Beszélgetés Németh György ókortörténésszel
Az antik görögöknek tértől, időtől és társadalmi helyzettől függően sokféle elképzelésük volt a halálról. Ráadásul csak bizonyos írásos emlékek maradtak fenn egyes korszakokból; így például az athéniak „túlreprezentáltak”, míg a megaraiak véleménye alig ismert.
Szókratész azt mondta: én halni megyek, ti élni, de hogy melyikünk megy jobb jövő felé, azt senki sem tudja (Fotó: Horváth Péter Gyula)
– Létezik a görögség általános halálfelfogása?
– A görög írásbeliség már az ókorban 1800 éves volt, ami végképp lehetetlenné teszi, hogy a görögség általános halálfelfogásáról beszéljünk. Homérosz korában, az i. e. 8. század körül teljesen mást gondoltak a halálról, mint a későbbiekben. Az Odüsszeia 11. énekében azt olvassuk, hogy amikor Odüsszeusz lemegy az alvilágba, és találkozik Akhilleusszal, akkor az egykori nagy harcos megvallja: inkább lenne cseléd az emberek világában, mint az alvilágban a holtak fejedelme. A halottak testetlen árnyak, akik földi cselekedeteiktől függetlenül senyvednek, tehát demokratikusan mindenkinek rossz a túlvilágon. Ez igen messze áll a keresztény elgondolástól. Lassan és fokozatosan változik meg ez az elképzelés abba az irányba, hogy némelyeknek – főként a hősöknek – mégsem lehet annyira rossz a túlvilágon. Így jön létre a boldogok szigetének hiedelme.
– De hogyan létezhetnek tovább, ha egyszer meghaltak?
– Mert abban egységes a görög elképzelés, hogy a lélek halhatatlan. A szenvedést enyhítette, hogy a holtak lelkei félálomban lebegtek, ezért Odüsszeusznak vért kellett adnia nekik, hogy szóra bírja őket. A boldogok szigete nagy ugrás a homéroszi felfogáshoz képest, erről egy rövid Pindarosz-töredék tudósít. A boldogok szigetén mindenki azzal foglalkozik, amit a földön a legjobban szeretett. A társasjátékok szerelmesei társasjátékoznak, a lovasok lovagolnak, a sportolók sportolnak, bár eléggé furcsa, hogy a lélek testedzést végez. Mindig süt a nap, bár van egy sötétebb régió is, ahol nem a bűnösök vannak, hanem azok, akik középszerűek maradtak, akik semmi kimagaslót nem vittek véghez. Még később, a mágia megjelenésével az alsóbb néprétegek körében kialakult az a hiedelem, hogy a halott lelke szolgálatokat tud tenni. Az volt a legjobb, ha az illető nemrég halt meg, mert akkor az e világ és a túlvilág közötti szürke sávban tanyázott a lelke, és különféle fekete praktikákkal meg lehetett idézni. Például rá lehetett venni, hogy győzzön meg egy lányt: szeresse azt a fiút, akit addig elutasított. A halott tudott akár gyilkolni is, vagy el tudta buktatni a vetélytárs lovát a lóversenyen. Ám az értelmiség körében a 4. század közepén – részben Platón hatására – az az elképzelés alakult ki, hogy az ember lelke nemcsak halhatatlan, de ráadásul mielőtt megszületik, előre tudja mindazt, amit később fokozatosan megtanul. Mert Platón úgy vélte, hogy a tanulás a születés előtt szerzett tudásra való visszaemlékezés. Ha egy tanár tehetséges, akkor mintegy bábaként világra segíti ezt a tudást. Az Állam utolsó könyvének végén egy Ér nevű emberrel mondatja el Platón, hogy mi történik a túlvilágon. Ér tetszhalált halt egy csatában, és már éppen elhamvasztották volna, amikor magához tért.
– Mai kifejezéssel halál közeli élményben volt része?
– Igen, s a szájába adott leírás rendkívül részletes és fontos, mert nélküle a keresztény túlvilághit nem érthető meg a maga mélységében. Nem véletlen, hogy Platónnak óriási tekintélye volt a korai egyházatyák közt. Például Szókratész azt mondta Platón szerint, hogy én halni megyek, ti élni, de hogy melyikünk megy a jobb jövő felé, senki sem tudja, csak „az isten”. Nem isteneket mond, hanem egyes számot használ.
– Annak ellenére, hogy akkoriban többistenhit volt?
– Egyebek mellett ezért végzik ki. Az egyik vád ellene ugyanis az, hogy nem hisz a polisz által tisztelt istenekben, és „új daimónokat” próbált bevezetni. Pedig ha szüksége volt rá, ő is Apollónhoz ment jóslatot kérni. Úgy tűnik azonban, hogy a tarka istenvilág mögött egyetlen istent feltételezett. De térjünk vissza Érhez: a lelke felszállt egy nagy rétre, ahol négy kijárat volt, kettő lefelé, kettő fölfelé. A bűnösöket lefelé terelték, ahol vörös figurák kínozták őket; ezekben nem nehéz felfedezni az ördögök előképeit. Lent ezer évig kellett szenvedni a bűnökért, ezzel szemben azok, akik nem voltak bűnösök, felmehettek, és ezer évig jól érezhették magukat. Ám voltak, akik soha nem jöhettek fel, ezek voltak többnyire a zsarnokok, őket a Tartaroszba vetették mindörökre.
