Felszabadítók vagy megszállók voltak-e a szovjet csapatok? Azt gondolhatnánk, hogy ma már nem vetődik fel a kérdés. Az észtországi szovjet hősi emlékmű áthelyezése nyomán azonban ismét fellángolt a vita. A balti államok és Lengyelország meg akarnak szabadulni szovjet emlékműveiktől, a szovjet utódállamok túlnyomó többsége, továbbá Csehország és Szlovákia nem. Sok helyütt egyes pártok politikai vitát akarnak kovácsolni a tényekből s ez alól Magyarország sem kivétel.
Tizennyolc fideszes és hét kereszténydemokrata párti képviselő is aláírásával támogatta a Szabadság téri szovjet emlékmű eltávolítása érdekében kiírt népszavazási kezdeményezést. A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) és a Deport „56 által feltenni kívánt kérdés a következő: „Egyetért-e azzal, hogy az Országgyűlés helyezze hatályon kívül a Budapest főváros felszabadításánál elesett szovjet katonák emlékének megörökítéséről szóló, 1945. évi IX. törvényt?”
A két szervezet már április elején bejelentette: összegyűjtöttek a szükséges 200 ezer aláírásnál tízezerrel több támogatást. Még az aláírásgyűjtés tavaly decemberi indulásakor közölték, nem az elesett szovjet katonák emlékműve, hanem annak helyszíne ellen van kifogásuk, mivel a Szabadság tér a magyar szabadság szimbóluma, ahol egykor az országzászló is állt. Április elején aztán az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós bejelentette: mégsem adják át az Országos Választási Bizottságnak az aláírásokat, mivel tudomásukra jutott, hogy a kormány a parlament elé készül terjeszteni egy deregulációs törvénycsomagot, amelynek elfogadása esetén hatályon kívül helyeznék a kérdésben érintett törvényt. Ezáltal a népszavazás okafogyottá válna – mondta az MVSZ elnöke. Érdekesség, hogy a Fidesz frakcióvezetője, Navracsics Tibor is támogatta a referendum ötletét, az V. kerületi fideszes polgármester, Rogán Antal viszont nem tartotta „jó ötletnek” a kezdeményezést. A polgármester egy tévéműsorban azt mondta: a polgári kormánynak is lett volna módja eltávolítani az obeliszket, a nemzetközi kapcsolatokra tekintettel mégsem tette meg.
A szovjet emlékmű régóta célpontja a jobboldali szervezeteknek, ezen belül is a szélsőséges csoportoknak. Több támadás is érte az obeliszket, így például Budaházy György vezetett rohamot az obeliszk ellen. A rendőrség ezért kénytelen volt kordonnal körbevenni az emlékművet, ami viszont jelentős kiadásokkal jár.
A Szabadság téri obeliszkkel kapcsolatban először 1990-ben a Magyar Szent Korona Szövetség tiltakozott, követelésükben az ereklyés országzászló és a trianoni emlékmű visszaállítása szerepelt. Az obeliszk eltávolításának érdemi lehetősége 2001-ben, a Fidesz-kormány idején adódott, amikor a Szabadság téri mélygarázs építése miatt az emlékművet átmenetileg eltávolították, majd mégis visszahelyezték. A legemlékezetesebb attak tavaly az MTV-székház „ostromakor” érte az emlékművet, amelyet néhány hete állítottak helyre. A szélsőségesek az emlékmű körül ledöntötték a védőkorlátokat, s azokból létrát építve fölmásztak az obeliszkre, és kalapáccsal igyekeztek leverni a rajta lévő címert.
Nemcsak jelkép az oroszok számára
A budapesti orosz nagykövet május 9. alkalmából adott fogadásán rögtönzött kiállítás fogadta a vendégeket. A sarló-kalapácsos vörös zászló alatt második világháborús orosz puska, géppisztoly és rohamsisak emlékeztetett a hősi napokra, csakúgy, mint azok a háborús fotók, amelyek a történelmi pillanatokat idézték fel. Mindez pedig kicsiben jelképezi azt, amit Oroszország ezekben a napokban ismét egyértelművé tett. Hősökként és felszabadítókként tiszteli mindazokat, akik végig küzdötték a nehéz időket.
