Népszabadság * Dunai Péter * 2007. május 12.
Ankarai utcarészlet: szexbolt felett politikusok arcképeivel, köztük AtatürkévelKép: Dunai Péter Mindenki fehérbe van öltözve. Az öregemberek, a fiatalabb férfiak szegetlen nyersvászon lepelbe burkolózva, mezítláb, papucsosan várnak sorukra. Kívül, a repülőtér érkezési csarnokában óriási a tumultus. Nyüzsög a rokonok, főleg asszonyok tarkabarka kendős, földig érő bő köpenyes hada. Nemrég landolt a mekkai különgép, hozta haza az újsütetű hadzsikat, az iszlám zarándokokat.
Az ankarai repülőtéren semmi nyoma annak, hogy iszlám országban lennénk. A fiatal határőrtisztnő nincs kendőbe burkolva, mint például malajziai kolléganői, és egyáltalán nem érdeklik az útlevelemben sorakozó izraeli pecsétek. (Amelyek miatt a legtöbb iszlám országba be sem engednének). Csak a vízumomat firtatja. Nem nagy ügy, a sarokban ott a hivatal, böngészem az árlistát. Macaristan (Magyarország) a legdrágább kategóriában van, mi kétszer annyit fizetünk a vízumért, mint a románok vagy a litvánok. A törökök nem kérdezik, miért jössz, mit akarsz, leszurkolod a vízumdíjat, ami voltaképpen országhasználati illeték, és mehetsz a dolgodra.
Nabucco az operában Kép: Dunai Péter Ankarára nem lehet ráfogni, hogy szépségével nyűgözné le látogatóit. Tágas térségei, széles sugárútjai Kisinyovra, Bakura emlékeztetnek, ahol a régi városmag köré az elmúlt évszázadban új negyedeket húztak fel. Az is közös bennük, hogy nagy történelmi változások nyomán lettek viszonylag új keletűen fővárosokká. Ankarát az Oszmán Birodalom összeomlása után a modern Törökország megteremtője, Kemal Atatürk jelölte ki az új „világi-nyugatos” állam fővárosává, az oszmán-iszlám múltat jelképező dekadens Isztambul ellenpontjává. Ám a kormánynegyed, a bankok jelenléte sem nyomhatja el a látogatóban a provincializmus feltörő érzését. Isztambullal ellentétben itt nagyon kevesen beszélnek idegen nyelveket, mondhatnánk, a város nem igazán turistabarát. Az „AnkaMall” ultramodern, méregdrága üzletközpontjában tíz boltból kilencben nem értenek angolul. Kínkeservesen boldogul az ember a taxisokkal is. A mintaszerűen kulturált, tiszta metróban a jegypénztáraknál minden csak törökül van kiírva. A Genclik parkkal szemközt, az operában a Nabuccót játsszák (amely, ellentétben a hasonló nevű gázvezetékötlettel, létező vállalkozás, nyereséges és tömegeket vonz), de a Cumhuriyet című lap kulturális eseménynaptárában az isztambuli rész még mindig háromszor olyan hosszú, mint az ankarai.
Pedig Ankara, miként az egész ország, továbbra is szeretne felzárkózni, integrálódni, Európa részévé válni. Ezt a minap Tayyip Erdogan kormányfő is megerősítette. Igaz, a hangulat manapság nyomott, az Európa-eufória megkopott. A lakosság többsége még mindig támogatja az integrációt, de arányuk csökken. Ezt az irányzatot éreztem az Ankara mellett amerikai mintára épült egyetemi-hitech ipari komplexumban, Bilkentben is, ahol az egyik legtekintélyesebb elemzőközpont, a Külpolitikai Intézet (DPE) vezetőivel találkoztam. A beszélgetés mottója lehetne: a minapi török elnökválasztási fiaskó felgyorsította az eddigi, nem kis mértékben negatív folyamatokat, fejleményeket.
