltettebb kincseit. A magyarok szeretett királynéja, Erzsébet is kénytelen volt távozni, hiába szólt mellette egyebek mellett a kiegyezés támogatása, elősegítése és a magyarok iránti közismert rokonszenve.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy szoborbontásban, -áthelyezésben elődeink is jeleskedtek. Az 1848-49-es szabadságharcot követően a későbbi Ferenc Jóska, a nemzet kedves nagypapája, miután lemészároltatott több mint száz honvédtisztet, közöttük tizenhárom tábornokot, emlékművet emeltetett a budai Várban Hentzi osztrák főtisztnek, aki ágyúval lövette Pestet. A millennium időszakában azonban a közhangulat nyomásának engedve az objektumot áthelyezték az egyik budai laktanya udvarára. Hentzi azonban itt sem sokáig nyugodhatott, mert az őszirózsás forradalom során felhevült katonák ledöntötték szobrát. Ma már csak az emlékmű mellékalakjai és maradékai láthatók.
Az 50-es években szerencsére a fétisdöntögető düh jó néhány műalkotásnak megkegyelmezett, és csak száműzte a dolgozó nép, a haladó értelmiség és a munkássággal szövetséges parasztság szeme elől. Átmenetileg a Kiscelli Múzeum egyik oldalszárnyában leltek menedéket a korszak üldözött bronzalakjai, majd Sülysápon várták a feltámadást. Erre történelmi léptékkel mérve nem is kellett sokáig várniuk. Már a 80-as évek vége felé kezdtek visszaszivárogni a megbélyegzett történelmi alakok egykori vagy esetenként új helyükre. Az elsők között menetelt vissza az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége elé maga Bandholdz tábornok, majd követte őt a Földművelésügyi Minisztérium virágágyásai közé Nagyatádi Szabó István, az egykori földreform atyja és Nomen est Omen, Erzsébet királyné az Erzsébet híd budai hídfőjénél fogadja ismét hódolói és tisztelői pillantásait. Visszatért a Lőrinc pap térre Zichy gróf is, és ha rekonstruált utánöntéssel is, de Klebelsberg Kunó gróf, a Horthy-korszak oktatási reformminisztere is megtalálta helyét a volt József Attila Gimnázium melletti területen, a Feneketlen-tó tőszomszédságában.
A nagy visszatérőkkel szemben lassacskán megindultak a nagy lelépők is. Vlagyimir Iljics Uljanov, alias (egyesek ejtése szerint aljas) Lenin például már a rendszerváltás előtt egy javításnak álcázott akcióval tűnt el végleg egykori kollégája szobrának hűlt helye mellől a Felvonulási térről. Később a mögötte magasodó vörös márvány obeliszknek is lába kélt, máig nem tudni, mi lett az értékes anyaggal.
Persze a nagy szoborvándorlás 1990 után indult meg. A diktatúra gyakorlatával ellentétben a rendszerváltás után a szobrok nem az öntőműhelyekben végezték, hanem egy nagy ívű terv részeként az egyelőre torzó Tétényi Szabadtéri Szobormúzeumba kerültek. Vlagyimir Iljicset követte Kun Béla és még jó néhány kommunista notabilitás. Szintén a kies szoborskanzenben kötött ki a Gellért-hegyi Szabadság-szobor talapzatán egykor őrt álló szovjet katona bajtársával, a kőbányai harcossal, aki lelkesen szorongatta egy kőmunkás kőmarkát. Az elvtársak nyomában érkezett a tragikus sorsú Steinmetz és Osztyapenko kapitány, a máig vitatott körülmények között legyilkolt két parlamenter, akik Budapest ostromakor veszítették életüket. Műértők szerint különösen Osztyapenko maradhatott volna a helyén, hiszen nívós alkotás volt, akárcsak a mai képviselőház melletti kis téren egykor filozofikus bölcs nyugalommal szemlélődő, márványból készült, kubista Marx-Engels-szobor. Alaposan megfogyatkoztak a szovjet hősi emlékművek is. A Lenin-obeliszkhez hasonlóan a Vigadó tér előtti szovjet emlékmű csiszolt márványlapjainak is csak az emléke maradt. A Zrínyi utcai BM-palota sarkán ácsorgó kőávós sorsáról keveset tudni. Különösebben nem kár érte, mert a faragvány színvonala nagyjából egy gipsz kerti törpe művészi értékével volt azonos, nem is szólva az általa megörökített testület megítéléséről.