Makszim Szokolov írja a moszkvai Izvesztyija című lap hasábjain: ez az ünnep az összes oroszt egyesíti életkortól, vallási meggyőződéstől, politikai hovatartozástól függetlenül. Míg a Szovjetunió szimbolikája és tradíciói erősen megkoptak, ez a korrodálás a legkevésbé május 9-ét érinti. Ez a legnagyobb ünnep, ha nem az egyetlen igazi ünnep.
Ha a budapesti orosz nagykövetség kiállítása jelképesnek tekinthető, a Tallinn központjában felállított háborús szovjet emlékmű áthelyezése is az. Az Észtországban elesett 280 ezer szovjet katona tiszteletére emelt Bronzkatona elszállítását Andrus Ansip kormányfő javasolta. A parlament arra való hivatkozással szavazta meg a kezdeményezést, hogy tilos a megszálló államok, a náci Németország és a Szovjetunió hadseregeinek dicsőítése. Ezzel egyenlőségi jelet tett a kontinenst felszabadító szovjet hadsereg és az azt lerohanó náci hadigépezet közé.
Tallinn, ha nem is helyezte eredeti helyére vissza a Bronzkatonát, az elesetteknek végül mégis megadta a tisztességet. A tallinni katonai temetőben felállított emlékműnél az észt miniszterelnök kormánydelegáció élén virágot helyezett el. A nyilvánosság teljes kizárása mellett.
Ez is jelképes. Tükrözi azt a felemás viszonyt, ahogyan a volt szovjet köztársaságokban a győzelem napjára tekintenek. Természetesen a balti államokban a legnagyobb az érzékenység, hiszen a lakosság jelentős része megszállóként tekint a szovjet katonákra, és nem kevesen vannak olyanok is, akik a náci múlttal szemben elnézőbbek.
Észtország szélsőséges példa, Litvánia és Lettország egyelőre nagyobb visszafogottságot tanúsít. (Kérdés, hogy meddig.) Ami pedig a többi volt szovjet köztársaságot illeti, sok közülük már csak azért is tekinthet saját ünnepeként május 9-re, mert azért állampolgárai is nagy áldozatokat hoztak. Így van ez Fehéroroszország vagy akár Ukrajna esetében is.
Nem lehet azt mondani, hogy Ukrajnában csak azért más a helyzet, mint Észtországban, mert sok az orosz anyanyelvű ember. Igen sok Észtországban is. Az ukrán vezetés azonban nem felejtheti el, hány ukrán ember áldozta életét Európa felszabadításáért. Ki is állt a méltó ünneplés mellett. Több mint tízezren vonultak végig a fővároson a koalíció győzelemnapi megemlékezésén. Igaz, a nagy honvédő háború múzeumának területére már csak a kormány képviselőit, a parlamenti képviselőket és az igazolvánnyal rendelkező veteránokat engedték be, a többiek kinnrekedtek. Nem becsülhető le azonban annak a jelentősége, hogy a veteránok előtt beszédet mondott Viktor Juscsenko államfő, nem zavartatva magát attól a ténytől, hogy később ugyanitt kommunista szónokok és vele szemben álló képviselők is megemlékeztek. A négy ukrán front és az Ukrán Partizán Front magasba emelt zászlai önmagukban is jelképezik, hogy az ukrán hősökre való emlékezés itt hazafias kötelezettség. Ez magyarázza, hogy már az ünnepségek előtt nyilvánosságra hozták, hogy a baloldallal élesen szembenálló Julia Timosenko is részt vesz az ünnepségeken.
A megemlékezésekkel kapcsolatban az orosz interneten lefolytatott különböző viták tanúsága, hogy a polémia és a felháborodás szinte kizárólag Észtország körül folyik, ami annak a jele, hogy nagy sérelem a többi volt szovjet köztársaság részéről nem érte Oroszországot.
A függetlenné vált közép-ázsiai köztársaságoknak nem érdekük, hogy egy ilyen alkalmat a feszültség szítására használjanak fel. Hogyan tehetné ezt például az a Türkmenisztán, amely 2028-ig érvényes szerződése alapján majdnem kizárólag Oroszországba exportálja gázkészletét, és Vlagyimir Putyin mostani látogatásán újabb nagy horderejű megegyezésről tárgyalnak. Vagy Kazahsztán, amely éppen most állapodott meg Putyinnal arról, hogy Oroszországgal közös nemzetközi urándúsító központot hoz létre.
