Azt, hogy Kende doktor krakéler, nem én találtam ki, hanem ő állította saját magáról, amikor első személyes találkozásunk alkalmával, 2006. június 12-én a Nagy Imre Társaság Orsó utcai helyiségében felszólalása előtt így mutatkozott be: „Kende Péter vagyok, krakéler”.
A krakéler fogalmát a Magyar Nyelv Értelmező Szótára IV. kötetének 479. oldalán (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961.) a következőkben határozza meg: „Az a személy, főleg férfi, aki másokkal fennhéjázó, kihívó módon viselkedik, mindenkibe beleköt, okvetetlenkedik, kötekedő, izgága ember”. E személyiségjegyeket büszkén vállaló Kende doktor tette fel azt a kérdést: „Ki mikor mond igazat és mikor nem?” Ez a kérdés az általánosság szintjén nyilvánvalóan nehezen válaszolható meg, ám az egyénileg hazug ember leleplezésének – évezredek tapasztalata alapján – jól bevált módszere a sánta kutya alkalmazása. Ezt a tesztet Kende doktoron már kipróbálták, amikor egyik irodalmi teljesítményért a Sánta Kutya-díjjal tüntették ki. Ezzel természetesen nem kívánom azt állítani, hogy dr. Kende Péter hazug ember, távol álljon tőlem! Azt azonban kijelentem, hogy említett írásában valótlanul állította, hogy én őt „némi egyszerűsítéssel lehülyéztem”. Sem némi egyszerűsítéssel, sem anélkül nem hülyéztem le senkit egyetlen levelemben, publikációmban sem. Még őt sem, jóllehet ennek a nem hízelgő jelzőnek a szinonimáját a bírói karral, de kiemelten a Legfelsőbb Bírósággal – és így személyemmel kapcsolatban is – bőven használta az önmaga által sokat reklámozott könyvében (ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Laudat venales qui vult extrudere merces, azaz dicsérgeti az áruját, aki el akarja azt adni).
Valótlanság az is, ha valaki a megtörtént eseményeknek csak egy részét mondja el, ám az összefüggő történések egy további részét elhallgatja, és csonka tartalmú közlése ezáltal válik hamissá. Ezért félrevezető Kende doktornak az az állítása, mely szerint „a Legfelsőbb Bíróság bíróit, eddig két különböző civil szervezet hívta vitára… mindkét esetben gyáván megfutamodtak a vita elől”. Ez azért nem felel meg így a valóságnak, mert Kende doktor elmulasztott szólni arról, hogy az egyik civil szervezet (Nagy Imre Társaság) első meghívásának személyesen – első szóra – eleget tettem a bevezetőben megjelölt időpontban. Ez alkalommal, bírótársammal – dr. Kahler Frigyes kollégiumvezető úrral (jogtörténésszel) – együtt négy órán át álltuk a sarat Kende doktorral és a vele érzelmileg azonosuló, nekihevült rokonszenvezőkkel szemben. Részletesen, a bírói hivatásgyakorlás egyes alapfogalmait is megismertetni szándékozó tájékoztatásban adtunk magyarázatot számos kérdésre, külön kiemelten szóltunk Kristóf László ügyéről, de beszéltünk más háborús és népellenes bűncselekmények miatt elítéltek (pl. Jány Gusztáv) ügyeiről is. Ezt követően 2007. március 21-ére szólóan fogadtam el dr. Donáth Ferenc úr újabb meghívását a Nagy Imre Társaságba, és ezt az utóbbit – bírótársaimmal egyetértésben – később valóban lemondtam. Ennek oka azonban nem a gyávaság, hanem Kende doktor könyvének részletes megismerése volt. Hasonlattal élve, ha valaki egy megbeszélt randevút lemond, az nem biztos, hogy ezt ijedtségből teszi, lehet, hogy csak megundorodott. Ez alkalommal is ez történt. Megállapítottuk ugyanis, hogy a 2006. június 12-én elhangzott tényszerű tájékoztatásunk hiábavaló volt, a szerző hajtogatja a magáét, mintha mit sem hallott volna a maratoni beszélgetésen. Ezenkívül jogsértéssel vádolt meg engem a korábbi meghívás elfogadásáért, mondván, törvényi tilalom ellen vétettem, amikor bíróként az általam elbírált ügyről beszéltem. Arról azonban nem tájékoztatta olvasóit, hogy erre nekem mint a Legfelsőbb Bíróság elnöke által kinevezett szóvivőnek az 1997. évi LXVII. törvény 29. §-ának (2) bekezdése alapján minden törvényes felhatalmazásom megvolt.
