Népszabadság * Munkatársunktól * 2007. május 7.
Vacak itt élni
Nagyon-nagyon fájlalom, hogy amit Uj Péter írt a lap április 25-i számában, igaz (Hej, zsidó, zsidó).
Mindig örültem annak, hogy a belvárosban lakom, nem tágítottam a VII., VI., V. kerületből, de az elmúlt időszakban már kevés örömöt okoz. Árpádsávos zászlókat kell látnom, és nem is értem, hogy a bazilikában hogyan lehetséges mise Horthy emlékére. Az egyháznak pedig szava sincs a történtekhez! A bazilika környékén trappol a csürhe – nekem az -, kezében a borzalmakat felidéző lobogókkal, és az egyház hallgat.
Annak örülök, hogy a lányunk Tokióban él, és olyan képet küld haza, ahol egy maláj család, és ő a lengyel szerelmével egy tokiói zsidó étteremben vacsorázik. Remélem, az unokáim egyszer talán ebben az országban is megélhetik, hogy milyen az emberi méltóság tisztelete. Mostanában csak a kora hajnalok békések a városban, amikor sétálok a kutyáinkkal, de abban is megzavartak már a Szabadság téren. Olyan vacak most itt élni, mintha pókháló tapadna az arcomra.
Hungler Zsuzsánna
Budapest
Felvonulók és elvonulók
Nem tudom hány éves Solymosi Frigyes és hol volt 1957. május elsején, de ha a filmhíradók mosolygós arcaiból akarja megtudni, hogy Szégyenkezzünk-e az „57-es május 1-je miatt? (április 30.) fölöslegesen fárad. Elolvashatja az akkori Népszabadságot is, ott is leírták: „hatalmas tömegek”, „óriási lelkesedés” stb.
Én 1957-ben húszesztendős özvegy asszony lévén egy hároméves kisfiúval azért nem vonultam fel (nem lett belőle semmi bajom), mert olyan hírek jártak, hogy még vannak bujkáló fegyveresek, akik majd belelőnek a felvonulókba. 1958-ban viszont felvonultam. Nem emlékszem már pontosan, miért, lehet, hogy a régi május elsejék emléke vonzott. 1947-ben – tízévesen – az édesanyám munkahelyével vonultam fel, s mert mindenáron vinni akartam valamit, a kalapácsos meztelen szocdem embert adták a kezembe, mert az volt a legkönnyebb. Szóval 1958-ban azzal biztattam a kisfiamat, hogy május elseje az a nap, amikor szabad hangosan kiabálni és énekelni az utcán. Óriásit csalódtam.
A menetoszlopok sávjait hatalmas termetű, gépszürke munkásőrök sorfala különítette el. A sorok bezárkózott arccal – összeszorított foggal, lesütött szemmel – némán meneteltek. A hangszórókból harsogtak a jelszavak, de a tömegből nem jött visszhang, a hangszórókból zengett az induló, de az emberek nem énekeltek. A kisfiam csodálkozott. Amit én eddig mondtam, az úgy volt, amit megígértem neki, azt meg is kapta. Végül – talán, mert a hangszóró éppen azt bömbölte – teli torokból elkiáltotta magát: Éljen a Párt! Azok a nagy böhöm munkásőrök olyan gyöngéden tekintettek le rá, mintha az a négyéves gyerek értette volna, mit mond.
Kemenes Inez
Budapest
Solymosi Frigyes publicisztikájában 1957. május elsejét mocskolja, és azzal dicsekszik, hogy 1947-ben (!) tüntetett a hitoktatás fakultatívvá tétele ellen, és így a születő demokrácia ellen. Még azt is leírja, hogy ezzel a rendszer ellen tüntetett. Az addigi félfeudalizmust felváltó demokratikus polgári rend ellen. Az 1957-es május elsejei nagygyűlésről (amelynek a létszámát mára félmillióra csökkentették – sohase tudhatjuk, hogy mit hoz múlt -, de még így is a magyar történelem legnagyobb létszámú politikai tüntetése volt) azt állítja, hogy erőszakkal kényszerítették az embereket a részvételre. Mi, akik ott voltunk, tudjuk, hogy ez szemenszedett hazugság.
