Ámos Imre: Csodavárók (Magyar Zsidó Múzeum)
Népszabadság * Rózsa Gyula * 2007. május 23.
Háború; 1944. Akvarell, tempera, papír, 589×460 mm Röviden és körülményeskedés nélkül: szép, időszerű és helyszerű emlékkiállítást rendezett a teljes nevén Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár. Ámos- kiállítás nagyon régen volt, a pályát a származási és sorsközösségi fátumokon túl mélyebb, lényegibb tartalmak kapcsolják a hely törekvéseihez, és az Ámos-életmű kiteljesedve többet, általánosabbat mondott el a zsidó tragédiánál – a zsidó tragédiával.
Egyébként, ha nincs a gyalázatos vég és a kiteljesedő utolsó korszak az életműben, akkor is – érdemes erre kitérni – figyelemre méltó festészetet látnánk. Kevés festőnövendékről és pályakezdőről tudunk a harmincas évek elején, aki a fin de siécle tűnődésével, valamiképp a szecesszió enerváltságával közelített volna akkor a témáihoz. A kiterjedt Ámos-irodalom régóta számon tartja, és a mostani katalógus is tárgyszerűen megemlíti, hogy a pályakezdőre hatott a francia Nabis-csoport, jelesül Maurice Denis piktúrája. Minderről újra megbizonyosodva is látnunk kell, hogy nem hatott viszont – ahogyan a magyar Nabis-szövetségesre, Rippl-Rónaira sem a maga idejében – a csoport misztikája. Az akkor huszonhét-huszonnyolc éves festő figurái – ÁmosImre kilencszázhétben született – lassú cselekvéseikben és paszszív tablóállapotukban is hús-vér emberek, élnek, nem utolsósorban a pompás freskószínek jóvoltából.
De nem vidámak, és még kevésbé aktívak. Ámos ifjúkorban szokatlan szemlélődő hajlamáról, az emlékezet páráján át látott kabbalistákról, a dédanyai tükör előtt meditáló és vizionáló festőről, az olajjal, de pasztelles tapintattal festett Álmodóról romantikus volna azt állítani, hogy az előérzete jelzett. A tények ezt nem igazolják, de tény az is, hogy különös, a kezdetektől nem éppen harsányan optimista alkata és festészete úgyszólván megalapozza a kataklizma-korszakot. S ha már itt tartunk: ugyan mi fakasztana boldog és felhőtlen festészetet egy származása miatt fokról fokra fenyegetettebb, modernsége miatt a szakmán kívül nem méltányolt, egzisztenciája szerint nyomorgó művész műtermében? Vigyázat, Ámos nem ezt, nem a magánügyeit festi. Csak éppen rárakódik, rátelepül, rásugárzik mindez a lassan elevenedő színvilágára is, lírai táj- és városképeire.
A pokol elszabadulására először a színek elszabadulása figyelmeztet. Van valami elképesztő, magával ragadó és példátlan abban, hogy az idők sötétedésével (sok képnek lesz ezután a címe Sötét idők), a mind jobban beboruló, majd feketén lezuhanó ég alatt Ámos festészete színben nemhogy komorulna, ellenkezőleg, széttaszítja a gátlásait, és kolorista felszabadultsággal, gyönyörködtető elevenséggel beszél szorongásról. Először egy harmincnyolc környékére datált mintegy grafika lobbantja fel a csodát. Temperával, akvarellel és tussal készült A festő falun, hogy töretlenül ragyogó üvegszínek világító kékjével, zöldjével, meg vérvörös ecsetvonásokkal és pöttyökkel kiáltsa szét a drámát, amelyet gorombán vastag és gorombán szakadozott fekete tusvonások szorítanak egységgé. A nyomasztó, szürreális látomások, a baljós szimbólumok és a vad komplementerek, köztük a rettenetes kék ezután tolul elő. Meszes, goromba festékmennyiség a tűnődő kolorit helyett, darabos, darabosan kubizáló tárgyformálás, hatalmas, kiszakadt alakok a hatalmas, a zsúfolt kompozíció miatt hatalmasnak tetsző képfelületeken, és zaklatott portrék, kettős portrék akkor is, ha más a címük, látszólag a tárgyuk.
A gyalázat progresszivitásának arányában. Ha jól számoljuk, Ámos Imrét négyszer vitték munkaszolgálatra, míg a negyedikben nyomtalanul elpusztult, elpusztították, ez elegendő inspiratív tényező egy magyar festő hagyománybontó kiteljesedéséhez. Valóban, hiába csábít az életkor és a negyvennégy végi elpusztítás szörnyű azonossága, Ámos művészete nem hasonlít az embertelenséget klasszikus fenségbe, hexameterekbe foglalni képes Radnótiéhoz. De nem paralel a szürrealizmussal, és nem azonos az üldözöttség megrendítő művészdokumentációival sem. Elég az utolsó évben, talán az utolsó hetekben készült Szörnyű időket vagy Háborút látni, hogy kitessék: monumentálisabb, általánosabb érvényű, azaz földhöz tapasztóbb azoknál.