A harmadik meghívás „másik civil szervezettől” (Pallas Páholytól) érkezett, április 17-ére szólt. Ezt eleve nem fogadtuk el és a meghívó elnöknek a következőket írtam: „Tisztelt Elnök Úr! A Pallas Páholy április 17-i ülésére szóló szíves meghívását – munkatár- saim és a magam nevében – megköszönöm, de azon nem veszünk részt. Az est témájáról – Kende Péter szakmaiságot és tárgyilagosságot nélkülöző, hangulatkeltő könyve alapján – nem kívánunk beszélni. Az igazságszolgáltatás szervezeti reformja az ítélőtáblák felállításával és működésük megkezdésével befejeződött. Nincs tudomásunk arról, hogy a törvényhozás újabb reformról döntött volna.” A meghívás indokolt elutasítása nem megfutamodás.
Az írás további tartalmát illetően sem állítom – mint ahogy korábban sem mondtam soha -, hogy Kende doktor hazudik, és dr. Donáth Ferencnek adott válaszomban nem tettem egyebet, mint tényszerűen közöltem a Legfelsőbb Bíróság előtt folyamatban volt ügyek számát és a felmentések arányát. Arról, hogy Kende doktor adatai ettől számszakilag eltérnek, nem tehetek. Az általam közöltek a legfelsőbb bírósági lajstromok, névmutatók cáfolhatatlan adatain alapulnak.
Vissza kell utasítanom azt a rágalmat, mely szerint Kristóf László felmentésekor a Legfelsőbb Bíróság „hazudott, módosította a tényállást és tényállási elemeket meghamisított”. Erről az ügyről már nagyon sokat szóltunk, oly- annyira, hogy annak a lényegét minden laikus olvasó megérthette. Ennek ellenére Kende doktor jogász létére nem érti. Mi sem ebben az ügyben, sem más felülvizsgálati ügyben nem hazudhattunk, mert ennek lehetőségét a büntető- eljárás szigorú szabályai egyszerűen kizárják. Az ítélet tényállása a 2-4. oldalakon azokat a történeti eseményeket tartalmazza, amelyeket a Budapesti Katonai Bíróság és a Legfelsőbb Bíróság 1959-ben hozott ítéletei megállapítottak. E tényállásból azonban a felülvizsgálat eltérő jogi megállapításokra jutott, de éppen az elbíráláskor – 1959-ben hatályban volt – jogszabályok alapján. Ennek törvényhű eredménye pedig – aminek anno is lennie kellett volna – az el nem követett háborús bűntett vádja alóli felmentés, az elévült hivatali bűncselekmények miatt pedig az eljárás megszüntetése volt.
