Ábel, a talpraesett kamaszember magyarságjelkép, mint Toldi vagy János vitéz, csak fiatalabb kiadásban. Mindkettőnek az erejéből, virtusából örökölt valamit. Megvan benne az előbbinek a jóhiszeműsége, utóbbinak a furfangja. Kalandjaihoz nem a mese vagy a késő középkor festi a díszleteket, hanem az első világháború utáni huszadik század, s az is három nagy helyszínen, ráadásul két kontinensen. Talán nincs nap, hogy a székely észjárású, rokonszenves fiú, a felnőtté érő fiatalember neve százszor és százszor el ne hangoznék – szimbolikus értelemben, helyt- állásról, otthontalálásról példálózva. Azt mégsem lehetne állítani, hogy Tamási Áron jó hét évtizede írt Ábel-trilógiája színpad után kiáltott volna.
Pozsgai Zsolt, napjaink legtermékenyebb hazai drámaszerzője mégis épkézláb színművet faragott az első két kötetből. Vagy ha darabot nem is, példázatnak alkalmatos, lírai-anekdotikus jelenetsort mindenképp. Az Ábel Amerikában feláldozásával az adaptáció nem vesztett sokat (a regényhármas persze a befejező kötet nélkül torzó lenne), dramaturgiailag pedig nyereség, hogy az első és a második könyvből kiemelt cselekményelemek, motívumok mindegyike egyetlen színhelyre vándorolt. Ábel igazi iskolája az erdőpásztorkodás forgatagos magánya. Hol csakis saját erejére számíthat a magasságos Hargitán, hol látogatókat kap – felettest, ügyfeleket, ellenséget, barátot -, akik gyarapítják vagy rágják eszét-lelkét. Szélyes Imre (Igazgató) sietős jötte-mente kevéssé hat az Ábel-jellemre. Ifj. Jászai László (Fuszulán, román rabló) ért a nem épp mesei haramia félelmetessé súlyosításához, Mihály Pál (Surgyelán, román csendőr) a legmulatságosabb jelenetben a veszedelmes bumburnyákság látleletét nyújtja, Szűcs Sándor (Komisszár) harmadik románként a legsötétebb erkölcstelenségek erőszakára ragadtatja magát. A szervezkedő városi magyaroknak (Izsóf Vilmos, Tahi József, Pavletits Béla ízes hármasa), a földi javaktól nem idegenkedő szerzeteseknek (Huszár László, Jegercsik Csaba), magának Ábelnek is odakoppint szöveg és rendezés, de azért rendre a legkevésbé sem rokonszenves románok, valamint a némiképp rokonszenves zsidó fogorvos (ifj. Fillár István játssza vendégként) húzza a rövidebbet. Tamásinál a Trianon utáni új államalakulatba, etnikai térbe összezárt, állandó konfliktushelyzetben élő nációk ábrázolása jóval árnyaltabb és humánusabban humoros, mint a Magyar Színház dobogóján.
Az egymásra bizonyos szimmetriával felelő epizódok általában elég feszesek ahhoz, hogy ébren tartsák a (főleg fiatal) közönség érdeklődését, s megágyazzanak a Tamási-epikától sem idegen szentenciózus kijelentéseknek, életigazságoknak. Mindazonáltal a címszereplő vérszegényebb figura, mint a regényben, s a mellékalakok egy része is mesterkélten keveredik a hegyi kalandokba. Ábel elnézegeti a róla szóló képeskönyvet, s időnként nagyot csodálkozik: jé, éppen én szerepelek benne!
A darab nem Pinczés István életművébe kívánkozott. Az egykori markáns debreceni színpadi gondolkodó, formaújító nem először visz színre olyasmit a (Pesti) Magyar Színházban, amihez intelligenciát, stílusérzéket, szakszerűséget adhat – teljes szívet aligha. Szimbolizáló megoldásokkal, anekdotikus felhangokkal telített munkája igyekszik nem engedni a szikár realizmusból sem, a történetszövésben pedig – Pozsgaival együtt – mitologizálást és historizálást kever tartózkodó, horzsolt, kopottas színekké, a mind tarabb hegy, erdő fájdalmas színeivé.
