Kicsoda valójában? Az övé a legtöbbet elemzett és a legtöbbször félremagyarázott életmű. A film első száz évének leginkább zavarba ejtő alakjáról – aki 2003-ban, százegy éves korában halt meg – újabb életrajzi könyvek jelentek meg, amelyek talán pontot tesznek a művésznővel kapcsolatos vita végére.
Sokan feltették már a kérdést: hogyan lehetséges, hogy valaki ide-oda repked a nürnbergi pártnapok, a leigázott Párizs (levélben gratulált Führerének a bevonuláshoz), majd Birkenau fölött, s ártatlannak hiszi magát a világégésben és a holokausztban? A feltárt tények végleges bizonyítékként szolgálhatnak azon humanista műkedvelők számára, akiket zavart, hogy egy ilyen nagy formátumú művésznőt száműznek a mozgókép panteonjából, hiszen most minden eddiginél biztosabban állítható: Riefenstahl hazudott – módszeresen, okosan, amennyire csak erejéből és tehetségéből tellett.
Az egyik friss életrajzi könyv szerzője, Steven Bach korábban Marlene Dietrich életpályáját is feldolgozta könyv formájában. Riefenstahl és Dietrich: koruk két legjelentősebb alakja a német filmvilágban, Marlene Hitler miatt hagyta háta mögött a náci Németországot, Leni épp ellenkező okból maradt. A most napvilágra került tények felkutatása és feldolgozása hét évet igényelt a filmtörténész-professzortól, aki eddig ismeretlen dokumentumokkal és hanganyagokkal cáfolja Riefenstahl rengeteg valótlan állítását. A valóságos kincsleletet egy valamikori filmszakos hallgatónak Leni filmes munkatársaival és barátaival a hetvenes években készített és magnókazettákon rögzített beszélgetései jelentik. Többségük ellentmond annak az áldozatképnek, amelyet Riefenstahl az 1987-ben megjelentetett önéletrajzában (Emlékeim: 1902-1945) próbált kialakítani magáról.
A történészek szerint az önvallomás szándékosan pontatlan, és nem tekinthető hiteles történelmi forrásnak. Tipikus példa, ahogy egy ízben Riefenstahl leszögezte: „Lengyelországban sem katona, sem civil hullát nem láttam.” Pedig a német közvéleménynél hamarabb értesül az ország lerohanásáról, és stábjával a helyszínre is igyekszik, ahol egyik munkatársa többek között megörökíti, ahogy az esztétika nagyasszonya kiborul a legyilkolt civil zsidó áldozatok láttán, de nem emberbaráti okokból, hanem mert megrendíti, milyen borzasztó vizuális élmények árán kell felelősségteljes munkáját végeznie. Ha úgy tetszik, az ideák harcosnőjének kameráira igazi vér fröccsent, s erre nem készült fel érzékeny gyomra.
Nácisztikus szerelemA rövid életű Harmadik Birodalom hosszú életű propagandistája, Helene Berta Amalie Riefenstahl 1902-ben született Berlinben. Egyetlen öccsével kényelemben nő fel; s Leninek mint egy jó családból származó, csinos lánynak tulajdonképpen semmi más dolga nincs a kor követelményei szerint, mint hogy normálisan férjhez menjen. A tanulást nem viszi túlzásba, inkább hegyet mászik, táncórákat vesz, és moziba jár. Van egy álma, hogy hírneves lesz, s mivel máshoz nem ért; egyértelmű volt, hogy ez táncosnőként történhet meg. A tánckarriernek egy térdbaleset vet véget, de a fennkölt életcélról – némi pá-lyamódosítással – nem mond le: egyre inkább a film felé kacsingat. Ahogy később a Führerrel, úgy most is „felfedezteti” magát, fotókat és önéletrajzot küld az akkori legnevesebb német rendezőnek. Hamarosan ismertté válik filmberkekben: producerek, rendezők, operatőrök kilincselnek nála – nem annyira szakmai rajongásból, hanem mert minél inkább testközelbe szerettek volna kerülni a fiatal, igéző szépséggel. A harmincas évek német sajtója Leni zavaros szerelmi ügyeivel volt tele. Az ifjú művésznő nem bánta, hogy testével építi pályáját: miközben szajhaként kihasználták, ő a filmkészítők mesterfogásait leste el, s ezt a tudását fizette meg később busásan a Führer.
