Prímás a börtönszínpadon
Népszabadság * Scherer Zsuzsa * 2007. május 25.
Járóka Antal ‘gyakorlóidőben’Kép: A szerző felvétele Ifjabb Járóka Antal Sándor – a Száztagú Cigányzenekar egykori prímása – csukott szemmel hegedül. Nem tudni, hol érzi magát, de a valóságban a Budapesti Fegyház és Börtön termében muzsikál száz fogvatartottnak, rabtársainak.
A szemüveges fiatalember kézbe veszi hangszerét. Nem afféle bazseva, autentikus köcsögökkel kísért népzene, hanem tökéletes, tiszta hangú klasszikus hegedűszóló csendül – szívből jövő, szomorú.
– Miért került ide egy világhíres muzsikus dinasztia sikeres sarjaként?
– A Zeneművészeti Főiskolán végeztem, utána bejártam a világot a Száztagú Cigányzenekar prímásaként. Negyed kiló kokainnal buktam le, de már hét éve drogoztam előtte. A művészvilágban a kábítószer-fogyasztás szinte szokványos. Azért vállalom magam, hogy másokat megóvjak saját hibám példájával.
– Megérte a kábulat, hiszen derékba tört karrierje?
– A lebukás bizonyos értelemben megmentett, és hálás lehetek a sorsnak, mert itt szoktam le a drogról. A narkóval az a fő baj, hogy rendszeres fogyasztása átformálja az emberi jellemet. Új esélyt kaptam egy normális életre. Az első hónapok rettenetes kínok közt teltek. Nem a börtönélet miatt, az elvonási tünetek voltak borzalmasak. Ma már teljesen tiszta vagyok. Azt mondják, a több mint hároméves büntetésem viszonylag barátságos volt. Még nyolc hónap van hátra.
– Megváltozott?
– Teljesen. Másképp látom magamat, szinte kívülről. Másban látom az élet értelmét is.
– Miben most, miben korábban?
– Ahogy tisztult a tudatom, rájöttem, milyen vagyok: egoista. Sok művészre jellemző hatalmas önsajnálatot tápláltam magam iránt. Fel sem tűnt, hogy mindent megkaptam az élettől: pénzt, sikert, tehetséget és szerető családot. Lassan idegenként láttam egykori önmagamat, a hibáimat. Szüleimtől genetikailag örököltem a muzsikát, taníttattak. Adott volt a siker, a boldogság, mégsem voltam elégedett. Hét évig a drog adott látszólagos támaszt.
– Kitartanak ön mellett a hozzátartozók?
– A romák nagyon családcentrikusak. Amolyan jóban, rosszban… A kislányom 13 éves, és Kanadában él, csodálatosan zongorázik. Időnként hazajön, meglátogat. A feleségem elhagyott, de a családom kitart mellettem. Édesapám három éve kómában van, őt nem láthatom.
– Hogyan készül a szabad életre?
– Napi négy órát gyakorolhatok. Külön helyiséget biztosít a börtön, mert a kilencágyas zárkában a rabtársaimat idegeire mennék. Még a hegedűt is a bv adja, a sajátomnak az őrzését nem tudják biztosítani. A négymilliós olasz hangszerért nem vállalhatják a felelősséget. Hangszerelek, és zenét is szerzek idebenn. A szakmai jövőmért nem kell aggódnom. Visszavár a Száztagú Cigányzenekar és már izraeli, kanadai szerződést is aláírtam.
– A börtönben tanít is.
– Igen. A fogvatartottak képezhetik magukat, tanulhatnak, sportolhatnak. Gitározni tanítom néhány elítélt társamat. Aki akar, itt megváltozhat. Megszokja a rendszert, a fegyelmet, megtanulhat alkalmazkodni. Hiába vannak sokan, mert túltelítettek a börtönök, a magányosság a jellemző idebenn. Ha valakit olyasmitől fosztanak meg, amit észre sem vett, mert természetes volt, akkor döbben rá a fontosságára. Itt benn húszfős vallási közösséget hoztam létre, s megpróbáljuk átértékelni eddigi világnézetünket. Nekem sikerült. Ma már másképp látom a családomat, a szeretetet, a boldogság más értelmet kapott. Magányban az ember jobban odakiált Istenhez.