Tallinn mintha magára maradt volna. A győzelem napjával kapcsolatos sérelmek a Baltikumból nem gyűrűztek tovább a volt szovjet köztársaságokba. Az Európai Unióval fennálló kapcsolatokat azonban elmérgesítették. Az Európai Parlament Észtország mellé állt a vitában, Lengyelország pedig újabb lehetőséget lát Oroszország sarokba szorítására. Moszkva mindenesetre nem ilyen győzelmi napi megemlékezésről álmodott. Úgy látszik, a több mint fél évszázados múlttal még mindig nem tudunk mit kezdeni.
Jobboldali lengyel szobortervek
Az észtországi történések Lengyelországban is hasonló folyamatokat indíthatnak el, mint a balti államban. A jobboldali-ultrakonzervatív Jaroslaw Kaczynski lengyel kormányfő bejelentette: eltávolítják a kommunizmus idején emelt szovjet hősi műemlékeket. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter tiltakozott a bejelentés ellen, ám Kaczynski erre kijelentette: „Senkinek sincs joga beleszólni Lengyelország belügyeibe”.
A lengyel kormány olyan törvényjavaslatot készít elő, amely előírná az összes náci és szovjet jelkép eltüntetését a közéletből. Nemcsak műemlékekről, hanem egyebek mellett utcanevekről is szó van. A tervezet csak azon sírokat, temetőket nem érintené, ahol a világháborúban elesett szovjet katonákat helyezték ősi nyugalomra.
A lengyel lakosság többsége ellenzi a kormány tervét. A Rzeczpospolita című konzervatív újságban pénteken közzétett felmérés tanúsága szerint a megkérdezetteknek mindössze 30 százaléka vélekedett úgy, hogy a Vörös Hadseregre emlékeztető szobrokat el kellene tüntetni. Több mint 60 százalék viszont az emlékművek helyükön maradásáért emelt szót. Elsősorban az idősebb nemzedékhez tartozók ellenzik a szovjet emlékművek eltávolítását.
Prága, Pozsony: nem vitatéma
Csehországban és Szlovákiában politikai szinten nem kezdték el feszegetni, felszabadították-e a szovjet csapatok Csehországot és Szlovákiát, avagy sem, így a hősi emlékművek áthelyezése sem merült fel. Még a nyíltan atlanstista, jobboldali Václav Klaus cseh elnök is úgy foglalt állást az észt emlékmű áthelyezése nyomán kirobbant vita kapcsán, hogy „a politikusoknak nem érdemes próbálkozniuk a történelem átírásával, nem szabad a modern politikai ambíciókra hivatkozva átírni a történelmet, ezt nem lehet csinálni!”. Klaus felettébb egyértelmű állásfoglalásának több oka van. Részben az, hogy Csehország 1939-1945 között német megszállás alatt állt. Ezt a hat évet az ország történelmének legkegyetlenebb időszakai között tartják számon. Ezért a szovjeteket egyértelműen felszabadítókként fogadták. Az már persze más kérdés, hogy ezután milyen intézkedéseket foganatosítottak Csehszlovákiában: a németeket megfosztották jogaiktól, s kitoloncolták őket. S itt lép a képbe a másik ok, ami miatt Csehországban és Szlovákiában nem igazán firtatják a kérdést: ez pedig a Benes-dekrétumok ügye, amely súlyos következményekkel járt a szlovákiai magyarokra nézve. A rendelet ugyanis automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, így mindenfajta állami hozzájárulást megvontak tőlük. Egy másik rendelet pedig a magyar származású magánalkalmazottak elbocsátásáról rendelkezett. Ha tehát bármely politikai erő bolygatná a szovjet felszabadítás-megszállás kérdését, egyéb kellemetlen kérdések is felmerülnének. Ennek megfelelően Szlovákiában sem vitatéma a kérdés, az országban május 8., azaz a felszabadulás napja mindmáig piros betűs nemzeti ünnep.