Ezek ankarai olvasata: mit keresünk mi Európában? Kell-e nekünk egyáltalán az atatürki nyugat felé fordulás, miközben a nyugatnak láthatóan mi nem nagyon kellünk? Miért nem állunk több lábra, megtartva az Európa iránt érdeklődést, fordulunk közelebbi-távolabbi szomszédaink felé is?
A brüsszeli olvasat: szükségünk van-e Törökországra? Vegyünk-e a nyakunkba egy 72 milliós nagy, kiszámíthatatlan, az európai értékrendet csak fő vonalaiban osztó országot? Önmagunkkal sem vagyunk tisztában, identitászavarokkal küszködünk, nem látjuk saját integrációnk jövőjét sem. És talán a legaggasztóbb az iszlám elem, az „iszlámfóbia”. Európa emlékezik a londoni, madridi, isztambuli iszlám terrorista bombamerényletekre, retteg a lehetséges terrorforrásoktól és önmaga tehetetlenségétől, hogy a problémát miként kezelje, hogyan integrálja sok millió iszlám hitű polgárát demokratikus jogállami kereteibe. A Der Spiegel ezt a közhangulatot érzékelve a hárommillió németországi muzulmán, többségük török, kapcsán a „lopakodó iszlámról” közölt címlapsztorit. Az európai lapok viszszatérő témája a muzulmán családokban előforduló „becsületgyilkosság”. Az áldozatok, akikkel a családfő vagy az idősebb fivér végez, nagyrészt fiatal lányok, akik kitörnének a fejkendős-csadoros – a családfő által kijelölt vőlegényes – zárt világból.
Zászlóárus az óvárosban Kép: Dunai Péter – Ha Európa korábban tempósabban befogadott volna bennünket, mi is gyorsabban átvehettük volna az ottani értékeket, mindkét oldal jobban járt volna, és Törökország kapcsán ma nem lennének iszlamista aggodalmak, gyanakvások – vélik a külpolitikai szakértők Bilkentben, Seyfi Tashan igazgató, Oktay Aksoy programigazgató és Resat Arun nagykövet. Jelzik, hogy a fejlemények hatására Törökország is átértékelheti külpolitikai orientációját. Nyithat közelebbi-távolabbi szomszédai felé. Ennek adva vannak a feltételei. – Például a nyelv, a törökkel a Balkántól, Nyugat-Európától Kínáig szinte mindenhol boldogulunk – mondja Seyfi Tashan, a veterán EU-tárgyalópartner, aki 1974 óta vesz részt a csatlakozási tárgyalásokban. Törökország erős gazdasági-politikai pozíciókat épített ki Közép-Ázsiában és a régióban fogyasztásicikk-iparával, exportjával afféle „kis-Kína” szerepre pályázik. Nagy esélye van rá, hogy az iráni földgázt (Teherán rendelkezik a világ második legnagyobb készletével) vezetékeken át Európába vigye. Mindez jelzi, hogy Ankarában tisztában vannak kulcsszerepükkel a közép-ázsiai lelőhelyekről Európába eljuttatandó földgáz szállításában. Ugyanakkor saját számlára is játszanak. A csak papíron létező európai uniós Nabucco és a Törökországig már működőképes orosz Kék áramlat gázvezetéket megelőzi a „nevető harmadik”, a nyáron már Görögországba, később tovább, Olaszországba gázt szállító, igaz, nem túl nagy kapacitású, évi 12 milliárd köbméteres „török” vezeték.
