Ez a francia szó azt jelenti: „söpredék”. A politikai szótárba Nicolas Sarkozy vezette be, aki evvel a kifejezéssel illette a párizsi elővárosok (a banlieue-k) zendülőit. A másik Sarkozy-szó a kevéssé francia hangzású „Kärcher”, ez fertőtlenítő-, féregtelenítő- és tisztítószermárka, német import. Evvel óhajtotta a franciaországi jobboldal eddigi belügyminisztere kipucolni a proletár lakótelepeket, megtisztítani őket a kétségbeesett, irányt vesztett, gyújtogató fekete-afrikai, karibi és észak-afrikai arab eredetű suhancoktól, a helyzetükbe belenyugodni kénytelen panelproliktól. Kijelentései miatt a zavargások kiújultak és intenzívebbé váltak. Sarkozy belügyminiszter, akár előde, pártfogója és mintaképe, a hírhedt és rettenetes Charles Pasqua, a rend örvén pofozkodással óhajtotta helyettesíteni a társadalom- és oktatáspolitikát, a nemzeti egységet pedig a bevándorlók és menedékkeresők bűnbakká nyilvánításával óhajtotta megacélozni.
A korszellem irányának megfelelően ezt a férfit választották a Francia Köztársaság elnökének. Nyugaton minden, a középtől akárcsak hüvelyknyire vagy arasznyira balra álló szemleíró ezt a tényt tragédiának tekinti, véleményem szerint joggal. A magyarországi sajtó eddig himnikus ünneplésben részesítette az energikus és képességes államférfiút, egyébként nem magyar származása miatt – ha ennek lenne némi jelentősége, nagy szégyent hozna ránk: de nincs, ha eltekintünk attól, hogy bevándorlók ivadékának elég nagy szégyen a bevándorlók elleni, fajgyűlölettől szagló gyűlöletpropagandára alapozni a választási kampányát (és a tényleges politikáját) – , hanem a jelek szerint őszinte rokonszenvből.
Nicolas Sarkozy fölzárkózik most a honi politikusi eszményképek mellé: ilyen a most szégyenben és gyalázatban távozó Tony Blair, a szociáldemokrácia egyik „sikeres” árulója (mellesleg Sarkozy rajongója, akit kitűnő franciasággal köszöntött a munkásosztály jellegzetes orgánumában, a YouTube-on), ilyen a honi jobboldal nagy patrónusa, a démoni borbélysegéd, Silvio Berlusconi vagy a Fidesz-KDNP díszvendége, az apokalipszis lovasa, Benjamin Netanjahu, és ilyen a pártja által kiépített népjóléti rendszert lebontó, levitézlett, bukott szociáldemokrata vezér, a nálunk körülrajongott Gerhard Schröder, a Gazprom píárosa.
De hát lehet-e csodálkozni mindezen, ha belegondolunk, hogy pisszenés sincs, amikor állítólagosan „balközép”, „balliberális” kormányunk szigorítani javasolja a magyarországi menedékjogi szabályozást – amely enyhébb formájában is a világ szégyene volt (különösen az idegenrendészeti bürokrácia gyakorlata). Amikor már az újsághírekbe is alig kerül be (kivétel: hvg.hu), hogy a fasizmus fölött aratott győzelem napján, május 9-én, a Dunába lőtt honfitársainkra emlékeztető vascipőktől pár méterre, a békemenetet árpádsávos zászlókkal és „rohadt zsidók!” szavalókórussal támadják meg némely – alkotmányos alapjogaikkal élő – polgártársaink?
Nicolas Sarkozy választási győzelmét nem lehet lekicsinyelni. Nem pusztán az az oka, hogy a franciaországi antikapitalista baloldal nevetségessé tette magát avval, hogy hat jelöltet állított – pedig hát két éve fényesen megnyerte a neokonzervatív, antiszociális beállítottságú európai alkotmánytervezet elleni népszavazást, legyőzve mind a jobboldalt, mind a francia szocialista párt jobbszárnyát. Nem is az az oka, hogy Ségolene Royal kampánya hangjában idegen volt a franciaországi baloldal hagyományaitól. Ennek azért szenteljünk egy kurta bekezdést.
A mindenkori és mindenünneni jobboldal választási kampánya mindig a félelemre épül: „veszély fenyeget bennünket, gyertek hozzánk, megvédünk benneteket a változástól.” A mindenkori és mindenünneni baloldal világnézete pedig ezt a szöveget diktálja: „veszély fenyeget bennünket, gyertek velünk, mindent megváltoztatunk, s így hárítjuk el a balvégzet tőrvetéseit.” Mme Royal tipikusan az előbbi, a konzervatív változatot jelenítette meg: ilyen az alkata.
Volt tehát a dologban balszerencse is bőven.
A lényeg azonban az, hogy a nagytőke elnökjelöltjének, Nicolas Sarkozynek olyan érvei voltak, amelyekre – az évtizedes agymosás után – fogékonyak az európai választók mindenütt. Franciaország problémái: a munkanélküliség, az ifjúság (és az oktatási rendszer) válsága, a súlyos etnikai problémák (elsősorban az arabkérdés), az iszlám által megkérdőjelezett világi állam tekintélyvesztése, a be- és kivándorlás, az osztályszerkezet átalakulása a technikai fejlődés és a globalizáció miatt (s evvel összefüggésben a stabilitás egyik elemének, a hagyományos baloldalnak a semmibe zuhanása), a hagyományos minőségi földművelés, a „terroir” finanszírozhatatlansága, s mindevvel összefüggésben a „demokráciával” ma már azonosított jogegyenlőség, tolerancia és pluralizmus egyre nyíltabb megkérdőjelezése, a politikai identitások kiüresedése (s emiatt a pártok és szakszervezetek meggyöngülése) – mindezek nagy és érthető nyugtalanságot keltenek. Nicolas Sarkozy minderre az égvilágon semmi választ nem ad, viszont az amerikai neokonzervatív recept szerint jól kiválasztott bűnbakokat talál.
