Majd” egy éve, május 26-án hangzott el az őszödi beszéd, a híres-hírhedtté vált vallomás: „hazudtunk.” Máig se tudjuk, ki és kinek készítette (nem aktatáskába rejtett mikrofonnal!) az igen profi felvételt. Szigorú szakelemzés szűkre vonhatná a használt eszközök és így az elkövetők körét. De az utóbbi években más politikai infólopás is, (ld. servergate), valamint hazug vádak, cégeltüntetések maradtak sötétben. Ha feledésbe merülnek is, az intézményeken esett csorbák felhalmozódnak.
A megszegett ígéretek, a hazugságok feltárása jó alkalom lett volna a kampányok tágan értelmezett hitelének, illetve morális deficitjének mérlegelésére: valójában mekkora a koholmány, a csúsztatás fenntartó és romboló szerepe a politikai hatalomban? Ehelyett ekkor a média jobbára szentenciákban tobzódott, s a helyzet gyűlöletszító kiaknázásában. Álságos, képmutató – „én bezzeg sosem hazudtam” – kijelentéseknek adott helyet. Politikailag netán motivált egyházi, egyház közeli személyiségek is megjátszották, mintha megátalkodott gonosztevőkre jellemző főbűn lenne nem mindig igazat mondani.
Hagytuk, hogy ez a demagógiával fertőzött tövis mélyre fúródjon társadalmunk testében, forrongó lázba hozzon sokakat – majd betokosodjon. Feltáratlan, gennyes góc: mindmáig rontja közérzetünket, veszélyezteti széles közösségünk tisztánlátását, ellenállását. Tárjuk fel már ezt a fekélyt, állítsuk helyre a hazugság józan, ésszerű, morális megítélését. Merjük kimondani: a társas létben elkerülhetetlen. A hazugsággal szembeni, már gyerekkorunktól fölépülő immunitásunkat kéne erősítenünk, hisz gyöngesége – a hiszékenység – jelenti az igazi veszélyt.
Jó lenne, ha sose kéne hazudnunk, sóhajtotta édesanyám, mert rákérdeztem: miért mondta idős nénjének, hogy a leheletvékony porceláncsésze, melyet véletlenül levert, a már hiányos készletből való. Holott hatévesen is tudtam, hogy a féltett készletet mindig maga mosogatta el, a szobalány hozzá se nyúlhatott. „A felnőttek mindig tudják, mikor szabad – és jobb – nem mondani igazat; ti, gyerekek, ezt még nem ítélhetitek meg, ti tehát mondjatok mindig igazat” – okított. De aztán jöttek az ellenkező előjelű leckék.
A háború után apám egy este nem jött haza. Az éjjel érkező házkutatók ránk parancsoltak, hogy erről ne szóljunk senkinek. Anyám találta ki, hogy mondjuk azt: apám kórházban van. Kínos volt hazudni, mert mindenki átlátott rajta. Apám pár nappal később megviselten, hallgatagon tért haza.
Azután rendszeresen intettek hazugságra szüleink. Meg paptanáraim. A templomban is. Elpanaszoltam például gyóntatóatyámnak: a barátaim nem hiszik, hogy nem hallgatjuk az Amerika hangját. Azt tanácsolta: „Mondd, hogy elromlott a rádiótok.”
Nem csoda, hogy mindig foglalkoztatott a hazugság, mint bűn, és bátor – kínvallatásban is vállalt – erény. Olykor szükséges, máskor elkerülendő. Vajon milyen cél szentesítheti a hazugságot? Megvilágosodtam: nem a hazugság ítélendő el, hanem az, aki rossz célból él vele. Tehát a cél az igazi erkölcsi kérdés. Noha eszemmel elfogadtam ezt, reméltem, lesz idő, amikor soha többé nem kell hazudnom.
Forradalmunk leverése után világos volt: ha maradok, a diktatúra összeomlásáig hazugságban kell élnem. Ha ellenállok, a rendszer fenntartóinak kell hazudnom – ha kiszolgálom őket: önmagamnak.
Azt hittem, Nyugaton hazugság nélkül lehet élni. Ott rájöttem: Amerikában is hazudnak a politikusok – meg akik ki vannak téve politikai nyomásnak. Joe McCarthy szenátor akkoriban, 57 tavaszán halt meg. Ősszel egyetemi előadások, beszélgetések gyakori témája lett a McCarthy-korszak „boszorkányüldözése”. Ismét megszólaltak az üldözöttek. Politikatudomány-tanárunknak kifejtettem, hogy diktatúrákban vagy a demokratikus államrend torzulása esetén kényszerű, ezért morálisan elfogadható a hazugság, de működő demokráciákban nincs ilyen kényszer. Tanárunk viszont meggyőzött: jól működő demokráciában a kormánynak meg kell védenie a polgárokat az ilyen kényszertől. De nyugalmukért, a pánikhelyzetek elkerülésére vagy államérdekből a kormány képviselői mindenütt kénytelenek hazudni. Az igazság kimondása nagy veszélyeket rejthet magában, adott esetben akár hazaárulással is fölérhet.
Végül beláttam, hogy a hazugság mindig, mindenhol velünk volt és lesz.
Vajon kialakulhatott volna sokszínű társadalmunk, ha teljes gátlás tiltja le minden hazug szavunk? Pirulás helyett (e vegetatív idegrendszeri reakció túlfejlődése révén) szörnyethalnánk az ártatlan füllentéstől is?