Kollektív nemzeti bűntudat
Németországban egyetlen jelentős napilapban sem találunk nyilvános polémiát szovjet emlékművekről. Bármely politikai irányultságot képviseljen is egy nyomtatott sajtótermék, fel sem merül, hogy megkérdőjelezze a felszabadítást. Ezt a hozzáállást természetesen alapvetően meghatározza a kollektív német nemzeti bűntudat a második világháború borzalmai miatt. (Néha-néha ugyan fellángol némi ellenállás, mint a közelmúltban, amikor a német rendőrtiszti főiskola végzősei nem voltak hajlandók előadást hallgatni a holokausztról, mondván, már éppen eleget sulykolták a témát korábbi tanulmányaikban.)
Az összes német parlamenti párt egyöntetűen vallja: a Vörös Hadsereg felszabadította az országot. Ennek egyedül a neonáci csoportok mondanak ellent. Honlapjaikon a szovjet emlékművek megrongálására buzdítanak. Ezek a csoportok kizárólag az egykori keletnémet tartományokban életképesek. A térség fiataljai azzal szembesülnek, hogy lényegesen kevesebb munkalehetőség jut nekik, mint nyugati társaiknak. A kommunista évtizedek agymosását követően nem rendelkeznek azzal a magabiztos demokrata meggyőződéssel, mint az egykori nyugatnémetek utódjai. A gyűlölködő lózungokra sokkal fogékonyabbak, mesterségesen felkorbácsolt dühük ezért fordul a kommunista emlékművek ellen.
Az elmúlt évtizedben problémát jelentett, hogy egyes önkormányzatoknak nem akaródzott pénzt költeni az emlékművek fenntartására, védelmére, pedig azok a szerződések, amelyek keretében a szovjet csapatok kivonultak Németországból, ezt hangsúlyosan előírták.
Az oldalt írta: Barabás Péter, Lokodi Imre (Marosvásárhely), Rónay Tamás, Semjén Adrián, Simon Zoltán
Keretes cikkek
Románia: sajátos „fejlődés”
A második világháború utáni szovjet felszabadítás vagy megszállás kérdéskörét a Kolozsváron élő Roth Endre történész, társadalomkutató már korábban alaposan körüljárta. A Látó folyóiratban közzétett tanulmányában így szólt erről: „Akkori felfogásom és érzésem szerint csakis felszabadításról lehetett szó. Mai válaszom: ennek is, annak is tekinthető. Kétségtelen, hogy számomra s mindenki számára, akit szerettem, a szó szoros értelmében életmentő akcióról volt szó. A háború egyetlen számba vehető, számunkra kedvező kimenetele az antifasiszta szövetség végső és teljes győzelme, a náci rendszer katonai megsemmisítése volt. S nem csupán számunkra. Nem elfelejtendő, hogy akkor a Szovjetunió az Egyesült Államok és Anglia szövetségese volt. A demokratikus Nyugat is életre-halálra küzdött a fasizmus ellen; Hitler előbb támadta meg Franciaországot és Angliát, mint a kommunista Szovjetuniót. A felszabadulás nem csupán a túlélés, hanem egy új, jobb, demokratikus világrend lehetőségét ígérte. Akkor másként vélekedni, fenntartásokkal élni, fanyalogni – számomra egyszerűen lehetetlen volt. A győzedelmes nagyhatalmak háború utáni rendezésre vonatkozó egyezkedéseiről akkor természetesen fogalmam sem volt. Az antifasiszta szövetség egységének megőrzése, a hitleri veszedelem mielőbbi megsemmisítése a nyugati hatalmak elsődleges érdeke volt; kompromisszumot kellett kötniük. Ne feledjük: a hitleri vezetés még a csodafegyverre« számított, folyt a versengés az atombomba előállításának elsőbbségéért. […] A felszabadítás ugyanakkor megszállást is jelentett. Romániában e tekintetben is sajátos fejlődés« volt tapasztalható: az elején, hosszú évekig, a Szovjetunió szerepét hangsúlyozták ki az új élet« kialakításában; később viszont úgy tettek, mintha csupán a belső erők, a kommunista párt vezette, a kommunizmus felé repeső tömegek akaratára változott volna az ország politikai rendje, s a szovjet csapatok kezdeti jelenléte másodlagos, el is hanyagolható körülmény lett volna.”