– A Tartaroszról fennmaradt valami leírás?
– Sajnos nem, csak Danténál lehet olvasni róla. Platón egyébként olyan problémákat is felvetett, amelyek máig teológiai vita tárgyát képezik, ilyen például az, hogy mi történik a csecsemőkkel. Nemrég túlvilág-kiállítást rendeztek Kölnben, és a katalógusban volt egy érdekes rajz a keresztény túlvilághit változásairól. Eredetileg csak menny és pokol volt, aztán jött a tisztítótűz elképzelése, majd a limbusz a csecsemőknek a pokol tornácán, ahogy Dante is leírta. Ők ugyanis nem követtek el vétkeket, de érdemeket sem volt idejük szerezni. Ez most annyira aktuális teológiai kérdés, hogy tavaly karácsonykor az újságok is beszámoltak arról, hogy XVI. Benedek pápa el szeretné törölni a limbuszt, mondván, sosem volt megkérdőjelezhetetlen dogma, hanem mindig csak egy feltevés volt. Akárhogy dönt is a hittani kongregáció, szerintem rendkívül érdekes, hogy jóval a kereszténység előtt, Platónnál ez már felvetődött mint probléma, még ha megoldást nem adott is rá.
– Ér, azaz Platón még miről számol be?
– Olyasmiről, ami sajátosan platóni elképzelés, s az egyszerű néprétegeknek meglehetősen riasztó. Miután ki-ki letöltötte az ezer évét akár szenvedéssel, akár örömben, földi cselekedetei szerint, oda kell mennie a Léthéhez, a feledés folyójához, és innia kell belőle, de előtte még választania kell egy sorsot. Noha mindenkit figyelmeztetnek, hogy ne kapkodja el, a legtöbben elhamarkodják, és nincs visszaút. A rossz sorsot választók aztán mindent és mindenkit okolnak, csak magukat nem, hiszen mindent elfeledtek. Platón és Arisztotelész voltaképpen megteremtette a kereszténység előszobáját, hiszen elég csak a halhatatlan lélekre vagy az arisztotelészi Mozdulatlan Mozgatóra gondolni, amely egy kereszténynek egyértelműen az Isten. Az is izgalmas kérdés, hogy mi volt a kereszténység viszonya az antik istenekhez. Az egyházatyák például teljes mértékben létezőnek tekintették az antik isteneket, de persze a Sátán különböző megjelenési formáinak. Mi több, az antik istenek halhatatlanok, tehát ma is élnek. De akkor hol vannak? Sokak szemében ez is kínos kérdés, de valójában az európai kultúrtörténet egyik alapvető kérdése.
– Platónnál a reinkarnáció is megtalálható, az egyáltalán nem a kereszténység előszobájába illő elképzelés.
– A zsidón kívül a legtöbb kereszténység előtti nép ciklikusan gondolkodott. Ezt alapvetően a mezőgazdasági ciklusok alakították ki. A meghaló és feltámadó istenek teljesen elterjedtek voltak. A lélekvándorlás tana teljesen természetes volt a görögöknek, akárcsak az egyiptomiaktól átvett lélekmérlegelés. A görögök úgy képzelték, hogy az elhunyt lelke Minósz ítélőszéke elé kerül, s bár Minósz valóságos király volt, de annyira igazságos, hogy végül ő lett az alvilág bírája. Ám a lélekvándorlás tana nem keleti hatásra alakult ki az antik görögöknél. A 7-6. században terjedtek el azok a misztériumvallások, amelyek szerint a lélek szintén halhatatlan. Ezek közül az orphikáról lehet tudni a legtöbbet, ez egy Dionüszosz-kultusz, de Orpheusz alapította. Az orphikusok mélyen meg voltak győződve arról, hogy a lélek vándorol, de ez nem jó. Ezért úgy gondolták, hogy a beavatott bölcsen nem iszik a Léthé vizéből, helyette az emlékezet vizéből iszik, és nem felejti el, hogy ő beavatott, majd egy külön bejáratú mennyországba jut, s ezzel végleg kiszakad az örök visszatérés körforgásából.
– Színtiszta brahmanizmus…
– Lehetséges, de annyira korai, hogy keleti hatásról aligha lehet szó. Nagy Sándor idején azonban már hatott a brahmanizmus, de míg az antik filozófia hatott a kereszténységre, az orphika nem hatott a brahmanizmusra.
– Platón szerint Szókratész is új sorsot választott, és újjászületett?
– Valószínűleg igen, de teljesen más emberként vagy lényként jelenhetett meg, akár kutyaként. Szókratész egyszer azt mondta Platón beszámolójában, hogy ha majd megissza a mérget, és ott lesz a holtteste, nehogy azt higgyék, hogy az ott Szókratész. Tehát nem a teste, hanem a lelke az, ami ő. Különös, hogy még a nem marxista történészek fejében is él olyan elképzelés, miszerint az antik görögség közösségi társadalom volt, s az individuum alig számított, de ez hatalmas félreértés. Az antik görögök mindig is nagyra értékelték a személyiséget. A többi között ezért foglalkoztak annyit a halállal.
Tornai Szabolcs