Noha a múlt század elején a legnagyobb török, Kemal Atatürk kizárólag a nyugati értékrend átvételében látta a nemzet üdvét, ma úgy tűnik, Törökország úgy igyekszik megtartani a nyugati demokratikus alapértékeket, hogy közben kelet felé is fordul. Ám a kisázsiai kompország még nem döntötte el véglegesen az irányt, és lehet, hogy megfeneklik a Boszporuszban, Isztambul partjai előtt. A legfőbb atatürki vívmányt, a vallás és az állam szétválasztását a 2002 óta hatalmon lévő, iszlám gyökerű Igazságosság és Haladás Pártja (AKP) sem kérdőjelezi meg. A felületes szemlélődő sem érzi az iszlám értékrend suba alatt való visszacsempészését, amivel az AKP-kormányt gyanúsítják. A TRT-1 török állami tévécsatorna reggeli főzőcskéző-szórakoztató adásában melltartós-bikinis hazai szőke szépségek illegetik magukat. Az ankarai Genclik parkban fényes nappal enyelgő szerelmespárokat láttam. A vendéglőkben nem tilos az alkoholmérés, igaz, némely AKP-s polgármester „piros lámpás zónába” száműzte városában a szeszes italt mérő vendéglőket.
Ám mindez nem változtat azon, hogy az ország alapvetően a férfiak világa, ami inkább a kialakult értékrenddel, semmint az iszlámmal magyarázható. Ankarában nem láttam egyetlen női pincért sem, és a szállodában is „szobaemberek” takarítanak. A török férfiak önérzetesebbek, jobban éreztetik környezetükkel önnön fontosságukat, mint a nyugatiak. Ez nem feltétlenül macsóság, hanem hagyomány. Ankarában a „népi” iszlám hagyományokról beszélnek. Ennek nincs köze az „agresszív” iszlámhoz, a máshitűek dzsihád keretében való módszeres irtásához, hanem elsősorban a falusi életforma meghatározója, erkölcsi kódex. Vidéken az aszszony ma is effendinek, nagyuramnak szólítja férjét, és addig nem ülhet asztalhoz, amíg a férfiak esznek. Ettől persze a magyar vidéki hagyományok sem állnak túl távol.
Ez a népi iszlám a hatvanas években megindult urbanizációval eljutott az atatürki reformok által elnyugatiasított nagyvárosokba is. Így ma már nem igaz az az alapképlet, hogy a konzervatív iszlám falut lehet a világias várossal szembeállítani. 1965-ben az akkor 31 milliós Törökország lakóinak 85 százaléka falun élt, ma már a lakosság csaknem 70 százaléka városi. Ennek a városi „világi” társadalomnak meghatározó részét az atatürki hagyományok őrzője, a hadsereg, az államapparátus tagjai alkotják. Katonáknak tilos például az iszlám hit, a vallásosság. A felsőoktatási intézményekben sem szabad a nőknek kendőt, a hit jelképét viselni. Emiatt a török kormányfő két „kendős” lánya is Amerikában jár egyetemre.
A nyugatos világi-iszlám megosztottság leképezhető a mintegy félszáz pártra is. A jelenlegi elnökválasztási válság felgyorsíthatja a tömbösödést, a nyugati demokráciákat jellemző két-három pólusú rendszerek kialakulását. A baloldalon az ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) és a Demokratikus Baloldali Párt (DSP) már a választási szövetséget építi. A török sajtóban azt latolgatják, hogy a középbal, a centrum, liberálisok és a világi középjobb esetlegesen összefogva meg tudja-e törni az iszlám-konzervatív jobboldali AKP hatalmát. Nem lesz könnyű dolguk, mert ez az iszlám gyökerű kormánypárt a mezőny legerősebbike.
Éppen ez az erős pozíció váltotta ki az elmúlt napok válságát, a sok százezres tömegtüntetéseket, mert az AKP erőfölényével élve „túl akarta nyerni magát”. Saját emberét, Abdullah Gül külügyminisztert jelölte a május 16-án megüresedő államelnöki posztra, mégpedig úgy, hogy előtte nem egyeztetett a jelentősebb pártok vezetőivel az egyetlen jelölt személyéről. Az AKP nyomulása, hogy a kormányfői tisztség mellett a másik kulcspozíciót, az államelnökséget (vele a hadsereg főparancsnokságot) is megszerezze, „kiverte a biztosítékot” mind a világi ellenzéknél, mind pedig a hadseregnél, amely április 27-én visszafogottan egy internet-közleményben mordult rá az iszlám gyökerű kormánypártra. Az ellenzék tüntetésekkel, a parlamentben az elnökválasztási folyamat bojkottjával válaszolt. A májusi politikai válságból a kiutat végül is a július 22-re tervezett parlamenti választások meghirdetése jelölte ki.