Nyilvánvalóan helytelen az az állítása is, hogy létező tanúvallomásokat „tagadtunk le”. A szerzőnek tudnia illene, hogy a felülvizsgálati eljárásban bizonyításnak nincs helye és ezért a bizonyítékokat sem értékeljük. Ebben az ügyben sem történt semmi ilyen eljárási cselekmény. Kende doktor tehát ebben az ügyben – éppúgy, mint a Legfelsőbb Bíróság által elbírált, más büntetőtárgyú felülvizsgálati ügyben – nem bizonyított be semmit. Önmagára hivatkozó, ismétlődő vádaskodásai bizonyításnak nem, legfeljebb gyalázkodásnak tekinthetők. Magát kutatónak, mi több, szakértőnek tünteti fel, és azt állítja, „véletlenszerű mintavétellel” száz olyan ítéletet vett kézhez, amelyeknek terheltjeit a népbíróság 1945-1951-ig háborús és népellenes bűntett miatt ítélte el. Elgondolkoztató, hogy mennyire lehetett alapos Kende doktor messzemenő következtetésekhez vezető kutatása, ha a Legfelsőbb Bíróságon erre a célra négy alkalommal (2006. szeptember 4-én 14-16.30-ig; 14-én 13-16.30-ig; 18-án 13-15.30-ig és 20-án 13-16.30 óráig) összesen 13 munkaórát fordított. Nem tudhatom, hogy kutatása más helyeken végzett tevékenységre is támaszkodik-e, de ha nem, úgy meg kell jegyezzem: Ennyi idő a több évtizedes rutinnal rendelkező bírónak egy igényesebb, de nem túl nagy terjedelmű ügy megismerésére és felkészülésére lehet elegendő, feltéve, hogy a joganyag a rendelkezésére áll és nem kell azoknak utánakutatni, mint ezekben a „történelmi ügyekben”. Száz ítélet tanulmányozására, feldolgozására, elemzésére ez az idő még akkor is kevés, ha megengedem, hogy Kende doktor az átlagot messze meghaladó intellektussal rendelkezik. Természetesen más a helyzet, ha a kutatás csupán látszattevékenység, amely egy előre összetákolt prekoncepció igazolására szolgál. Erre enged következtetni a Népszava 2006. július 19-i számában „Az ítélet” címén megjelent írása. Ebben – nem tudni, milyen „tudományos” szempontok szerint – egymás mellé állította a Legfelsőbb Bíróság által 13 évvel korábban elbírált Jány-ügyet, a Kristóf-ügyet, a Hegedűs- ügyet, valamint Fővárosi Ítélőtábla „személyiségi jogi gyakorlatát”, s mind- ezekkel kapcsolatban – így együtt – „ezeréves keresztyén jogfolytonosság bűnösen elfogult szelleméről”, valamint „rasszista félrehúzások tendenciájáról” szólt, logikailag kissé nehezen követhetően. E zavaros megállapításhoz képest kutatásainak eredményeképpen nem sok újjal szolgált.
Kende doktor azt a népbírósági ítélkezést veszi védelmébe, amelyet (nyomatékos figyelemfelkeltés végett ismétlem) nem én minősítettem politikai ítélkezésnek, hanem a korabeli hivatalos szakmai álláspont (Berend György: A népbíráskodás 1948; Heller Erik: Magyar Büntetőjog egyetemi tankönyv, 1945.). Amennyiben mindez kevés Kende doktornak, úgy figyelmébe ajánlom dr. Major Ákos Népbíráskodás – Forradalmi törvényesség című 1988-ban megjelent munkáját, amelyből meggyőződhet arról, hogy az első népbíróság megalakulására törvényi felhatalmazás nélkül került sor, és az 1945. február 4-én az Oktogon téren végrehajtott első halálos ítéletek jogállami igazságszolgáltatásnak aligha tekinthetők. Erről Major Ákos ezt írta: „A magyarországi népbíráskodás tehát bemutatkozott. Ennek a jogtörténeti újszülöttnek a szülei a Magyar Kommunista Párt Budapesti Bizottsága és a BNB voltak… Kissé koraszülött volt, nélkülözte a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány közreműködését”. A tanulmánykötetből nyomon követhető az intézmény fejlődése, amely nem hagy kétséget aziránt, hogy az kimondottan kommunista érdekeket szolgált és e párt meghatározó befolyása alatt állt. A szerző visszaemlékezése szerint a népbíróság megszervezésénél a Magyar Kommunista Párt budapesti központjában Major Tamás, Gerő Ernő jelenlétében Vass Zoltán adta azt az eligazítást, mely szerint „Fasiszta gyilkosok felett kell újmódon ítélkezni.” Major Ákos pedig a Budapest Nemzeti Bizottságtól „egy újfajta politikai bíróság vezetésére” kért megbízást. Major Ákos meghatározónak tartotta Péter Gáborral kialakult kapcsolatát további bírói és ügyvédi pályafutása szempontjából. A népbíráskodás Legfelsőbb Bíróság ítélkezésével történt párhuzamba állítása enyhén szólva fatális tévedés.