A sokat látott Kossuth tér is mesélhetne, hiszen Rákosi pajtás úgy találta, a népnyúzó feudálkapitalista rendszer által felállított Kossuth és tábornokai lehajtott fejjel csüggedést árasztanak. Ezért száműzte őket és helyükre a népi demokrácia szellemiségének megfelelő, lelkes Kossuth és az őt körülvevő, nem kevésbé hevült lelkű népfiak kerültek. Nagyjából ebben a korban a figyelmes szemlélő, már ha volt bátorsága egyáltalán figyelmesen szemlélni, észrevehette, hogy nagy a mozgás a millenniumi emlékmű körül. A nemzetközi munkásosztály internacionalista blablája mellett azért a nacionalizmusnak is áldoztak Rákosi és társai. Így az emlékmű Habsburg királyainak távozniuk kellett, hogy átadják helyüket haladó történelmi magyar alakoknak. Helyükre került egyebek mellett Kossuth, Rákóczi, Bethlen – persze nem Horthy miniszterelnöke, István, hanem egyik őse – és Bocskai. Mellesleg Bocskai és Bethlen mindaddig a Köröndön figyelte az idők változását, de mivel méretük megegyezett a millenniumi emlékmű többi alkotásával és ideológiailag is elfogadhatónak bizonyultak, nem volt más választásuk, Bethlen üti Mária Teréziát, Bocskai pedig becsúszó szereléssel egy Lipótot lódított ki a helyéről. Az említett urak helyét Balassi és Szondi vette át.
Ezek a szoborsorsok nevezhetők talán általánosnak vagy átlagosnak is, fogalmazás kérdése. Akad azonban néhány különlegesebb történet is. Évtizedekig a titkolózás homálya lengte körül a Szent István parkban 1946-ban felállított Wallenberg-emlékmű útját. Az alkotást még az avatás előtt szorgos kezek eltávolították, az embermentő svéd diplomata nevétől és emlékétől megfosztva a debreceni gyógyszergyár elé került. Jelenleg a másolata emlékeztet arra az emberre, akinek több ezer zsidó honfitársunk köszönheti életét, és aki valahol, valamikor a Szovjetunióban tűnt el örökre. Ezzel azonban még nem ért véget a Wallenberg-sztori, mert a 80-as években az akkori amerikai nagykövet, Nicolas Salgo, azaz Salgó Miklós a fővárosnak adományozott egy Wallenberg-szobrot, ezzel iszonyatosan kínos helyzetbe hozva úgy a párt, a szakszervezet, mint a tanácsi vezető elvtársakat. Ők ugyanis kénytelenek voltak tekintettel lenni a szovjet elvtársak érzékenységére, akik nem különösebben értékelték, ha beleverték az orrukat az általuk elkövetett gaztettekbe. Végül is tekintettel enyhülésre, glasznosztyra és egyebekre, mégiscsak felállították a szobrot a követség tövében, ám nem sokkal ezután döntés született arról, hogy Budán, az akkori Vörös Hadsereg útján, a Hűvösvölgyi út melletti füves területen állítják föl. A Budapest Galéria munkatársai ma is izzadó homlokkal emlegetik, hogy esős, saras időben rettenetes nehézségekkel szállították át a szobrot új lakóhelyére, ahol hasonló nehézségek árán helyezték el. Amikor egy nemzetközi zsidó konferencia tartotta ülését Budapesten, körbe akarták palánkolni a hányatott sorsú Wallenberget, ám végül csak egy szalaggal vették körül, aminek a konferencia résztvevői fittyet hánytak és csöndes botrány közepette helyezték el az emlékezés köveit az igazak egyikének alakjánál.
A legcifrább történet talán mégis a Váci úti, egykori hajógyári Táncsics- szoboré. A márciusi ifjak által kiszabadított népvezér bronzalakja szemet szúrt egy korabeli párttitkárnak, aki inkább egy áramvonalas Lenint képzelt a helyére. A gondolatot tett követte, a jó öreg Táncsics lekászálódott a gyár pincéjébe, hogy átadja a helyét az Aurora ágyúmesterének. A nevét letakarták, s helyére V. I. Lenin került. A 80-as évek végén azonban túl akartak adni a veszteségessé vált, az egykor szebb napokat látott Ganz Hajó- és Darugyáron, ám volt egy kis bibi. A reménybeli kapitalista vevőnek mégsem mutogathatták Iljicset, ezért úgy döntöttek, hogy Iljics helyet cserél Táncsiccsal. Az idea most is testet öltött és a szakállas garabonciás visszakerült posztamensére. Mivel a gyár vezetői – egyébként helyesen – úgy vélték, hogy a magyar történelemben tájékozatlan vevőjelölt amúgy sem ismeri a helyi hírességeket, Lenin nevét letakarva Ganz Ábrahám szignója került Táncsics alá. Így már lehetett büszkélkedni a gyáralapító bronzmásával.
Bihari Tamás
