BÁTHORI CSABA
A helyzetek végső világossága
Székely Magda (1936-2007)
Nem és nem adom: még most is frissen látom őt, itt dereng alakja a május eleji hűvös párákban – épp az imént szállt le a repülőgépről, fehér-halványkék dorkóban tipeg, nagy bőröndöt vonszol a háta mögött, derűsen mosolyog, és közben hiteget: jó, jó, majd jövök, találkozunk, megbeszéljük. Azt tervezem: kifaggatom az életéről, a verseiről. Filmre vesszük. Úgy tűnik, kötélnek áll. Olyan kevesen kérdezték életében, gondolom. Mostanában hajlott a beszédre. És akkor a hír. Hogy most már más szavakat kell keresni.
Székely Magda 1936-ban született Budapesten asszimilált zsidó családban. Nyolcéves, amikor édesanyját – a kislány szeme láttára – elhurcolják a nyilasok. Soha nem tért vissza, így örökült meg az emlékezetben. A gyerek egy katolikus zárdában – valójában egy javító-nevelő intézetben – éli túl a háborút. Az ötvenes években elvégzi az egyetem magyar-bolgár szakát. Évtizedekig kiadói szerkesztő, lektor. Ritkán és keveset publikál. Első verseskötete, a Kőtábla 1962-ben lát napvilágot; a második (Átváltozás) 1975-ben. Közben férjhez megy, fiút szül, majd magára marad a gyerekkel. Később közöl még két válogatott verseskötetet, az utolsó években pedig többször is kiadja Régi és új verseit, hiánytalan költői életművét. 1994-ben nekirugaszkodik még egy karcsú könyvnek, elmondja személyes emlékeit a háborúról (Éden). Összesen mintegy kétszáz oldalt őriz-mutat fel újra és újra. Életének utolsó két évtizedében visszavonultan él a Nagybányai úti lakásban. Ágyam szellőtlen alom. Megpróbálja letenni az örök terheket, miközben földre teperik a mindennapiak.
Székely Magda az egyik utolsó volt, akinek jelenléte biztosított arról, hogy van emberség a költészet közelében is. A költészet nem szabadjegy arra, hogy a szépség ürügyén elvaduljunk a bestialitás vadonában. Már első verse (Mártír) tökéletes faragvány – olyan alkotó műve, aki a költészetet a felelősség műfajának tekinti. Székely Magda kilencéves, amikor a háború véget ér. Sejthetjük, alig volt gyerekkora. Később majd azt mondja: én nem gyerek voltam, hanem egy nyolcéves zsidó. Az ő számára a bűn, a fajirtás emlékezete soha nem ér véget. Édesanyját, rokonai egy részét, tudjuk, meggyilkolták.
A háború gyötrő élménye egész életét meghatározza.
Mi történik e művészet mélyén az évtizedekben, a költői tudat őrlőfogai közt?
Székely Magda évtizedekig elviseli a kárhozatot, hogy felelni tudjon azoknak, akik elpusztultak. Az egészet akartam átélni, vallja később. Az erőltetett menetet, a bakancsok csattogását, az éhezést, a kutyák csaholását. Megvonja magától az életet hosszú évtizedeken át (mint ahogy, gyanítom, halála is az utolsó önbüntetési gyakorlatok egyike volt). Személyét kiszorítja a versekből is: úgy érzi, csak azért él, hogy a mártírok emlékét ébren tartsa. Költészete ebből a helyettesítői ihletből táplálkozik. Eltölti az áldozatok magasztalása, a véletlen megmaradás bűntudata, a büntetéstől megmenekült tettesekkel szembeni elmarasztalás és a lehetetlen élet keserű faggatása. Verseinek perzselő forrása: az ártatlan túlélő örökös lelkiismeret-vizsgálata. (Hitler a lelkiismeretet „zsidó találmánynak” bélyegezte, és Faulhaber müncheni érsekkel folytatott egyik beszélgetésében megjegyezte: ő csak azt teszi, amit az egyház másfél ezer éven át tanított és tett a zsidókkal szemben.)
Zsoltáros beszédmódja, posztókeményre ványolt költői modora Székely Magdát már megjelenésekor elkülönítette minden más költői hangtól. (Később úgy mondta: úgy préselem össze a verset, mint a vizes túrót.) Hangnemét és témavilágát tekintve itt-ott érintkezik ugyan Pilinszky költészetével, mégis más: elvont, profetikus, ószövetségi. Pilinszky, úgy tűnik, sejtette, hogy a holokauszt botránya mélységesen összefügg a kereszténység kétezer éves történetével. Azt mondhatnánk: a távoli jövőben remélhető zsidó-keresztény párbeszéd egyik oldalán Pilinszky állhatna, a másikon Székely Magda. Amott az egyetemes bűntudat tette lehetővé a katolikus belátást, emitt pedig a zsidó szeretethagyomány jelenléte gyűrte le a túlélő kezdeti gyűlöletkésztetéseit.
