Jeruzsálem nyugati részéből, az 1967 előtt is Izraelhez tartozott Újváros felől a Jaffa-kapun lép be a látogató az Óvárosba. A kapu mögötti térségen magasodik a Dávid-torony. Vele szemben, az Óváros főutcájának a másik oldalán, egy vaskapu mögött kisebb, de nem kevésbé érdekes épület áll. Az anglikán templom előtt héber felirat köszönti a látogatót: Knesziját hámásiách. Akinek azonban a latin betű jobban olvasható, annak angol nyelven is bemutatkozik a tömör épület: Christ Church. Magyarul, szó szerint Krisztus Templomának fordíthatnók mindkettőt, de a látogatót körülvezető szolgálattevő tapintatosan elmagyarázza: a Messiás-templom, vagy még inkább a Messiási gyülekezet jobban illik az alapítók szándékához.
A „fura épület” JeruzsálembenA templomot és segédépületeit ugyanis eleve zsidók számára tervezték és építették bő másfél évszázaddal ezelőtt. A turisták között sok az izraeli. Vallásos még véletlenül sem akad: a „Christ” szó taszít, elriaszt. Természetesen a világi izraeliek is tudják, hogy protestáns-keresztény templom előtt állnak. Ők azonban bemennek körülnézni.
Szobrok, ikonok – sehol. A belépőt megfogják a héber feliratok, a jókora Menóra és a gazdagon alkalmazott judaikai jelképek. Van egy kereszt is, de azt az egyik belső szobában tartják. A templom papja vásárolta az óvárosi piacon 1948-ban, hogy felmutassa az Óvárost elfoglaló és 1967-ig megtartó Jordán Légió katonáinak: nem, kérem, ez nem zsinagóga. A Légió ugyanis az Óvárosban talált valamennyi zsinagógát lerombolta.
A templom alapításának körülményeivel történetészek serege foglalkozott. Ám, ha mélyen betekintünk a történelem kútjába – angol humorral megírt történetet találunk.
Ismeretes, hogy a Vörös tengert egy elírás miatt nevezzük így. A bibliai Jám-Szuf a régi magyar Bibliákban Nádas tengerként szerepel. Így is van rendjén, hiszen a héber jám szó magyarul tenger, míg a szuf jelentése nád. Angolul pedig a nád – reed. Ám egy térkép-másoló elnézte az írást és Reed helyett Red-et írt, ami viszont vöröset jelent. Red sea. Megszületett a Vörös tenger elnevezés, amit a modern magyar földrajztudomány is átvett.
Hasonló, bohózatba illő tévedés a héber brit – magyarul szövetség – szó félreértése. Lelkes angol biblia-olvasók a protestantizmus elterjedése után arra a következtetésre jutottak, hogy a bibliai brit szó és a brit népnév egy tőből ered. Innen pedig egyenes út vezetett ahhoz az elgondoláshoz, hogy a britek nem mások, mint Izrael elveszett tíz törzsének a leszármazottai. Az elméletnek mindmáig akadnak hívei.
Ez a népies félreértés és a Szentírás hagyományos becsülete a hívő brit közönség körében áldásosnak bizonyult. Viktória királynő hosszú uralma alatt „a Nap nem nyugodott le a Brit Birodalom fölött”, amire alattvalói isteni áldásként tekintettek. Ugyanakkor a zsidó alattvalók kevés helyen tapasztalhattak annyi együttérzést, mint a Brit Nemzetközösség országaiban, ahol az antiszemitizmusnak sohasem voltak népi gyökerei.
A 18. század végén már tekintélyes számú, magát „evangéliumi keresztényként” meghatározó hívő élt Angliában, de Hollandiában, Észak-Európában és az Újvilágban is. Amikor pedig a törökök oldalán harcoló brit flotta 1799-ben, Akkónál legyőzte Napóleon hadait, az evangéliumi igehirdetők megfogalmazták álmukat: a zsidó királyság helyreállítását a Szentföldön.
A „helyreállítók” a maguk angol nyelvén „restorationist”-nak nevezték magukat. A szó emlékeztet a „zionist”, vagyis cionista szóra, amelynek, mint politikai mozgalomnak ekkortájt még hire-hamva sem volt: magát a kifejezést csak 1890-ben írta le Nathan Birnbaum osztrák-zsidó újságíró.
