– Halló, Maszop? A Kádár-ügyi osztállyal szeretnék beszélni!
– Kérem, ez a Magyar Szocialista Párt székháza. Milyen káderügyben tetszik érdeklődni?
– Nem káder. Kádár. Az Öreg, akinek elvitték a fejét. Azt hiszem, tudnék segíteni.
– Egy pillanat… Az ügyben a rendőrség nyomoz, tessék hozzájuk fordulni, a nyomravezetőnek kétmillió forintot ajánlottak föl.
– Leszarom.
– De kérem!
– Bocsánat, csak úgy kiszaladt. Ez nem rendőri ügy.
– Hát milyen?
– Becsületbeli. Nézze, én nyugdíjas marós vagyok, egykori munkásőr, kétszer találkoztam az Öreggel életemben, egyszer majdnem kezet is fogtunk, csak közbenyúlt a szakszervezeti bizalmi.
– Egy szót sem értek.
– Jó, ha maguknak nem kell, kiültetem a kiserdőbe. Deréktól fölfele megvan, a lába helyére gallyakat teszek.
– Ember, ilyesmivel nem lehet vicce- lődni!
– Dehogy viccelődöm. Nagyon is szomorú vagyok, hogy az unokám belekeveredett az ügybe, és az Öreget pont a mi szerszámoskamránkba hozták a haverok.
– Értesítjük a rendőrséget…
– Akkor a viszonthallásra…
– Várjon! Most szóltak, hogy a Kenéz úr holnap délelőtt tudná önt fogadni. Tíz óra megfelel?
– Ráérek. De ha rendőr is lesz, letagadom. Azt mondom, hogy félreértettek, én csak káderügyben, szóval, hogy kéne egy éjjeliőri állás.
– Jöjjön nyugodtan. Mi nem szólunk, de ön se szóljon senkinek a dologról!
*
– Üdvözlöm. Doktor Kenéz.
– Pelikán.
– Na, ebből elég. Sejtettem, hogy csak szórakozik.
– Kikérem magamnak. Nem József, Pelikán Miklós. De ha ez is baj…
– Elnézést, foglaljon helyet. Kávé? Üdítő?
– Képzelje, a haja is megvan valamelyest. Az arcbőr szakadozott, de teljesen fölismerhető. Zakó, nyakkendő. Szerintem ugyanaz, amiben nálunk járt, a gyárban.
– Várjon, Pelikán úr, meséljen el mindent szépen, sorrendben. Hogyan került önökhöz?
– Fogalmam sincs. Mentem a szerszámosba a fűnyíróért, és látom, hogy oda van támasztva a Dexion Salgónak. Majdnem köszöntem is, annyira élethű volt, de ahogy közelebb léptem, látom, hogy halott. Nem is kicsit.
– Ha jól tudom, ön az unokáját gyanúsítja.
– Gyanúsítja a rosseb. Az ember nem gyanúsítja az unokáját, mert hát egyrészt az unokája, másrészt úgyis tudom, hogy ő volt. Meg a hülye barátai.
– Mit ért azon, hogy hülye?
– Nácik, na. Illetve hungaristák. Minden héten nálunk gyűléseznek, és a szerszámosból kiszűrődnek az indulók, meg hogy „éljen Szálasi!”.
– És maga mit szól ehhez?
– Mit szólhatnék? Otthon én szaros vén komcsi vagyok, aki miatt a menyem családjának szenvednie kellett. Ha a nászomék jönnek, engem be se hívnak az ebédlőbe, kinn kell ennem a konyhában. Hiába mondtam, hogy nem voltam ávós, soha életemben nem bántottam senkit. Szerintük a nagyságos nászasszonyomat a szüleivel együtt miattam internálták Recskre.
– A fia mit szól?
– Be van rezelve. Fejes egy bankban, és egyfolytában fél, hogy elbocsátják. Mondjuk, a helyében én is félnék, mert amit azok összelopnak! Látnia kéne a házunkat, Kenéz úr. Azt a sok tornyot, teraszt, bent a rengeteg márványt, kristálycsillárt, a szaunát, a zsákuccit.
– Dzsakuzzi?
– Ja. Én meg hátul a szobámban lavórból mosdok.
– Térjünk a tárgyra, Pelikán úr!
– Valamikor kora délután jöjjenek érte. A fiam dolgozik, az unokám motorozik, az anyja vagy a kozmetikában van, vagy a fitneszben.
– Mégis, hogy képzeli?
– Kiviszem a kiserdő szélére, maguk meg rátalálnak. Hoznak egy fekete nejlonzsákot, aztán usgyi, a Fiumei.
– Pelikán, maga meg van őrülve. El tudja képzelni, mit mondanának, ha mi találnánk meg Kádárt?
– Hogy ügyesek voltak. A két millát megkapnák a rendőrségtől, de főképp helyreállna a rend. A kegyelet. Még azt is elfelejtenék maguknak, hogy az Öreg helyett a Nagy Imre örökösei akarnak lenni.
– Ebbe most ne menjünk bele, jó? Nézze, az MSZP nincs abban a helyzetben, hogy megtalálhassa Kádár Jánost. Csak úgy.
– Mondják azt, hogy szólt egy kiránduló. Egy virágszedő kislány.
– A rendőrök két perc alatt szagot fognának.
– Ami azt illeti, eléggé szaglik. Már csak ezért se maradhat nálunk, azt meg mégse várhatják, hogy én temessem el. Vagy az unokámék, akik filccel a homlokára írták, hogy ÁRULÓ.
– Uramisten! Azt hiszem, sírásókat fogunk kiküldeni, akik az éj leple alatt…
– Álljon meg a menet! Az éj leple egyszer már megvolt. Pontosabban kétszer, mert a főpolgármesteri hivatal meg a temető vezetőnője is éjjel pakoltatták vissza szegényt. Mármint, ami maradt belőle.
– Uram, ön nem tudja fölmérni, hogy a jelenlegi helyzetben mit jelentett volna az üresen tátongó, meggyalázott sírhely! Ha viszont meglesz a holttest hiányzó része, azt is visszatemetjük.
– Megvan.
– Nincs meg. Kivéve, ha följelenti az unokáját.
– Szóval mégis politika. Azt mondták, semmi köze a politikához, egyszerű rongálás.
– Pontosan. De ami objektíve rongálás, az szubjektíve olyan asszociációs tartalmakat hordozhat, melyek az elkerülhetetlen megszorítások, a gazdaságpolitikai reform közepette nemkívánatos folyamatokat indíthatnak el.
– Félnek az Orbántól?
– Fenét félünk.
– Akkor a Kádártól félnek.
– Nézze, Pelikán úr, lejárt az időm. Ha úgy veszem, én nem is találkoztam önnel, nem hallottam, nem tudok semmit.
– És mit üzen?
– Kinek?
– Az Öregnek. Meg az unokáméknak.
– Nix üzenet. Csináljanak, amit akarnak! De, ha megkérhetném, nélkülünk.