Riefenstahl 1932-ben hallotta először Hitlert szónokolni, ezután olvasta a Mein Kampfot. Olyannyira lenyűgözte, amit látott, hallott és olvasott, hogy személyes találkozót kért levélben a Führertől, hogy felajánlhassa szolgálatait. Az elragadtatás kölcsönös volt az első találkozástól kezdve, a világ bulvársajtója el is hintette a szexuális viszony pletykáját. Bár ilyen jellegű kapcsolat nem volt köztük, helyette volt valami más, ami sokkal végzetesebbnek bizonyult: lelki társak voltak. Leni már 32-ben kifakadt, hogy eddigi alkotásai a zsidóknak a filmiparban betöltött dominanciája miatt nem futottak be, de mint mondta: „ez hamarosan megváltozik”. 1934-ben elkészült Riefenstahl Az akarat diadala című „remekműve”, az a remekmű, amelyet nem lett volna szabad elkészíteni. Enélkül az ördögien zseniális kampányfilm nélkül Hitler imázsa nem vált volna azzá, ami lett – milliók vesztére. A rendezőnő 1964-ben egyenesen azt nyilatkozta, hogy Az akarat diadala valójában nem is propagandafilm, hiszen minden beállítása igaz és keresetlen, éppen ezért a nürnbergi pártgyűlésről készült alkotás csupán egy történelmi dokumentumfilm, holott a nácivezérekkel utólag többször is elmondatta beszédüket, a kamerák többször vették az „egyszeri, megismételhetetlen és történelmi” jeleneteket. Ráadásul a propagandaminisztérium egy magáncégen keresztül pénzelte a forgatást. Közben az elfoglalt művésznő bokros teendői közepette reménytelenül lohol kiváló operatőre után, aki röviddel azután, hogy faképnél hagyja Lenit, a sors furcsa fintoraként zsidó származású nőnek esküszik örök hűséget. Leni „baráti alapon” próbál a pár közelében tartózkodni, míg az ifjú feleség végül lerázza magukról azzal, hogy „náci szajhának” titulálja férje volt szeretőjét.
Riefenstahl szívét összetörte, hogy le kellett mondjon az egyetlen férfiról, akit igazán akart életében – bár sokak szerint már nem volt szíve, amit össze lehetett volna törni. Házasságra 1944-ben szánta rá magát egy tiszttel, akin bár feszesen mutatott a Wehrmacht-egyenruha, és jó síelő volt, legalább annyira lazán vette a házasságot, mint Leni – sokszor megcsalta, később el is váltak.
A megrázkódtatások egy időben érik a Birodalomat és Riefenstahlt is: a Hitler elleni merénylet napján hal meg apja, és esik el hőn szeretett öccse az orosz fronton. A Führer öngyilkosságát követő évtizedekben Riefenstahl sikeresebb túlélőnek bizonyul, mint a gépezet, amiben kulcsszerkezet volt.
A hatvanas években kezd egy sírig tartó viszonyba egy nála negyvenkét évvel fiatalabb operatőrrel. A példátlanul szívós nő (2000-ben még egy helikopterszerencsétlenséget is túlél) megkísérli szakmai életét is megújítani, különös tekintettel a múltjára. Az idős Riefenstahl tudatosan úgy alakította imázsát, mintha csak egy megtévedt idealista lenne, akinek nagy árat kellett fizetnie művészi szabadságáért, mert rossz időben és rossz helyen alkotott. Százéves korában Riefenstahl bevallotta, hogy bánja, hogy elkészítette propagandafilmjeit. Nem mintha belátta volna vétkét, hanem egyszerűen azért, mert az erkölcsi felelősség kérdései „annyi problémát hoztak a személyes életébe”.
