Radics Viktória
Ex libris
Egyhetes előítélet-mentesítő kúrát mértem magamra ezzel a négy könyvvel. Igaz, ez mindennapos gyakorlat, és szerintem az előítéletek ellen a szépirodalom a legjobb szer (meg az álom és a szerelem), de olykor nem árt bevenni egy-egy erősebb dózist elméleti-kritikai irodalom formájában. Én legalábbis ezt a pályát választottam, nem pedig az előítéletek kifejlesztésének és rendszerré építésének ugyancsak választható útját, ami pedig erőteljes identitással és koherens világnézetettel kecsegtet. No de, mint Antoine Compagnon, az irodalmi előítéletek vizsgálója mondja, „a bizonytalanság az egyetlen irodalmi erkölcs”.
Az itt következő négy könyv a rasszista, etnikai, történelmi, politikai, nacionalista, a nőkre és a feminizmusra, valamint az irodalomra vonatkozó előítéleteket veszi számba. Kiderül, hogy az előítéleteknek a közhelyek, sztereotípiák, mindennemű kettősségek és a giccs ágyaz meg; az általánosítás, a redukció, a hierarchizálás, az esszencializálás, a kanonizálás elmeműveletei termelik ki őket; az abszolút választást előíró és a – dr. Morvai Krisztina szavaival élve – „magunkfajta/magukfajta” típusú gondolkodás adja meg nekik a löketet. Szociológiailag az alsó, leszorított társadalmi helyzet, a deklasszálódástól való rettegés és az ideológiai elkötelezettséggel járó magas státus kedvez az előítéleteknek, történelmileg pedig a nacionalizmus és a jobboldali uralom korszakai, de persze a szélsőséges baloldaliság is. A férfi mivolt csakúgy, mint a női mivolt; a feminizmus csakúgy, mint a patriarchalizmus. Sőt, mint Kovács Ákos írja, itt van még az „előítéletesség vélelmezése mint előítélet”… Mielőtt azonban defetizmusba sülylyednék vagy univerzalizálnám az előítéletességet, megszívlelem Compagnon javaslatát a kritikai szokás (pli critique, én inkább hajlamnak fordítanám) ápolására és az apóriák megkedvelésére vonatkozóan: a megoldhatatlanság nemcsak nyomasztó, de a tisztánlátást elősegítő és serkentő erő is lehet.
Mindennapi előítéletek
Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák
Az emberekre, csoportokra, etnikumokra vonatkozó előítéletek a legszembetűnőbbek; az én/te, mi/ők-féle, az elutasítás-elfogadás tengelyén mozgó dichotómiák és a hozzájuk társuló minősítések világrendező elvként szolgálnak. Ilyesféle kijelentések nap mint nap elhagyják a szánkat; az elkerülhetetlen, önmagunkra és másokra vonatkozó sztereotípiákból, némi hit és önbizalom hozzáfecskendezésével máris előáll az előítélet.
A kötetben tizennyolc – antropológiai, etnográfiai, szociológiai, földrajz- és történettudományi – tanulmány vizsgálja a kérdéskört. Az egyik fő téma természetesen a cigányokat sújtó előítéletesség – miközben a cigányságon belül a hagyományőrzésnél jellemzőbb a nyitás a többségi társadalom felé -, de több tanulmány foglalkozik a székelyek és a csángók, az erdélyi magyarok etnográfiai és folklórturisztikai idealizálásával, az archaizáló, etnicizálódott és nacionalizálódott falureprezentációval is. Miközben az eredeti népiséget megcélzó magyarországi turisták, az archaizmusokra éhes kutatók és a nemzetieskedő politikusok már-már szakrális helyeknek szeretnék tekinteni az erdélyi falvakat, némely romológusok pedig a cigány hagyományokat forszírozzák – és az alanyoktól többnyire sikerül adaptív válaszokat kicsikarni! -, elmegy a fülünk mellett az, amit egy moldvai csángó ember így fogalmazott meg: „Azt sem veszik észre, hogy az emberek itt fejlődni akarnak, újítani.” A vajdasági magyarok – róluk csupán Papp Richárd tanulmánya szól – többnyire elutasítják az ottani értelmiség egy részének „magyarkodását”, és vállalják a „kevert magyarságukat”: „a sokféle összekeveredéséből másvalami lett”, fogalmazza meg egy feketicsi alany, elutasítván a szorgalmazott sztereotípiákat.
A kötet talán legfontosabb, rendkívül precíz és alapos tanulmánya Balassa Szilviáé (Antiszemiták, cigányellenesek, xenofóbok). Az etnikai, rasszista előítéletesség táptalaja, megannyi felmérés és elemzés tanúsága szerint: a vallásosság, a szociális frusztráció, a tekintélyelvűség, a konzervativizmus, a nacionalizmus, az antiliberalizmus és az anómia (társadalmi kiszolgáltatottságból eredő bizalmatlanság a politikai intézményrendszer iránt) különböző arányú keveréke. A kutató következtetése szerint az antiszemitizmus kódolt nyelven beszél és a nyílt cigányozás is egyre kevésbé szalonképes – bár nem ütközik erős kulturális tabuba -, a xenofóbia azonban lassan világnézetté teljesedik. A sok érdekes tanulmány közül kiemelném még Feischmidt Margit írását a magyar nacionalizmus etnikai diskurzusáról és az ehhez kapcsolódó emlékezetpolitikáról.