Talán nemcsak a politikai szerepet, de – ha a gátlás bigott – tilalma a helyzeteket, történéséket, szereplőket kitaláló-alkotó művészeteket is sújthatná. Tehát jól van ez így, ahogy kialakult az evolúcióban: olykor elpirulunk, hogy aki akarja, vehesse észre némelyikünknél, ha lódít.
Akadt, aki a politikai koholmány-verseny egyoldalú beismerését morális válságnak kiáltotta ki. Elhitetné – tán önmagával is -, hogy nem hanta, mikor a valótlan állítást olyan főbűnnek nyilvánítja, amelyet soha el nem követett, s amelynek bevallása az egész nemzetet romlásba, erkölcsi krízisbe sodorta. Holott tudja, hogy hazugság mindig volt és lesz: nélküle társas lényekként meg sem lehetünk. A mai bonyolult világban semmiképpen.
József Attila Thomas Mannhoz írott versében olvashatjuk: „Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit…” Tehát különbség van igazság és valóság között? E kettő között miként tehet mindig különbséget a magas érdekek nyomásának is kitett állami vezető. Vajon akad, aki valóban elhiszi, hogy a politikus mindig igazat mondhat? Minden szavára mérget vehetünk?
Érett demokráciában a szavazók megtanulták, hogy nem lehet a választási ígéreteket készpénznek venni. Az USA-ban demokrata elnök mellé éppen azért választanak gyakran republikánus kongresszusi többséget – vagy fordítva -, hogy korlátozzák az elnököt túlzó ígéreteinek teljesítésében. Nálunk, ahol a győztes párt jelöli a miniszterelnököt, az ellenzéké lenne a fékező szerep, de ehhez el kellene ismernie, hogy a kampány ígéretversenyében maga sem szorítkozott a megvalósíthatóra (mondhatnánk: „hazudott”). Ehelyett azt követelte, hogy a győztes teljesítse túlzó ígéreteit. Mintha nem saját, gyakran még túlhajtottabb fogadkozásai hajszolták volna licitbe győztes ellenfelét. Mintha a hatalomért vállalható lenne akár az ország csődbe kergetése is.
Olykor bizonytalan a határ az igazság elhallgatása és a hazugság között. Hazugság-e, amit kimondásakor igaznak hittünk, majd kitűnt, hogy nem az? És ha nem hittük, csak reméltük igaznak? Hazudtam-e, amikor fogadkoztam: megadom a fölvett kölcsönt, mert bíztam a fizetésemelésben? Füllentés volt fogadkozásom, ha ezt valóban megígérték? Vagy csak, ha reményem alaptalan volt? És mi van, ha minden alap nélkül elhittem, hogy számíthatok rá?
Végső fokon csakis én bírálhatom el, hogy mikor mondok ki valamit, amiről tudom, hogy nem igaz. Talán azt is én ítélhetem meg a legjobban, hogy a magam vagy mások érdekében hazudok. Morálisan nem mindegy.
Ha valakit hazugságon kapok, először arra keresem a választ, hogy miért hittem neki? Mert a hiszékenység a hazugság bábaasszonya: nélküle nem létezhetne egyetlen hazug sem. Mindig kettőn áll a vásár: caveat emptor: a vásárló legyen óvatos – mondták a rómaiak.
De mit mondanak minderre a keresztény tanítások?
Jézus tett olyan csodákat is, amelyeket mindenképp titokban akart tartani. Ilyen, a gadarenusok földjén történt esetet ír le Márk (5,36-43). Itt különösen szigorú a titoktartás, hiszen mikor Jézus a halott lány házához ért „…senkinek sem engedé, hogy vele menjen, csak Péternek és Jakabnak és Jánosnak…” És miután életre keltette a halott lányt: „erősen megparancsolá nékik, hogy ezt senki meg ne tudja.” De hogyan lehetett ezt titokban tartani a leány családja előtt? Úgy, hogy nem az igazat osztotta meg velük: „És bemenvén, monda nékik: Mit zavarogtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik.”
Az Ószövetségben Jákob kétszer is azt hazudja a megvakult Izsáknak, hogy ő Ézsaú, az elsőszülöttje. Így nyeri el apja áldását.
De hát nem bűn a hazugság? Nem tiltja a Tízparancsolat?
Nem.
A „ne lopj” parancsa után nem ugyanilyen, általános, egyértelmű „ne hazudj!” tilalom áll. Hanem csak a sokkal szűkebb hatályú, félreérthetetlen parancs: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” (2 Mózes, 20,16)
Jó lenne, ha sosem kéne hazudnunk. Ha azonban adott helyzetben nem mondhattuk ki az igazat, vagy nem akartuk, mertük kimondani a zsidó-keresztény maralítás add még egy esélyt: valljuk-ismerjük be, amint lehet. Az elhíresült, érzelmektől motivált, szenvedélyes őszödi rögtönzés szóban forgó részeit akár olyan beismerésnek is tarthatjuk, mint a gyülekezeti gyónást, melynek az a közösségi lényege, hogy nemcsak Isten bocsátja meg a nyilvánosan bevallottakat, de mindazok is, akik meghallják.
Különösen súlyos és ostoba vétek hazugnak nevezni azt, aki már bevallotta saját közösségének – és vallomása a közösségén túl is mindenkihez eljutott -, hogy nem mindig mondott igazat, hiszen ez nemcsak a Tízparancsolatban elítélt vádaskodás lehet, de kétségbe is vonja vallomása hitelességét: azt, hogy valóban, valaha is, hazudott.
