Oplatka András, vilag@hetivalasz.hu
Oroszország görcsösen ragaszkodik múltja sajátos értelmezéséhez, ezért sem tudja elfogadni az Észtországban történteket.
Görcsösen ragaszkodik múltja sajátos értelmezéséhez Oroszország. Ezért sem tudja elfogadni, hogy az észt főváros központjából elköltöztették a második világháborús szovjet hősi emlékművet.
Talán jobb lett volna, ha az észtek elviselik fővárosukban a szovjet katona szobrát, és azt teszik, amit a bécsiek a rájuk erőltetett szovjet emlékművel: köréje fákat ültetnek, eléje szökőkutat helyeznek, és a továbbiakban nemigen törődnek vele. Bölcsebb nem bolygatni a történelmi jelképek Kelet-Európában gyakran oly keserves kérdését. Ám a bronzkatona Tallinnban a hazaiak számára egy jóval súlyosabban terhelt múltat szimbolizál, mint a Schwarzenberg téri oszlopon álló alak vagy akár a pesti szovjet emlékmű. Vegyük számba, min ment keresztül Észtország, amelyet Moszkvában most lefasisztáznak.
ELSZABADULT A TERROR
A két egymáshoz illő diktátor, Hitler és Sztálin 1939 augusztusában, majd szeptember végén (miután Lengyelországot a nácik és a szovjetek egymás közt felosztották) megalkudott a balti államokról is; Hitler átengedte a területet a Szovjetuniónak. Moszkva a kis köztársaságokat ultimátumokkal szembesítette, míg aztán a Vörös Hadsereg 1940 nyarán végleg bevonult a három országba. (Nem mellékesen: Sztálin Finnországnak is ezt a sorsot szánta, de a finnek az 1939-40-es téli háborúban makacsul ellenálltak.) A megszállt balti köztársaságokban viszont 1940 nyarán elszabadult a terror, melynek eredményeként a baltiak „önként” kérték felvételüket a szovjet népek boldog családjába.
A terror: a szovjet bevonulást követően az értelmiségi, a politikai elit tagjait letartóztatták, ami ezreket tett ki, ám ez csupán a kezdet volt. 1941 júniusában ugyanis mindhárom balti országban tömeges deportálásokra került sor. Ez már tízezreket érintett, férfiakat, nőket és nagy számban gyerekeket. Néhány túlélő döbbenetes visszaemlékezéseket hagyott ránk: a tömött marhavagonokban az apákat Oroszországba kényszermunkára vitték, gyakorlatilag haláltáborokba, tőlük elválasztott családjaikat „csak” száműzetésbe északra és Távol-Keletre, a legkegyetlenebb körülmények közé. Valószínű, hogy további deportálások a német támadás miatt maradtak el, hiszen Sztálin nem rettent vissza egész népek elhurcolásától.
DEPORTÁLÁSI HULLÁMOK
Csoda-e ezek után, hogy a balti államokban az 1941 kora nyarán bevonuló németeket felszabadítóként fogadták? Aligha. De jobbak voltak-e a nácik? Nem. Ma már ismerjük hagymázos terveiket: a győzelmet követően a litvánokat, letteket és észteket zömükben keletre kitelepíteni, országaikat pedig a birodalomba betagolni és németekkel benépesíteni. Mi volt a különbség? Az, hogy Hitler készült a baltiak deportálására, míg Sztálin a deportálásokat már meg is kezdte. A nácik nem állították vissza a kis köztársaságok függetlenségét (melyek szerveit a szovjetek már amúgy is szétverték), lakóikat katona- és munkaerőtartalékként a végsőkig kihasználták, de a háború utáni terveikről hallgattak. És persze vérengzően üldözték a zsidókat. Ezek száma Észtországban 1941 nyarán mindössze ezerre volt tehető. Miután őket megölték, nemigen maradt észt állampolgár, aki a Vörös Hadsereget felszabadítóként várhatta volna. Annak, hogy a háború utolsó éveiben észtek tömegei harcoltak önkéntesen német oldalon, náciszimpátiához nincs köze: elkeseredetten védekeztek a szovjet megszállás ellen, amelyet egyszer már megismertek.
Észtország a második világháborúban a harcok, a deportálások és a menekülés következtében lakosságának kereken 20 százalékát vesztette el. Az arány hasonló, mint Lengyelországban, ám az észtek kevesen vannak; számuk közvetlenül a háború előtt alig haladta meg az egymilliót. És a megpróbáltatások 1944-45 után folytatódtak. 1947-től 1949-ig a balti országokon újabb szovjet deportálási hullámok söpörtek végig. 1949 tavaszán egyedül Észtországból mintegy 60 000 embert hurcoltak el, értelmiségiek mellett elsősorban parasztokat, akik szembeszálltak a kollektivizálással és támogatták az „erdei testvéreket”, a partizánmozgalmat.
Az újból a Szovjetunióba beolvasztott Észtországba pedig már 1944-ben megindult az orosz bevándorlás. Az orosz kisebbség a háború előtt mindössze 92 000 főből állt, de 1945 januárjában egy határkiigazítás eredményeként még ezek kétharmada is Oroszország területére került át. Ám az oroszok 1959-ben már az összlakosság 20 százalékát, 1989-ben pedig 30 százalékát adták. Jött még ehhez egy nagyobb ukrán és fehérorosz népcsoport, úgyhogy az észtek a saját hazájukban a Szovjetunió bukása előtti években már csak 61,5 százalékos többségben voltak. Nem jelenthetett vigaszt, sokkal inkább a jövőt, a nemzet pusztulását vetítette előre, hogy a szomszédos lettek még rosszabbul álltak: 52 százalékon.
KIS NEMZETEK JOGAI
Röviden ezek tehát az észt emlékek, amelyeket a szovjet katona szobra felidéz. Az orosz emlékezet minderről mit sem tud. Nagy népek és hatalmak sohasem tűntek ki azáltal, hogy kis nemzetek felé különösebb megértést tanúsítottak volna. A szovjet történelemírásban a második világháború rendszeresen 1941. június 22-én a Wehrmacht támadásával kezdődött, előzményei nemigen voltak. A hős szovjet nép, így az ige, legyőzte a fasizmust. Ki tagadná, hogy a Szovjetunió a nácik elleni harcban hatalmas részt vállalt, hatalmas áldozatokat hozott? De essék szó a Hitlerrel folytatott paktálásról is, a lengyelek és a balti népek legázolásáról, százezrek deportálásáról és elpusztításáról.
Úgy tűnik, ez mindmáig nem lehetséges. A világháború honvédő legendájával átitatott orosz közvélemény csak fekete-fehér sémákat ismer, csak két kategóriát: velünk vagy ellenünk. Aki a történelem orosz értelmezésétől eltér, aki a kis nemzetek jogaira, tragikus élményeire is hivatkozik, s ezzel a fasizmus felett diadalmaskodó Szovjetunió mindenkori feltétlen igazát kétségbe vonja, az maga is csak egy lehet: fasiszta. Németország (legalábbis annak nyugati része) 1945 után vállalta a felelősséget a Harmadik Birodalom szörnytetteiért, s amennyire a jóvátétel emberileg és anyagilag egyáltalán lehetséges, magára vette ennek terheit. Oroszország ma még azt sem vállalja, amit egy magyar költő nemzetének tanácsolt: hogy a múltat be kell vallani.