Író, rendező, díszlettervező (Szlávik István), jelmeztervező (Tordai Hajnal) bizonyára látta az 1986 januárja utáni száznál több előadás valamelyikén (vagy a számos ismétlés alkalmával a televízióban) Sík Ferenc rendezését, Sütő András Advent a Hargitán című színjátékát. Ahhoz tervezett ilyen – hegyoldalak menedékébe épített, mégis törékeny – faházat Bakó József. A meredély ott is a külső – inkább a társadalmi, mint a természeti – erők jelképévé vált. A házikó betlehemként bújt önnön fenyegetettsége alá. A koloritban a barna, szürke, fekete, fehér hangolódott egységbe. Amennyiben az alkotók tisztelgő, hasonuló módon az Ábelbe így játszatták vissza azt a másik Hargitát, helyesen és nemesen tették. Tamási és Sütő miliője sok tekintetben rokon egymással. Ha pedig véletlen a részleges egybeesés, akkor a két egymással érintkező világ öntudatlanul préselte ki az összecsengő formálást. Szlávik István kulisszái nagyjából valamennyi fejezetecskének megteremtik az alkalmas közeget. A fél dióhéjnyi lak falai (vagy inkább hiányzó falai) hintáztatják a kint és a bent kettősségét. Zavaró, hogy a gerendák, deszkázatok közt szinte leltárszerűen csakis az kapott helyet, amire a hirtelenjében ide került ifjúnak szüksége lehet – az azonban (mindig minden) a keze ügyében van, hiánytalanul. Ő is, mások is majdhogynem oda se pillantva nyúlnak a hűvös kellékként viselkedő tárgyakért. S nemigen hámozható ki, mit mennyire vesznek komolyan. Különösen a melegítés, főzés cselekedeteikor kerül ellentmondásba önmagával tűzforró és hideg. Mint sok más apróságon, átsiklanak azon is, valóban éget-e a lábas füle, és a sasmadárlakoma készítésekor tényleg olyan óriási-e az ehetetlennek bizonyuló szárnyas. A díszlet menet közben elfárad, érdektelenné sápad. Hátsó traktusában az egyre fogyó (időről időre egyesével-kettesével a magasba emelkedő) szálfák győzik jelentéssel. Ábelnek az a dolga, hogy – a banknak hajtva hasznot – jó pénzért adogassa el a kitermelésre szánt fát. De nem egyszerűen kifűrészelt törzsek távoznak, hanem lelkek is. A fa mitológiája gazdag háttér.
Tordai Hajnal ebbe a keretbe egyszerű, népi eredetű ruhadarabokat hintett, a városiakon is a falusiasságot, peremlétet hangsúlyozva. Ötleteit a fekete Bolha kutya és a fehér Tekla kecske antropomorfizációjára összpontosította. Ábel leghűségesebb társaként az Őze Áron játszotta eb költőien emberarcú. Hever, szuszog, remeg, pislog, csóvál – nem többet a kelleténél. Szépen előlegezi mártíriumát: ahogy – egyik szemét vesztve, megveretve – fokozatosan hal mártírhalált a gazdájáért. Soltész Bözse nem mindig tart mértéket, s noha kedves a kecskélkedés szökkenéseiben, grimaszaiban, feszélyező, hogy ilyen nyíltan kell kacér lánynak mutatnia a tejelő-mekegő jószágot. A kutya-kecske testvérséget sem jó majdnem-násznak látni.
Az Advent a Hargitán rendezőjét, Sík Ferencet idézi a folklorikus zenei és koreográfiai anyag applikálása (zenei vezető: Fekete Mari; a tánclépéseket tervezte Topolánszky Tamás). Ő is ezzel a nem hatástalan, nem talmi, de rátétszerű kórusossággal igyekezett a kamaradrámát közösségibb tartalmúvá tenni, a drámai vonalvezetés esetlegességein segíteni. Az Édesanya áttűnően poétikus figurájához Kubik Anna is hoz ihletést egykori (hármas, sőt négyes!) Advent-szerepéből (itt is „feltámadásban” van része). Sipos Imre (Gergely, az apa) mintha öregessé lassulna, de inkább az érvényesül, hogy korban nincs áthidalhatatlanul távol fiától.
Benkő Nóra (Blanka) kicsit kihívóbb, érzékibb, éltesebb, mint Ábel első szerelméhez illene. Ezt – s az előadás minden kibillenését – Gémes Antos e. h. teszi helyre. Már a Budapest Bábszínház Szentivánéji álom-produkciójában is jelét adta: nemcsak bábozni, „emberezni” is tud. A főhős lelki fényeiből kivetülő aura veszi körül, fizikuma is a serdülést most maga mögött hagyó ifjú atlétáé. Figyelmes tartózkodással, felvágott nyelvű tisztelettudással kapcsolódik a párjelenetekbe. Átengedi a teret, de magához vonja a kezdeményezést és a döntő szót. Egy-egy elcsúszóbb, mutáló hangsúly belefér az alakításba. Pinczés István gondos, mégsem elég invenciózus rendezése e szerepformálásban, meg a hegy-égbolt háttér misztikájában érvényesül leginkább. S az hommage-ban: hogy egy estére Sík Ferenc megint velünk van.
Tarján Tamás