Nem a szegénység a baj, hanem „a jóléti állam” kultúrája (az Egyesült Államokban ezt hívták az újkonzervatívok „dependency culture”-nak, az államtól való függés kultúrájának), amely állítólag leszoktatja az embereket a szorgalomról, a kemény munkáról, a szerénységről, a takarékosságról, a gyerekek és az idős szülők érdekében meghozott áldozatokról, tehát az érdemdús „szegényember” („the deserving poor”) tulajdonságairól. „Nem akarnak dolgozni, segélyekre ácsingóznak, közben piálnak, drogoznak, csórnak, kúrnak, füllentenek, balhéznak” – ilyen ez a hálátlan nép, amely képes volna a tőkések profitjából nagyobb részt kikanyarítani magának, s evvel aláásni a „versenyképességet”, amely utóbbi szónak a magyar fordítása: alacsony bérek, magas profitok. Az, aki tiltakoznék, mert csak olyan munkaszerződést köthet, amelynek az alapján bármikor kitehetik a szűrét, vagy részmunkaidőre kényszeríthetik, vagy átvezényelhetik más telephelyre (akár messzi külföldre), vagy megvonhatják a szabadságát, vagy megnövelhetik a munkaidejét, vagy átképzésre (foglalkozása megváltoztatására) kényszeríthetik, korai nyugdíjba küldhetik (vagy önkényesen megnövelhetik a nyugdíjkorhatárát) – nos, akinek ez nem tetszik, az nem hallja az idők szavát, tehetségtelen, lusta disznó, aki ráadásul még korszerűtlen is.
Nicolas Sarkozy megszünteti a 35 órás munkahetet, csökkenti az adókat (ami persze azt jelenti, hogy a tőkejövedelem nélküli alkalmazottak többet fizetnek a szociális rendszerek – iskolák, kórházak – fönntartására), kipenderíti a bevándorlók jelentős részét. „Rehabilitálja a kemény munkát” – mondják. Azt igen. A munkást persze nem. Ámde a munkást meggyőzi róla, hogy gondjainak az oka a munkát kereső arab vagy román, a segélyezett afrikai menekült, az adófizető által eltartott „munkátlan” bürokrácia, az „improduktív” nyugdíjas, az ökológiai szempontoktól korlátozott gazdasági növekedés, a kulturális „költekezés”: szóval a társadalmi szolidaritás és felelősség civilizációjának, az egyenlőség éthoszának minden szerény maradéka.
Ugyancsak az amerikai neokonzervatívoktól meríti „a hatvanas évekkel” szembeni uszítást, a francia esetben különösen az 1968 májusának a (nálunk is módfölött népszerű) lejáratását, amihez a hajdan ifjú balosok újkonzervatívvá lett csoportjának („les nouveaux philosophes”, Sarkozy esetében elsősorban André Glucksmann és Luc Ferry) írásai adtak ihletet. Az természetes, hogy Charles de Gaulle egykori pártjának elnökjelöltje nem lelkesedik a néhai új baloldalért és utódaiért. De Franciaországban nem volt szokásos – soha – a lázadással szembeni nyárspolgári viszolygás nyílt kimutatása.
Franciaországban üldözhették, bebörtönözhették a radikálisokat, de azt azért röstellték volna, hogy nem értik meg a világnézetüket. Sarkozy megválasztott elnök idevágó szövegei azonban megdöbbentően primitívek. De Gaulle tábornok sohase mert volna ilyen szamárságokat beszélni – de nem is akart. Ő adott arra, hogy Jean-Paul Sartre méltó ellenfele legyen, ne csak holmi politikai ügyességgel megáldott bakatiszt. Persze Párizsban Nicolas Sarkozy nem mondhat olyan orbitális állatságokat, aminőket Pesten szokás – mint például avval a szovjethű betonfejűséggel összekeverni az új baloldalt, amellyel szemben az új baloldal épp olyan hévvel lázadt föl, mint a kapitalizmus ellen.
Sarkozy elnök – miközben persze a nemzetről szaval, ami szíve joga – megtagadja Franciaország forradalmi tradícióját, kitagadja a történelemből, amit utoljára Pétain marsall rezsimje tett csak, amikor a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavát fölcserélte a „család, munka, haza” („famille, travail, patrie”) jelszóval. Márpedig ennek a valóságos nemzeti tradíciónak legutóbbi nagy példája éppen 1968. Összefoghatott ellene Charles de Gaulle, a betonfejű Francia Kommunista Párt és a párt által (akkor még) vezetett nagy szakszervezet, a CGT. Akkor is megpróbálták nacionalista jelszavakkal kompromittálni. Ám akkor fölvonultak a fiatal munkások és diákok százezrei, és ezt skandálták: „nous sommes tous des Juifs allemands”, azaz: mi mind német zsidók vagyunk! Ma fölvonulnának evvel a kiáltással: „nous sommes tous des musulmans maghrébins”, mi mind észak-afrikai muzulmánok vagyunk? Kétlem.
Monsieur Sarkozy megnyerte az elnökválasztást. A szeptember 11-i merényletek utáni napon azt írtam: sötét idők jönnek. Megjöttek.
Tamás Gáspár Miklós
