Csoóri Sándor „Márciusi Kiáltványában” találjuk a következőket:
„Sorsfordító könyvekben kellett volna már megírnunk, hogy a demokrácia épp úgy szabadított fel minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott mindannyiunkat… A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben… Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus üzleties intézkedések áldozatainak előrelátható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest.”
A demokrácia kristálytiszta fogalom, a gyakorlatban való alkalmazását azok prostituálják, akik úgy gondolkodnak, mint Csoóri. A demokrácia nem aláz meg senkit, nem foszt ki senkit.
A demokrácia elveit Csoóri és hívei szennyezik be tudatlanságukkal, fosztják meg elveinek érvényesülésétől, alázzák meg fékevesztett magatartásukkal.
Csoóri véleménye a demokráciáról nem új, ismerjük: „Ha létezne igaz politika, az ország kormányzásához elég volna néhány száz okos ember, és még demokráciára se lenne szükség.” (Fidesz 2006. tavaszi közgyűlése), „A szólásszabadság az én számomra Magyarországon a kábítószerek legravaszabb formája. Megnyugtatja lelkiismeretünket és nagy teret nyit a Semmi előtt. Az igazság az, hogy a Kádár-rendszerben minden cenzúra ellenére lélekben sokkal szabadabb író, sokkal szabadabb ellenzéki író voltam, mint amennyire szabadnak éreztem magam tizenöt év óta a demokráciában.” (A magyar nemzetről és irodalomról. Magyar Nemzet; 2005. december 24.)
Csoóri „Márciusi Kiáltványában” az a megdöbbentő, hogy kik sorakoztak fel a magyar értelmiség jelentős részének képviseletében annak aláírására. A deklaráció aláírói nem feltétlenül szélsőséges elemei a magyar értelmiségnek. Van közöttük két volt köztársasági elnök, az Antall-kormány egy minisztere. Két fideszes miniszter, mindkettő zavaros, vitatott, kádárista ügynökmúlttal, a kádári korszak Központi Bizottságának két tagja, hét katolikus, három református püspök is. Lélegzetelállító, ha nem is az egész magyar társadalmat képviselő lista. Nagyon szembetűnő az egyházi hierarchia képviselőinek nagy száma, a magyar egyházmegyék püspökeinek közel fele. Martonyi, Járai, Stumpf és Mádl neve elgondolkodtatott, Andrásfalvy, Für Lajos, Antall József minisztereinek listán szereplése megdöbbentett. A Fideszes lóláb félreérthetetlenül kilóg. A kérdés jogos: elolvasták a nyilatkozatot? A felületesség vagy a meggyőződés vezérelte tollukat? Szűrös Mátyás, Pozsgay Imre vajon milyen hátsó gondolattal írta alá ezt a Központi Bizottságot emlékezetbe idéző javaslatot?
A „Csoóri Charta” javaslata együgyű. Kik fogják meghatározni, felkérni, kinevezni ennek a „jelképes szellemi felsőháznak” a tagjait? Milyen megbízatás alapján, milyen intézményi keretek között, milyen autoritással, milyen jogi alapon működne, milyen jogkörökkel lenne felruházva? Az alkotmánynak melyik paragrafusa ad lehetőséget ilyen grémium létrehozására, működésére, államigazgatásban gyakorolható hiteles befolyására? Kiscserkészi idealizmus, ártatlan dilettantizmus? Nem. Ebben a nyílt levélben kifejtett javaslat autokratikus, ha nem diktatórikus hajlamoktól vezérelt, zavaros demagógia, elitista pöffeszkedés.
„…kellene egy, a prágai chartásokra emlékeztető értelmiségi csapat, amely Németh László gondolatát követi szigorúan: a szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne” – hirdeti meg Csoóri Sándor. Szellemi bátorságot túl merészen gyakorló kijelentésének alapvető, vitathatatlan balfogása az, hogy a prágai charta olyan elsöpörhetetlen érvek alapján követelt megújulást, szabadságot, mint az alkotmányosság, demokrácia, jogállamiság, amelyeket Csoóri és támogatói nem csak ártalmasaknak, de a szovjet megszállással azonos eredményt hozóknak minősítenek. A prágai chartát fémjelző szellem Václav Havel jövőbe tekintő szelleme volt, nem a megbukott múltat felidéző, aktualitását már a huszadik század elején elvesztett Németh Lászlóé. A „Charter 77” aláírói, magyarországi aláírói is – az akkor már Rákosi szellemének imádatából megtért Csoóri Sándor is – lelkesen vallották, hirdették a demokrácia elveit.
A „Csoóri Chartá”-t aláíróknak a Gyurcsány-kormány megbuktatására törő sikertelenség adta csalódottsága, úgy látszik, elhomályosítja látásukat, eltompítja agyukat. Megint bűnbakokat keresnek. Következetesen maguk helyett másban, most a demokráciában vélik megtalálni frusztrációjuk eredőjét. Rövidlátó szemlélet. A Charta csak arra utal, hogy valamilyen idealisztikus Központi Bizottságot szeretnének felállítani a maguk által kiválasztott „autonóm” személyiségekből, akikben „ott feszeng a szellemiség örök ösztöne”.
Csoóri újabb demokráciaellenes kurjantása nem méltó figyelemre, hiszen az ilyeneket tőle megszoktuk már, de az a széles körű tábor, amely felsorakozik mögéje, aggaszt, elszomorít. Ez a jelenség is tünete a magyar társadalom egy jelentős része politikai, erkölcsi nyavalyájának.
A nyilatkozatnak nemzetközi jelentősége van, hiszen a demokráciának, alkotmányosságnak, jogállamiságnak a visszautasításáról van szó benne.
A demokratikus országok vezetői, politikusai diplomatái is aggódnak. Magyarországot az antiszemitizmust, a rasszizmust, a nemzetiszocializmust ott makacsul gyakorló és hirdető csoportok magatartásáért, érdemtelenül általánosítva, már régen elmarasztalták. Most köztudottá teszik azt a meggyőződést hogy Magyarországon egy makacs kisebbség nem tud kigyógyulni a szélsőséges ideológiák követésének betegségéből. Diplomatáink érveit, hogy mindez csak elszigetelt, maroknyi kisebbségre jellemző, a Csoóri által kinyilvánított elveket támogató neves közéleti személyiségek és az általuk képviselt névtelenek sokasága cáfolja meg.
A kiáltvány írója, és az abban kifejezett gondolatokat aláírásukkal vállaló támogatói aktusukkal alkalmatlanokká minősítették magukat egy ilyen követelményeket feltételnek szabó grémiumban való részvételre.
A szerző az Amerikai Magyar Szabadságharcos Szövetség egyik vezető egyénisége