(Szerkesztette Bakó Boglárka, Papp Richárd, Szarka László. Balassi Kiadó, Budapest, 2006. 488 oldal, 3500 Ft)
Kovács Ákos:
A kitalált hagyomány
című, dokumentumértékű fényképekkel illusztrált és kiváló szövegdokumentációval is ellátott könyve az interdiszciplinaritás remeke: az etnográfia, a mikrotörténet-írás, a művelődéstörténet, a politikatörténet – és az irodalom ötvözete. Száraz tanulmányok helyett, anélkül hogy ez a pontosság és a tudományos hitelesség rovására menne, elbeszéléseket kapunk, melyek a magyar szellemi élet egyik legborzasztóbb, manapság ismét felvirágzó hagyományáról: a népi és történelmi „hagyományok” kitalálásáról és terjesztéséről szólnak. Az Árpád, Szent István, Rákóczi és más „szentek” meg „relikviák” köré épülő történelmi műmítoszok, álkultuszok, koreografált rítusok és politikai szertartások gyártása és fogyasztása véget nem érő tragikomédiát, magyar abszurdot eredményez, melynek résztvevői, színészei és nézői voltaképpen tudják, hogy mindebből semmi sem igaz, és mégis teszik: önmaguknak is hazudnak. Az ilyen, a legvegyesebb anyagból összegyúrt és kicifrázott álhagyomány, melyben a nacionalista obskurantizmus égbekiáltó butasága találkozik – alkalmas emberek: írók, költők, művészek, tudósok, kereskedők közvetítésével – a politikusok szándékaival, a vérmes közhelyek, faji előítéletek és az ócska sztereotípiák melegágya. A kitalált hagyományok zavaros folyama – melyen a Szent István-korona úszik – olyannyira giccses és úgy ordít belőle az ostobaság, hogy az ember már-már ártalmatlan baromságnak vélné, ha nem lenne meg benne az a kapacitás, hogy például egy Horthy Miklós alakját valódi, felelős nagysággal ruházza fel, mint aki „pillantásával mindig a távoli messzeségbe tekint, hogy kellő pillanatot választhasson minden, a magyarság érdekében szükséges tettre”. Kovács Ákos, nem utolsósorban irodalmi eljárásokkal (mesteri narráció, sűrítés, árulkodó részletek kinagyítása és mellékesnek tűnő motívumok kiemelése stb.), a direkt kommentárok és elméleti apparátus mellőzésével, bújtatott iróniával, kizárólag a józan észre apellálva, minden dimenziójában láttatja ezt a magyar kulturális szörnyeteget, melynek vonulása ebben a pillanatban is tart.
Ópusztaszert Nemeskürty István történész „Magyarország eszmei fővárosává” akarta kikiáltatni, és a „történelmi emlékparkot” a mai napig vezető politikusok és tudósok legitimálják a jelenlétükkel. Ópusztaszerre most is diákok ezreit viszik el a tanárok, és az a gyanúm, hogy ezt a kiváló könyvet nem fogják árulni az ottani emléktárgyboltban.
(Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. 445 oldal, 3500 Ft)
Zsadányi Edit: A másik nő
A női szubjektivitás narratív alakzatai
A maszkulin előítéletességgel szembefeszülő feminizmus lehet „kontra” előítéletgyártó, de nem okvetlenül az. Zsadányi Edit azt a válfaját kereste meg és írta körül, melyben a posztmodern szubjektumelméletek megtermékenyítik a feminista kritikát – tehát ahol nem tér vissza a normatív identitással számoló szubjektumfölfogás, ellenkezőleg, ahol kiderül az identitáskategóriák konstrukció mivolta, kirekesztő erőszakossága -, és amelyben a nőírók és teoretikusok kikezdik a dichotómiákra épülő, logocentrikus nyelvi kultúrát, anélkül hogy engednének az „erős én” csábításának és a klikkesedésnek. „Bármilyen törekvés, amely a nők kategóriáját univerzális vagy különleges tartalommal kívánja felruházni”, írja Zsadányi neves feminista teoretikusokra hivatkozva, „szükségképpen klikkesedéshez fog vezetni, tehát az „identitás” mint kiindulópont soha nem lehet egy feminista mozgalom szilárd alapja.” Az ilyen ideologikus kiindulópont helyett (mely hajlamos esszenciális női princípiumban gondolkozni) javallott a decentrált, szóródott, az ellentmondásosságot magában foglaló szubjektumképzet, a határokat, műfajokat elmosó, a nemi identitás és más kategóriákat is fellazító nőiségfelfogás, mely áttörheti a logocentrikus beszéd korlátoltságát, és valóban szóra bírhatja az elfojtott női másságot, az „oppozíciós alakzatokba nem illeszkedő alternatív női látásmódot”. A posztmodern és feminista teóriák értelmes és érthető, tömör összefoglalása és a kényes pontok kitapintása mellett Zsadányi könyve érdekes műelemzéseket is tartalmaz. Külön kiemelném Esterházy Egy nő című könyvének meggyőző feminista kritikáját, melyből kiderül, hogy még ez az igazán szabad és szubverzív szellemű író sem volt képes meghaladni a patriarchális-maszkulin látásmódot, mi több, „újratermeli, legitimálja és konzerválja a hagyományosan elfogadott mintákat”, mint ahogy Parti Nagy, a másik kiváló nyelvtörő sem kérdőjelezi meg „a nőiség kirekesztésének bevett stratégiáit”. Az ilyen feminista kritika nem vitatja el az elemzett művek irodalmi értékét, hanem a mű marginális jelenségeinek előtérbe helyezésével rámutat bizonyos betonerős előítéletekre és mély beidegződésekre, melyektől, lám, még a „tiszta” irodalom sem mentes.
