Balul ütött ki az MSZP gyűlöletellenes (győzelemnapi) politikai rendezvénye a Duna-parton. Újra a szokásos – az elmúlt hetekben már meghaladottnak hitt – forgatókönyv szerint alakultak az események: két tucat fölhergelt bunkó füttyel, trágár bekiabálásokkal, dobálással zavarta meg, tette tönkre a méltóságteljesnek szánt megemlékezést és hozta kínos, méltatlan helyzetbe a pártelnök-miniszterelnököt. Akit a tévénézők megint fölindult állapotban, méltatlan körülmények között láthattak a képernyőn.
„Mi is Magyarország vagyunk!”: ezt nem valamely törpe (netán deviáns) kisebbség képviselője érezte szükségesnek bizonygatni, hanem a Magyar Köztársaság kormányfője – abszurd módon, abszurd helyzetben. (A modern médiademokrácia természete az abszurditást extrémitásig fokozza: tíz-húsz hőbörgő itt elég ahhoz, hogy fölülírja ezrek akaratát – négy-ötmilliós publikum előtt.) A biztatónak indult, komoly szervezéssel előkészített estről alighanem mindenki csalódottan tért haza: Gyurcsány Ferenc, a párttagok és szimpatizánsok, de leginkább azok a túlélő zsidók és leszármazottak, akiknek több mint hatvan esztendővel a rettenetes tragédia után újra árpádsávos zászlót és nyílt antiszemita óbégatást kellett látniuk-hallaniuk a pesti Duna-parton.
Hogy így történt, abban a baloldal, de főleg az MSZP zavarának, frusztráltságának, hibás politikai helyzetértékelésének is szerepe van. A rendezvény mögött ugyanis nyilvánvaló – a kelleténél alighanem erősebb – pártpolitikai szándék munkált. Ez a szándék nem érthető az előző hónapok fejleményei s az e fejleményeket feldolgozni nehezen vagy egyáltalán nem tudó baloldali lelkület munkálkodása nélkül.
Magyarországon hosszú évek óta a mind radikálisabban föllépő jobboldal uralja az utcát. Egész pontosan 2002 tavasza óta. Ez az uralom 2006 őszén rémuralommá változott. Aki az elmúlt hónapokban megfordult baloldali társaságban, érzékelhette azt a riadalommal átitatott, tehetetlen dühöt, amely a jobboldal utcai garázdálkodását kísérte. Szövegtöredékek, petíciókezdemények, elvetélt felhívások születtek, amelyek ellendemonstrációra, méltóságteljes tiltakozásra, azaz utcára hívták volna a baloldali embereket – az erőszak, a populista szélsőség, a parlamenti demokráciát fenyegető puccsista nyomás ellen.
Ezekből végül nem lett semmi. A bátorság hiánya, illetve a realitás- és a felelősségérzet megléte okán. Szigorú leszek: a demokráciavédő kurázsi akkor munkált jól a baloldalon, amikor a veszély, ami ellen föllépett, csekély volt. 1992-ben a Demokratikus Charta keretében egy jórészt önmaga által fölfújt és túldimenzionált fenyegetéssel szemben szállt síkra (képviselői végül 1,4 százalékot realizáltak a választásokon). Most viszont a valódi veszéllyel nem mert, nem tudott határozottan szembeszállni (ez előrehozott választás esetén momentán kétharmadot szerezne).
De ne bolygassuk a régi időket, térjünk vissza a közelmúltba!
Idén tavaszra a radikális populizmus utcai rohamai kifulladtak. A baloldal – s a parlamentarizmus – hívei föllélegezhettek. Úgy tűnt, a miniszterelnöknek és pártjának sikerül végre kijönni abból a politikai és morális karanténból, amelybe őket ellenségeik – olykor a legdurvább, legnemtelenebb eszközökkel – bezárni igyekeztek. A parlamentben rendezett holokauszt-emléknapon – a helyzetből adódó kényszerekkel élve – Gyurcsánynak sikerült beszorítania ellenfelét, aki se kivonulni nem mert, se az elébe tolt elvi nyilatkozat visszautasítására nem vállalkozott. Ez kettős (noha alkalmi) legitimációt biztosított a kormányfőnek.
Akinek a második sikert a május elseje hozta meg. Neki is, pártjának is. E napon ugyanis hosszú idő óta nemcsak a Parlament zárt terét, hanem az utca (a liget) nyílt terepét is uralhatták. Méghozzá zavaró tényezők, imázsromboló atrocitások nélkül. A szocialista kormányfő idestova egy esztendeje nem tudott úgy megjelenni az utcán s főleg beszédet mondani, hogy föllépését ne kísérték volna méltatlan körülmények, politikailag, sőt emberileg erodáló, roncsoló hatások. (Újra utalok a médiademokrácia hatásmechanizmusára, ahol elég egy tucatnyi rendszeres, szervezett randalírozó, hogy valakiről nap mint nap az a kép jelenjen meg és vésődjék be milliók tudatába, hogy az illetővel mégiscsak lehet valami baj, ha mindig kifütyülik, megdobálják, legyalázzák.)
Politikailag és emberileg érthető hát, ha az MSZP kedvet, bátorságot merített a történtekből. Kevésbé empatikusan: ha vérszemet kapott. Még kevésbé: ha az elmúlt hónapok cselekvéshiányát kompenzálandó pótcselekvésre szánta el magát. Legkevésbé: hogy egy második politikai bőrt is le akart húzni a holokausztról.
Ám a dolog – mint láttuk – balul sült el. Az ismert gyalázatos események folytán a párt és a miniszterelnök többet veszített, mint nyert. A történet – meglehet, átmenetileg – újra visszakanyarodott oda, ahonnan pár hete már eltávolodni látszott: a füttyhöz, a tojáshoz, a karanténhoz.
Mindennek alighanem van még egy – mélyebb – oka.
Ami a szocialisták utódpárti múltjához nyúlik vissza.
Ez az alkalom megválasztásában rejlik. Május 9-e a győzelem napja. A nácizmus fölött aratott történelmi győzelemé. Ami (jelentős részben) azonos a szovjet hadsereg – következményeiben Magyarországra nézve ugyancsak történelminek mondható – győzelmével. Ez a nap (akárcsak április 4-e, amely a múlt diktatúra hivatalos ünnepe volt) kétélű, ellentmondásos tartalmú. Sokaknak életet, szabadulást hozott. Másoknak – szintén sokaknak, szintén ártatlanoknak – erőszakot, fogságot, halált. Az országnak: egy másik totális diktatúrát, tartós megszállást, a forradalom későbbi leverését stb.
Nem jó dátum ez egy olyan pártnak, amelynek momentán (a maga múltja ellen is küzdve) a parlamentáris demokrácia védelmében kell helytállnia.
Persze meglehet: a tagság mozgósítására praktikusan nagyon is jó alkalom.
Csak hát: ez a körülmény is az utódpárti múlthoz kapcsolódik.
Debreczeni József