A „zsidó nemzeti otthon” ötlete tehát a 19. század legelején fogant meg Európában. Ehhez azonban szükségesnek látták az evangélium hirdetését is a zsidók körében. Amint az angol úriembereknél szokásos, a héber királyság helyreállítói 1809-ben egyletbe tömörültek. Az egyletnek az „Egyesület a Kereszténység terjesztésére Zsidók Között” nevet adták, amit inkább a jobban megjegyezhető LJS rövidítéssel jelöltek.
Az LJS lelkes pártolója, Lewis Way 1818-ban Európa uralkodóihoz fordult, támogatásukat kérve a zsidó nemzetállam helyreállításához őseik földjén. Érdemleges választ sehonnan sem kaptak. Way nem törődött bele az első kudarcba: 1823-ban barátjával, W. B. Lewis-szel útra kelt Palesztina felé. Vállalva az akkori idők ázsiai körülményeinek minden kockázatát, bejárták a Szentföld minden zegét-zugát: ám érdeklődésük középpontjában Jeruzsálem állt.
A következő esztendőben Way egy, az LJS-hez írt levelében leírja a jeruzsálemi zsidók nyomorát és megaláztatásait, amelyet muzulmán szomszédaiktól és a török közigazgatás önkényeskedésétől kénytelenek elviselni.
Az LJS egy jeruzsálemi brit konzulátusban látta a megoldás kulcsát. A történelem kedvező fordulata 1831-ben következett be: a korlátozott függetlenséggel bíró Egyiptom elfoglalta a Szentföldet a törököktől. A kairói pasának, hogy hódítását megtarthassa és elismertethesse, égető szüksége volt a brit diplomáciára. Az első brit konzul, William Tanner Young 1839-ben elfoglalhatta állomáshelyét Jeruzsálemben.
John Nicolayson dán lutheránus tiszteletes ekkor már évek óta a városban tartózkodott. A brit jelenlét megerősödésén felbátorodva az LJS-hez fordult, hogy Jeruzsálemben felépíthesse az első protestáns templomot. Míg a török uralom alatt erre semmi lehetősége sem volt, 1838-ban az új egyiptomi uraktól megvásárolhatta a templomépítés alapjául szolgáló telket.
A „restaurációsok” lelkes kezdeményezése azonban már 1840-ben válságba jutott, amikor a britek egyezményt kötöttek a törökökkel az egyiptomiak kiűzésére Palesztinából. Ám hamarosan kiderült, hogy a visszaálló török uralom nem hasonlít a korábbihoz: a brit katonai segítség és a Porta súlyos tartozásai a brit bankoknak kompromisszumokra kényszerítették a szultánt.
Lord Shaftesbury, a „restaurációsok” támogatója szélesebb távlatokban gondolkodott, mint társai. Kiváló orvosokkal és a kor legjobb műszereivel ellátott kórházat, fiú- és lányiskolákat, egész nevelési hálózatot álmodott a Jeruzsálemben nyomorgó zsidó közösség megsegítésére. A nemes lord nyomására Palmerston külügyminiszter „nyomatékosan ajánlotta” a török kormánynak, hogy a már helyben élő zsidók jogainak garantálása mellett engedélyezze a zsidó bevándorlást Palesztinába „ő császári felsége, a szultán jóindulatú védelme alatt”.
Kelvin Crombie történész „For the Love of Zion”, magyarul „Cion szeretetéért” címet viselő könyvében nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Palmerston fenti jegyzéke visszafordíthatatlan eseménysorozatot indított meg, amely egyenesen elvezetett az 1917-es Balfour deklarációhoz, majd, végső soron Izrael Állam 1948-ban történt megalapításához.
Közben újabb európai hatalom tünt fel a Közel-Keleten: Poroszország, amely Anglia mellett részt vett a törökök megsegítésében Egyiptom ellen. IV. Frigyes Vilmos porosz király, csakúgy, mint Nagy Britannia, érdekelve volt abban, hogy a protestánsok megvessék a lábukat a Szentföldön. Az ehhez vezető utat egy jeruzsálemi anglikán püspökség megalapításában látta. Poroszország királya ennek akkora fontosságot tulajdonított, hogy személyes küldöttje Lord Shaftesberyt, Palmerston külügyminisztert, sőt, magát Viktória királynőt is felkereste.
A leendő püspök kiválasztását a legnagyobb szentföldi tapasztalattal bíró LJS egyesületre bízták. Az LJS legfőbb kikötése az volt, hogy a püspök zsidó származású legyen. A megfelelő embert végül egy volt rabbi, Michael Solomon Alexander személyében találták meg. Alexander rabbinikus tanulmányai révén arra a következtetésre jutott, hogy a zsidó nép által várt Messiás nem más, mint a názáreti Jésua rabbi – vagyis Jézus. Miután hitközsége kitagadta, anglikán pappá lett.