(Ráció Kiadó, Budapest, 2006. 102 oldal, 2200 Ft)
Antoine Compagnon:
Az elmélet démona
Irodalom és józan ész
Miután az irodalomelmélet fénykora letűnt, megérett az idő az újabb irodalomelméleti közhelyek és előítéletek számbavételére. A strukturalizmus és a posztstrukturalizmus, a szemiotika meg a narratológia szembefordultak az irodalomkritikai közhelyekkel, és hevesen támadták a szerzői szándék, a valóságtükrözés (realizmus, mimészisz), az irodalmi stílus és hatás régimódi fölfogásait, fogalmait. Eközben irtották a szépet s jót is (a humanizmust, az individualizmust), és új közhelyeket meg előítéleteket hoztak forgalomba. Divatba hozták a szerző „kivégzését” – eszerint az író szándéka mit sem számít, és az életrajzi, irodalomtörténeti megközelítés tévedés -, a rideg, kizárólagos szövegközpontúságot – eszerint az irodalomnak semmi köze a valósághoz, nem beszél a világról, csak magáról a nyelvről és más szövegekről szól; azt állították, hogy az olvasó írja a művet, a „stílus” avítt fogalom és így tovább.
Compagnon visszavág, és most ezeket a posztmodern, mai közhelyeket vesézi ki, anélkül, hogy vissza kívánna térni az „elméletelőttiséghez”. Compagnon elmélete nem tan, hanem maga a vita; szerinte az irodalomelmélet funkciója az irodalomról szóló mindenkori közbeszéd megkérdőjelezése, a kritika kritikája, a „józan ész” zavarba ejtése – ugyanakkor komolyan veszi a józan ész jogos ellenállását az elméleti kacifántosságokkal és blődlikkel szemben. Mindeközben azon van, hogy kikerülje a kételeműség (bináris ellentétek, hamis dilemmák, kelepceszerű ellentmondások) vakvágányát, és kijátssza az abszolút választás erőszakos követelését, az önpusztító végleges megoldásokra való törekvést. A tragikus elválasztó logikából kilépve azonban nem a „pluralizmusra” vagy az „arany középútra” szavaz, hanem az apóriákat, a polémia éltetető elemét megtartva, az összeegyeztethetetlenség feloldását elvetve „a viszonylagosság iskolájának” kijárását javasolja.
Compagnon szellemisége (és szellemessége) nagyon rokonszenves, és a narratológia unalma után ismét izgalomba hozza az elméleti elmét csakúgy, mint a józan észt. „Az elmélet és a józan ész örökös küzdelme adja meg az elmélet értelmét”, véli – azt hiszem, ennek a küzdelemnek a gyümölcsei a kritikában teremnek meg. „Az irodalom nem működik azok nélkül a gondolatok nélkül, melyeket róla szőnek” – minden egyes kritika újra felteszi az irodalom alapkérdéseit -, s ehhez elméleti alapvetésül immár a modern és posztmodern irodalomelméletek kritikája szolgál. Compagnon munkája alapmű; nemcsak kiváló öszszefoglaló, hanem gondolkodásmódját tekintve is ihlető és bátorító. Kár, hogy a fordító és a kontrollszerkesztő együtt sem tudták elég jól megoldani a francia körmondatok és az idegen kifejezések fordítását, sok túlbonyolított mondatszerkezet és túlfordított szakkifejezés van a könyvben, nem beszélve az olyan szarvashibákról, mint Pascal Vallomások című könyve vagy a konszenzus „megegyezettség”-ként való visszaadása. Mindazonáltal ez a kiváló szakkönyv némi plusz fáradsággal (mit is akarhatott a szerző mondani az eredetiben?) viszonylag jól olvasható. Compagnontól megtanulhatjuk, hogy a viszonylagosság, az ellentétek közti ide-oda mozgás korántsem elviselhetetlen, hanem serkentő hatású is lehet – ez az előítélet-mentesítés első lépése.
(Fordította Jeney Éva. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. 344 oldal, 2400 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 20. szám
