A 75 éves Chirac francia elnök és a választási veresége után a politikát végleg elhagyó 78 éves szélsőjobboldali Le Pen távozásával drámai nemzedékváltás zajlik le a francia politikai elitben. A háború utáni baby-boom gyermekei kerülnek hatalomra: a brit The Independent a napokban hosszan merengett annak jelentőségén, hogy a csaknem negyvenötmillió francia szavazó most először olyan elnököt juttatott hatalomra, akinek nincsenek személyes emlékei a második világháborúról.
De Gaulle köpönyege
A választások igazi meglepetése nem Sarkozy győzelme volt, hanem – a huszonhat éve folyamatosan csökkenő részvétel után – a szavazók váratlanul magas száma. A franciák – negyvenkét százalékuk két héttel az első forduló előtt még nem tudta, kire fog szavazni – a jelek szerint változást akarnak. Alighanem De Gaulle tábornok – ma már nyilván idealizált – Franciaországát vágyják vissza.
Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy leáldozott az 1968-as baloldali diáklázadások kora, és végleg hitelét veszítette az azt generáló filozófia. Igazat kell adnunk Sarkozynek, aki a választási kampány kezdetétől állította, hogy az intellektuális és erkölcsi relativizmust bevezető jelenlegi baloldal 1968 örököse, és „ez az elnökválasztás arról szól, hogy 1968 öröksége folytatódik-e, vagy egyszer s mindenkorra likvidáljuk”.
A vesztes Ségol ne Royal baloldali populista programja valóban „1968 örökségét” akarta folytatni azzal, hogy „megerősített közszolgáltatásokat”, újraállamosítást ígért. A súlyos gazdasági gondok ellenére megemelt – tizenötezer eurós – minimálbért helyezett kilátásba, sőt alkotmányjogilag problematikus módon a politikusok döntéseit felülvizsgáló polgári esküdtszéket akart felállítani.
Sarkozy diametrálisan ellentétes programmal győzött, annak ellenére, hogy a baloldal veszett gyűlöletkampányt folytatott ellene, megválasztása esetére az önkény, a diktatúra, a rasszizmus rémével riogatva a választókat.
A megválasztott elnök – magyar és görög-zsidó bevándorlók gyermeke, az első külföldi gyökerű francia államfő – csakugyan félelmetesen ambiciózus politikus, alacsony termete és agresszivitása miatt még hívei is gyakran Napóleonhoz hasonlítják. Személyében bizonyos értelemben a gaulle-izmus 21. századi céljai öltenek testet. Nem véletlenül, hiszen saját bevallása szerint fanatikus gaulle-ista anyai nagyapja gyakorolta rá a legnagyobb hatást.
Sarkozynek hatalmas munkabírása van, sokoldalú képzettsége, kiváló szónoki képességei. Kihívóan merész, és gyakran mindent kockára tesz. Ez történt 1993-ban, amikor lefegyverzett egy óvodában túszokat ejtő bűnözőt. És akkor is, amikor két évvel később durván szembefordult addigi legfőbb támogatójával, Chirac elnökkel. Válaszul olyan miniszteri posztokat kapott, amelyekbe bele kellett volna buknia. Sarkozy azonban bel- és pénzügyminiszterként is jól teljesített.
Az új francia álom
Következetes politikai filozófia mutatkozik abban is, hogy a régtől Amerika-ellenes Franciaország megválasztott elnöke nem fél Amerika iránti rokonszenvéről beszélni, és gyakran elismeréssel szól a thacheri gazdasági modellről. A választási kampány elején kísérletet sem tett a baloldali „törzsszavazók” megnyerésére. „A republikánus jobboldal értékeit vallom – mondta egy másik alkalommal. – Hiszek a tisztességben, de nem vagyok konzervatív” – tette hozzá. A franciák többsége 2007-ben hajlandó volt elfogadni ezt a programot, amelyet Sarkozy a két választási forduló között a néhai Martin Luther King történelmi szavait idéző kifejezéssel összegzett. „Egyetlen dolgot szeretnék – mondta. – Összefogni a francia népet egy új francia álom köré.”
A gazdaságban Sarkozy a költségvetési kiadások radikális csökkentését ígérte. Emellett azonban adókönnyítést helyezett kilátásba, és az agyonszabályozott munkaerőpiac liberalizálását.
Európa minialkotmánya
Az angolszász orientáció mellett a jobboldal győztesének koherens elképzelése van az Európai Unió jövőjéről. A 2005-ös franciaországi népszavazáson elvetett, azóta csendben haldokló európai alkotmány ügyében kompromisszumos megoldást javasol: két évre minialkotmányt fogadtatna el, amely biztosítja az EU működőképességét. Ez a „teljes egyetértés” bénító – és ma már kivihetetlen – szabálya helyett bevezetné a kettős többség elvét. A tagállami befizetéseket az EU-polgárok közvetlen európai adója váltaná fel.
Sarkozy a Franciaországban különösen súlyos bevándorlási gondok megoldására közös immigrációs politikát szorgalmaz az EU-ban. Egyelőre leállítaná a további bővítést, és a Földközi-tengernél húzná meg Európa határait. Ez többek között azt jelenti, hogy a franciául jól beszélő, de a társadalomba beilleszkedni nem akaró fekete-afrikai és arab bevándorlók helyett a gyengébb nyelvtudású, ám gyorsan integrálódó kelet-európaiak kaphatnak munkát Franciaországban, ahol az elnökválasztás két fordulója között újabb száz szakmában nyitották meg az utat az új EU-tagországokból érkező munkavállalók előtt.
George Bush „héja” hadügyminisztere nem is olyan rég még azzal vádolta az iraki megszállást bíráló európai országokat, hogy az öreg kontinens maradi államai képtelenek megérteni a szabadság hívó szavát. És lám, milyen az élet: Donald Rumsfeld már nincs hivatalában, Európa előtt ellenben feltárult a megújulás lehetősége. Tony Blair brit miniszterelnök távozása, a nacionalisták földrengésszerű győzelmét hozó skóciai választás, főleg pedig Nicolas Sarkozy vasárnapi diadala a modern konzervativizmus látványos térnyerését jelentheti.
Gereben Ágnes, külpolitikai elemző