Michael Solomon Alexander 1841 novemberében kapta meg püspöki felszentelését, és a következő hónapban már hajóra szállt. 1842 januárjában Jeruzsálemben letette a Christ Church alapkövét. Ám a Közel-Kelet újabb sorsfordulata közbeszólt. A palesztinai török hatóság, de a katolikus érdekeket védő és Angliában örök vetélytársat látó Franciaország sem nézte jó szemmel a protestáns egyház terjeszkedését Jeruzsálemben. Ugyanígy vélekedett a szentföldi görög-keleti hívek védnöke, Oroszország is.
A templom építkezését egy évvel az alapkő-letétel után, 1843 januárjában leállították. Ám, míg a templom építkezése állt, az orvosi klinika építése gőzerővel folyt. 1844-ben az első európai orvos megkezdte szolgálatát Jeruzsálemben. Az ultraortodox rabbik azonban ellenezték, hogy híveiket egy missziós célú kórházban kezeljék és hamarosan megépítették saját kórházukat. Közben az anglikán püspökség ipariskolát nyitott. A zsidó növendékek olajfából készítettek művészi faragásokat. Ez a művészet a mai napig virágzik.
Törökország csak 1845-ben adta be a derekát a brit és a porosz nyomásnak: a templomépítés folytatódott. Michael Solomon Alexander a következő évben váratlanul meghalt. Három évvel halála után, 1849-ben már csak rá emlékezve szentelhették fel Jeruzsálemben a „Messiás Templomát”. Az azóta eltelt másfél évszázadban a zsidó, majd a keresztény és a muzulmán népesség is kiköltözött az Óváros szűk falai közül. A Messiás Temploma azonban változatlanul fogadja híveit, akik között kisebbségben vannak a „héber keresztények”, a Jézusban a Messiást üdvözlő zsidók. 1948-tól 1967-ig izraeliek nem is léphettek be az Óvárosba.
A templomnak és a mögötte álló szervezetnek még akadt szerepe a Szentföld lázas történelmében. A véres oroszországi pogromok hajtották az országba 1882-ben az úgynevezett „első aliját”, a cionista bevándorlás úttörőit. Az idealista, a kalandvágytól sem mentes fiatalokat nélkülözés és nyomor várta a jaffai kikötőben. Crombie történész leírása szerint többségüket az LJS fogadta be sátraiba és látta el első segéllyel, megmentve a cionista pionírokat az éhhaláltól. A régi jeruzsálemi ultraortodox közösség, akárcsak a Messiás Templomát, a protestáns alapítású orvosi rendelőket és az iskolákat, bizalmatlanul, vagy nyílt ellenségeskedéssel fogadta a jövevényeket.
Sulamit Laskov izraeli történész asszony hangsúlyozza: semmiféle segélyt, amelyet az LJS és a zsidómisszió utódszervezete, a CMJ (Church Ministry Among the Jews) valaha adott, soha sem áttérés fejében adta. A múlt század huszas éveiben kitört arab zavargások során több tucatnyi zsidót mészároltak le Jeruzsálemben, Hebronban, Cfáton (Szafed) és Jaffában. Jeruzsálemben sok zsidó lakos talált menedékre a keresztény szervezet intézményeiben.
A „restaurációs” hívők kiemelkedő alakja Orde Wingate brit ezredes volt, aki a harmincas években az útban lévő zsidó hadsereg háromezer válogatott káderét képezte ki a modern harcászatra. A keresztény-cionista Wingate legnevesebb tanítványa Mose Dajan volt, az 1967-es Hatnapos Háború legendás hadügyminisztere. Ezen a héten, kedd estétől szerda estéig ülte Izrael népe a Hetek ünnepét, Sávuotot. A Messiás Temploma, mint mindig, most is ugyanúgy szolgáltatja ki a bort és a kenyeret a Messiás-hívő zsidóknak, a messze földről érkező turistáknak, az Oroszországból bevándorolt híveknek, protestáns hitű palesztinoknak. Talán éppen azon a helyen, ahol Malkicedek, a Magasságos Isten papja, Sálem királya kenyeret és bort vitt ki Ábrahám elé, mielőtt megáldotta őt:
„Áldott vagy, Ábrám, a Magasságos Isten előtt, Aki a mennyet és a Földet alkotta! És áldott a Magasságos Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet!”
Halmos László – Jeruzsálem