Kende doktor valóban elküldte nekünk könyve e témával foglalkozó fejezetét, amelyre válaszoltunk. Ez értelemszerűen nem térhetett ki mindenre, mert nekünk nincs időnk köteteket írni vagy minden ítéletet külön újra elmagyarázni. Azok közérthető módon önmagukért beszélnek, nem csak a szakember, de a laikus számára is. Néhány elvi és szakmai tévedésére hívtuk fel válaszunkban Kende doktor figyelmét és – kisbarnaki Farkas Ferencen kívül – külön szóltunk Béresi Ferenc ügyéről is, ahol éppen az 1945. évi VII. törvény 13. §-ának 4. pontjához fűzött korabeli népbírósági gyakorlatot idéztük annak igazolására, hogy abban az ügyben a népbíróság a NOT jogértelmezését sem tartotta magára nézve kötelezőnek. Az nem volt feladatunk, hogy Kende doktor ellenünk szóló, minket becsmérlő röpiratának részletét lektoráljuk, és szakszerűvé tegyük azt, ami alapvető büntetőjogi tájékozatlanságokat árul el, pl.: annak nem ismerését, hogy tettesség nélkül nincs részesség. Idesorolható az a – már a 2006. júliusi cikkében is előforduló és azóta többször szajkózott – tévedése is, amely felülvizsgálati eljárásban a sértetti képviseletet hiányolja, noha erre a büntetőeljárási törvény (Be. 417. § (1) bek., 425. §) nem ad lehetőséget.
Írásaiért Kende doktornak vállalnia kell a felelősséget és azt is, hogy őt is kritikával illetik. A bölcsek kövének ugyanis ő sem birtokosa, és talán még a csalhatatlanságot sem vállalhatja fel, jóllehet előszeretettel tesz kinyilatkoztatásokat.
Ezúttal Hofrics Henrik felmentésére is hivatkozik, akit a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás során az ellene háborús és népellenes bűntett miatt emelt vád alól – a terhelt kérelme és az azzal egyező tartalmú, felmentésre irányuló legfőbb ügyészi indítvány alapján – azért mentett fel, mert amit tett, az nem volt bűncselekmény. A Népbíróság ugyanis – a bűnösség elengedhetetlen feltételéül megkívánt önkéntességet – tényként nem állapította meg, ezáltal az akkor bűncselekménynek minősült Volksbundba belépés lényeges tényállási eleme hiányzott. A Legfelsőbb Bíróság ezúttal is használta a népbíráskodás jogszabályainak korabeli gyűjteményét és döntését a Népbíróságok Országos Tanácsának joggyakorlatával indokolta, amely az ún. Róth Jenő-féle összeállításban hozzáférhető. Meg kell említeni, hogy a Kende doktor által sérelmezett ügyben az alapulfekvő törvényi szabályozást az Alkotmánybíróság a 2/1994. (I.14.) Ab-határozatával megsemmisítette mint a jogállamisággal összeegyeztethetetlent (jóllehet az Alkotmánybíróság határozatának visszaható hatálya nincs és ezért is folyt le az érdemi felülvizsgálat). Kende doktor kissé anakronisztikusnak tűnő jogi szemléletével Kristóf László ügyével kapcsolatban – mintegy a terhelt bűnösségét önmagában feltételező okként – a csendőrséget „tömeggyilkos bűnbandának” minősítette. Ez a felfogás valójában a kollektív bűnösség fogalomkörébe tartozik, amelyről az Alkotmánybíróság már hivatkozott határozatában azt a megállapítást tette, hogy az „A kezdetleges büntetőgondolkodás jellemzője volt… a büntetőjogi felelősség modern formájában mindig egyéni és sohasem kollektív felelősség, a bűncselekmény mint az elkövető sajátja jelentkezik, így a büntetés is csak az elkövetőt érheti.” Ezt is figyelmébe ajánlom Kende doktornak azzal a számára már többször elmagyarázott egyszerű ténnyel, mely szerint Kristóf László nem lőtte le Ságvári Endrét, elítélése és kivégzése törvénysértéssel történt. Az el nem követett gyilkosságot nem pótolhatja az, hogy a csendőrség kötelékébe tartozott. A testülethez tartozás ténye ugyanis még a népbírósági jogszabályok szerint sem volt önmagában bűncselekmény.