Az 1962-ben megjelent Kőtábla költeményei még gazdag, szervesen felrakott látomás formájában ábrázolják a faji okokból meggyilkoltak megdicsőülését. A vers itt hangneme és műfaja szerint: sirató, vádbeszéd, idézés, vallomás, életrajz a jövőre. Székely Magda nem a goethei értelemben vett alkalmi verseket ír. Az alkalomban itt valamely ősi vétek ölt formát – a tömegesen elpusztított, ártatlan vétkesek alakjában az ő személyes szorongásvilága nyer élethosszanti mintákat. Ez a világ statikus, mozdulatlan: mintegy állóképben merevíti ki a költői tartalmat, hogy megörökítse és a megőrzés közben el ne árulja („állótüzek”).
Székely Magda nem stilizálta fájdalmát, hanem a nagyköltészet nyelvén próbálta elmondani mindenkinek. Mindezzel csupán annyit szeretnék érzékeltetni: költészete nem valamiféle ószövetségi belügy vagy felekezeti panaszgyűjtemény. Egyetemes vonatkozásai, önlegyőzésen alapuló humanitása, túlzó és tartós lényeglátása folytán mindannyiunkhoz szól, szüntelenül szól, a művészet oldozó erejével szól.
Költészete három periódusra bomlik. Az első az ószövetségi látomás és a helyettesítő tanúságtétel nagy artisztikus korszaka. Ezt a jó két évtizedet a gazdagon modellált metaforikus nyelv, a tragikus érzelmi polaritás tapasztalata, és az egész háborút követő külvilág hallgatólagos elutasítása jellemzi. A második szakaszban tárgyiasul a beszédmód, és a szerelem és az anyaság kényszerítő ereje gyarapítja e költészet irgalmi tartalékait. A harmadik, kifutó másfél évtized a tömörségnek, az egzisztencia gondolati átvilágításának ideje. Ekkor vésődik ki a folyamatos feltámadás költői eszméje, amely az Istennel folytatott nyomasztó párbeszéd kiegészítő eleme.
Székely Magda életében adódott szerencse is: a háborút követő évtizedekben találkozhatott egy – ahogy ő mondta – másik Magyarország szellemével. (Itt főleg Nemes Nagy Ágnesre, Ottlikra, Mándyra gondolok.) Hála ennek a vonulatnak, Székely költői nagyságának: művészetében van két olyan vonás, amely a rendkívüli hatást fokozza: bizalomelvűsége és a keresztény mitológia némely elemének érintése. (Hogy Székely egész alapállása keresztényi, arra Nemes Nagy Ágnes világított rá egyik bámulatos esszéjében.) Székely Magda egész gondolatvilágát, életét és költészetét jellemzi a Jónak, a szeretetnek az óhaja, az éledő bizalom folyamatos észben tartása. Ezt a dolgot azonban kiegészíti egy másik vonás: a költő nemcsak a keresztény tudatban uralkodó eszméket használja talán szándéktalanul, hanem a keresztény eszmerendszer olyan kifejezéseit is, amelyek bizonyos költői ökumenizmus felé mutatnak. A könyvek elején álló mottó (Leüthetsz. Én nem ütök vissza.) evangéliumi hangneme félreérthetetlen. Vagy idézhetném a Jób utolsó két sorát: „Födelem alá mindörökre / beköltözött a védtelenség”. Egyetemes szelídségének, keresztény magatartásának centrális pontja: a megtorlás, a bosszú, vagy bármely negatív viszonzás elemeit nélkülöző gyengeség-etika. Költészete aztán csak lassan, a gyógyuló ember óvatos adagolásával fogadta be a világot. Meghökkentő, valahányszor azt látjuk, milyen tétován tapogatja körül a konkrétumot, micsoda reszkető tapintattal fogadja el a föld adományait (gondoljunk a Kórházra vagy a szerelmes versekre). Mert nyilván elkerülhetetlen volt, hogy ez az ősi érzelmi mintákat hordozó lélek ne fedezze fel egykor a civil örömet, a túléléstől elkülönülő életgyakorlat derűs elemeit, az emberlét kisebb léptékű csereviszonyait. A Jóról pedig még annyit: Székely eddig is a Jó és a Rossz harcának manicheus képzetével fűzte össze mondandóinak zömét – most azonban egy végleges döntés értelmében csak a Jót vagy a Jóval rokon életvonásokat hajlandó beépíteni ihletébe. A Jó marad meg, mondta nem sokkal halála előtt (figyeljünk a hangsúlyra). A világ nem csupán e két őserő harca, semmi kétség. De létünk széles téreit átitatja e kettős vonatkozás, és nemcsak jobbulásunk, hanem egyenesen fennmaradásunk záloga ez a gyökeres különbségtétel. Idézem a Súlytalanság második szakaszát: „Alig valami ki a bátor / és ki a gyáva / honnét mégis a helyzetek / végső világossága”.
Budapesten életében egyetlen alkalommal, 2005 őszén léphetett fel – a Borostyán-estek keretében – önálló költői bemutató keretében. Már majdnem hetvenévesen. Az az est csoda volt. Nem csak azért, mert csak egyszer történhetett meg. Hanem azért is, mert elhitette velünk, hogy a nagy költészet egyik fajtája megterem a nyilvánosság árnyékában is.
Báthori Csaba
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 19. szám