Könnyen lehet, hogy július 22-én az AKP még a 2002-es eredménynél is többet szerez. Ez a kormány az elmúlt öt évben, legalábbis gazdaságilag, viszonylag jól teljesített. A növekedés átlaga évi 6 százalék, a beruházók, a nemzeti nagytőke bíznak a kurzusban. Azonban mindez viszonylagos. Az ankarai kormány csaknem olyan mértékű ikerdeficittel kínlódik, mint Magyarország. A török líra, akárcsak a forint, túlságosan erős. Az okok is hasonlóak: Ankara is magasan tartja az alapkamatot, a kereskedelmi bankok évi 13-18 százalékot fizetnek a betéteseknek. Az Erdogan-kormány becsületére szóljon, hogy nem változtatott a világi berendezkedésen, nem enyhítette például a híveit sértő fejkendőtilalmat.
Ankarában a metrókocsiban – megszámoltam – a nők egyharmada viselt kendőt. Ez nagyjából megfelel az országos átlagnak. A belvárosban, az Ulus központjában is vegyesen, világiasan-iszlámosan pezseg az élet. Müezzinek kórusa-kánonja dübörög a mecsetek nagy teljesítményű hangerősítőiből. Van, aki elmegy imádkozni, van, aki közönyösen üldögél. Mint azok a fiatal férfiak, akik dologidőben a Kemal Atatürk lovas szobor tövében ütik agyon az időt. A szobor mögött a legnagyobb bank, a Türkiye fáradt lilásvörös színű épülete, és mellette egy karcsú mecset emelkedik. (A kép ellentmondást tükröz, hiszen az iszlám tiltja a bankok alaptevékenységét, a kamatszedést-kamatfizetést.) A szobor, Törökország bronzba öntött atyja, immáron évtizedek óta a Nyugatot fürkészi. Vajon ott a távolban rejlik-e a megoldás, vagy onnan csak a gondok jönnek?
Ankara, 2007. május
Kemal Atatürk, a modern Törökországot vérrel-vassal megteremtő, a képeken átható tekintetű kék szemű, szőke hajú férfiú ugyanazt a szerepet játszotta az Oszmán Birodalom széthullását követő káoszban, mint néhány évvel korábban Szun Jat-szen, a Csing-dinasztia összeomlását túlélő Kínában. A két nagy haláltusáját vívó birodalomra a nyugati országok csaptak le. Az angolok, franciák, németek (még az Osztrák-Magyar Monarchia is) csatlósállamokra szabdalták volna (mint amit a Közel-Kelettel meg is tettek) Kínát, ahol csak koncessziókra futotta erejükből. A török birodalomban még ennyire sem. Atatürk kiváló hadvezér is volt. Gallipollinál megverte a fiatal Churchill ötletétől felbuzdult angolokat, majd az Anatóliát felosztani akaró nyugati hadseregeket. Mozgalma, az „ifjú törökök” máig a dinamikus, sokszor erőszakos új, fiatal politikus generációt jelenti világszerte. A nyugatosítás jegyében elzavarta az utolsó kalifát, felmorzsolta az oszmán egyházi államszervezeteket, a svájci, német és az olasz jog alapján világi jogrendszert teremtett, megújíttatta, latin betűssé tette a török nyelvet. De utódaihoz hasonlóan kemény katonai erővel lépett fel a lázadókkal, a vele szembeszegülőkkel szemben. Korából származik az a máig tartó „érzékenység”, amellyel tagadják az első világháború idején az örményekkel szemben elkövetett bűncselekményeket, amelyeket a világ valamennyi jelentős történésze népirtásként jellemez. A probléma olyannyira élő, hogy a mind az USA-val, mind az Európával leülő kapcsolatok egyik alapokának tartják Ankarában.
