Wannsee tegnap és ma
Karsai László történész az ÉS április 20-i, 17. számában a Wannsee-konferencia jegyzőkönyvére és annak következményeire emlékezik. Idézi Mark Roseman véleményét, mely szerint a Wannsee-jegyzőkönyv a „modern történelem talán legszégyenletesebb dokumentuma”, ugyanis a Berlin melletti elegáns villában készítették elő az európai zsidókérdés „végső megoldását”.
Március közepén a Hannah Arendt Egyesület és a Wannsee Konferencia Háza jóvoltából 24 pedagógus kollégámmal együtt részt vehettem egy olyan továbbképzésen Berlinben, amelyen a programok túlnyomó részét éppen ezen a szégyenteljes helyen rendezték. Ma is csodálatos kilátás nyílik a tóra a villa ablakából, de a szürkére festett épületbelső napjainkban múzeumként és oktatási központként funkcionál.
Egy héten át kísérte lelkiismeretesen dr. Wolf Kaiser, a Wannsee Konferencia Háza helyettes vezetője a tanárcsoportot Berlin holokauszttal kapcsolatos emlékhelyeire. Láthattuk – többek közt – a Zsidó Múzeumot, A terror topográfiája című kiállítást, melyet a Gestapo börtönének helyén állítottak, „Európa meggyilkolt zsidóinak központi emlékművét”, mely Berlin központjában (legértékesebb területén, hatalmas területet elfoglalva) méltó módon emlékezik az áldozatokra. Elvittek bennünket a Grunewald állomásra, ahonnan a berlini zsidókat deportálták, és az Anna Frank-házba is, majd megismerkedhettünk egy zsidómentő, Ottó Weidt történetével. Két napot Buchenwaldban is eltöltöttünk. Utunk során végig tapasztalhattuk, a németek mekkora figyelmet fordítanak a holokauszt témájára, milyen fontosnak tartják, hogy a következő generációk megismerjék azt. Lépten-nyomon informálnak (képekkel, szórólapokkal, oktatási anyagokkal stb.), nem indulatokat keltenek, mint a budapesti Terror Háza Múzeum, nem emocionálisan akarnak hatni, hanem érződik, hogy legfontosabb feladatuknak a hiteles tájékoztatást tekintik. Nem a regnáló miniszterelnök nevét vésik márványba, hanem diszkréten elhelyezett kis márványkocka a házból elhurcoltak emlékét őrzi.
A múzeumokban, emlékhelyeken nem találkoztam iskolai csoportokkal, mégis sok fiatalt láttam. Szabadidejükben és szabad akaratukból keresték fel a kiállításokat. (Igaz, az Anna Frank-ház pl. Berlin „alternatív” részében található…) Úgy látszik, napjainkban Németországban nem pártpolitikai téma a náci múlttal való szembenézés, hanem az egész társadalom közös ügye.
Talán ezért érzi ma jobban magát Kertész Imre Berlinben, mint Budapesten.
Talán ezért nem fordulhat elő ott, hogy egy náci időkre emlékeztető zászlót (mint nálunk az árpádsávos zászló) komoly vita nélkül lengethessenek fiatalok.
Vajon a gödöllői vasútállomáson – két hónap után, a bejelentések ellenére – még mindig ott éktelenkedhetnek a náci falfirkák? (Lásd Tomasz Jenő: Gödöllői falfirkák, ÉS, 2007/18.)
Forgács Éva
tanár
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 20. szám