Kende doktor megismétli kedvenc nézetét, mely szerint az ítélkezési gyakorlat „jobbra húz”. Ezzel kapcsolatban ismét – éppúgy, mint a 2006. július 19-i cikkében – egy kalap alá veszi a háborús és népellenes bűncselekmények felülvizsgálatát, ifj. Hegedűs Lóránt ügyét, a Fővárosi Ítélőtábla személyiségjogi és sajtó-helyreigazítási gyakorlatát és – legújabban, nyilván aduként említve – a zsidó vagyonokkal kapcsolatos pereket. Feltehetőleg a Legfelsőbb Bíróság Gfv. IX. 30. 081/2005., illetőleg, Gfv. IX. 30. 471/2006. számú felülvizsgálati ügyeire utal. Ezekben a Legfelsőbb Bíróság, a Fővárosi Bíróság, valamint a Fővárosi Ítélőtábla magánszemély felpereseknek a magyar állammal szemben takarékbetét kifizetése iránti keresetét elutasító határozatait tartotta hatályban. Ha ismeri ezeket az ügyeket, akkor meggyőződhet arról, hogy azokban semmifajta jogértelmezés, illetve bírói mérlegelés nem valósult meg, mert a Legfelsőbb Bíróság kizárólag a polgári jog szabályait vizsgálta, és az elévülés tényeinek jogkövetkezményeit vonta le. Ezekben a perekben a magyar állam alperest a Pénzügy- minisztérium képviselte. Érdekes, de talán kellően nem igazolható vélemény, mely szerint a működő kormány egyik tárcájának pernyertessége az ítélkezés „jobbrahúzását” igazolja.
Azzal egyetértek, hogy a múlt tisztázása nem a bíróság, hanem a történettudomány feladata. Ezt elvi éllel éppen a Kristóf-ügyben ítéletünk is leszögezte 13. oldalának 3. bekezdésében. Következők szerint: „A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálata kizárólag a büntetőjogi megítélésre terjed ki, és semmiben sem érintette az elbírálás tárgyát képező események történelmi, politikai értékelését. Ságvári Endre személyiségének, történelmi szerepének vizsgálata, illetve méltatása nem a bíróságra, hanem a történészekre tartozik.” Ezek szerint mi tudjuk a dolgunkat. Azt azonban Kende doktornak is be kellene látnia, hogy a múltban elkövetett törvénysértések kiküszöbölése a kötelező eljárási feltételek megvalósulása esetén a Legfelsőbb Bíróság feladata, és ennyiben, de csak ennyiben, egy határozat keretei között nekünk kell tisztázni a múltat, és nem a történettudománynak vagy a kutatóknak. Másként azt illene tudomásul venni, hogy a múltbeli törvénysértésekről le kell választani az ideológiákat, jelszavakat, legendákat és csak a jogilag jelentős tényeket szabad értékelni. Mi ezt tettük.
Nem rendít meg, hogy Kende doktor és asztaltársasága elégedetlenek a magyar bíráskodással. Ha az elégedettség mércéje a népbírósági ítélkezés, úgy éppen arra vagyok büszke, ha ez a társaság velünk nincs megelégedve. Egyébként nem megrendelésre ítélkezünk és nem is bárki megelégedettségét keresve, hanem a jogot alkalmazva és az igazságot szolgáltatva. Más szempont nem létezhet. Nem az a baj, hogy Kende doktor krakélernek vallja magát és ennek megfelelően is viselkedik, hanem hogy mindezt a harmadik hatalmi ág lejáratása, az aziránti közbizalom megingatására törekedve teszi. Nézeteinek, véleményalkotásának elfogultságát – ha úgy tetszik, elkötelezettségét – mi sem érzékelteti jobban, mint hogy a tavaly júniusi „kerekasztal-beszélgetésen”, a Kristóf László ügyében 1959-ben hozott ítéleteket minősítette szakszerűnek a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban hozott felmentő ítéletével szemben. Ezáltal a mártírhalált halt miniszterelnök házában óhatatlanul olyan ítélkezést vett pártfogásba, amely 56 hőseit is bitófára juttatta.
Egyetlen értéke azért van Kende doktor írásának. Tartalmából és retorikájából a – mostanában sokat vitatott – gyűlöletbeszéd törvényi tényállása összeállítható.
A szerző bíró, kollégiumvezető, írása válasz Kende Péternek a Népszava május 7-i számában megjelent, Ki mikor mond igazat és mikor nem című írására