Válas György
Budapest
Túlvilági fogyasztás
A 70-es években lakásunk társbérletként szolgált, a 80-as évek végén tudtuk a sokbérlős állapotot felszámolni, s szüleimmel a bérlőtársi jogviszonyt létrehozni. A 90-es évek legelején technikailag is összevonhattuk a szolgáltatásokat, megszűnt pl. a két villanyóra, egységes hálózat alakult ki. Az óra leszerelését és a rendszer átalakítását az Elmű (vagy tán jogelődje) szakemberei végezték. Eleinte kicsit furcsálltuk, hogy továbbra is két villanyszámla érkezett, egyik a mi nevünkre, másik anyáméra, de ez utóbbin nulla fogyasztás (és fizetnivaló) állt, úgyhogy sok vizet nem zavart. Kellemetlenebb lett azonban, miután szegény édesanyám 1992-ben meghalt, hogy folyamatosan jött a nevére a nullás számla. A változásról írásban értesítettük az Elműt. Ennek ellenére félévente szakember érkezett, aki az ő óráját akarta leolvasni. Elmondtuk, leírtuk, beküldtük, ötször, hatszor, nyolcszor, hogy mi a helyzet. A tizedik, jubileumi óraleolvasónkat 1998-ban pezsgővel köszöntöttük, az italozás végén megkérve, hogy most már tényleg jelezze a főnökeinek: a fogyasztó már öt éve sajnos csak a túlvilágon fogyasztja a világosságot, villanyórája pedig nem létezik.
A fél év múlva menetrend szerint érkező érdeklődőt sodrófa okozta sérülésekkel szállították el, de a hordágyról még visszaszólt, hogy megértette, elintézi, többen nem keresik anyámat és óráját. 2000-ben, a huszadik Elmű-látogató érkezésekor átmentem a szomszédos afrikai ismerősünkhöz, áthoztam a hosszú csövű elefántvadász puskáját, több dumdum golyót lőttem ki a mennyezetbe, és elmondtam a szerelőnek, hogy amit keres, az tíz éve nincs, és erről kb. egytucatnyi, a saját társasága által kiállított papír tanúskodik.
A 2002-es, huszonötödik elektrotechnikust felkértem, jöjjön be a lakásba egy mérőműszerekkel felszerelt harckocsival, lője szét a falakat, vizsgálja végig a rejtett üregeket és a kábeleket, hogy van-e valahol titkos elágazás, bejelentetlen óra, élve elfalazott rokon, vagy valami hasonló.
Amikor tavaly a harmincadik elműs szakember érkezett, félmillió forintos alapítványt tettem, hogy tanulmányozzák a modern amerikai vállalatszervezési elveket, amelyben a logisztika nemcsak a fentről lefelé, hanem a lentről felfelé irányuló információáramlást is lehetővé teszi. Az illető – csakúgy, mint számos elődje – megígérte, hogy a kegyeletsértést és ezt az egész őrületet most már befejezik.
Ma délelőtt az Elműtől két vidám fiatalember érkezett, és anyámat, valamint a villanyóráját keresték. Föladom. A világ megérett a pusztulásra.
Nagy Mária
Budapest
Tévhitek a reformokról
A reformokat csak széles körű társadalmi közmegegyezéssel lehet végrehajtani! De ha ez így lenne, akkor tán még mindig pogányok lennénk, és István királyunkat sem tisztelnénk szentként! De ellentmond a fenti állításnak Dél-Korea és Chile modernizálása, és napjaink Kínája is, hiszen ezeket az államokat sem közmegegyezéssel, hanem erőskezű vezetéssel formálták sikerországokká. Széleskörű társadalmi közmegegyezéssel rendszerint népszerű, de rövidlátó intézkedések születnek, mint a 2002-es száznapos program, aminek most isszuk a levét.
Egy viszonylag fejletlen ország a saját kitörését lerövidítheti, ha tanulmányozza a nála fejlettebbek módszereit, részben megspórolva az útkeresés nehézségeit. Persze a reformokat vezetőknek könynyebb dolga lenne, ha minél többen azonosan ítélnénk meg ezeket a kitörési pontokat, de a jó döntéseknek nem előfeltétele a közmegegyezés. Éppen azért választunk hozzáértő, főállású politikai vezetőket -legalábbis elvileg -, hogy a több információ és a szélesebb rálátás birtokában ők döntsenek! A reformokhoz pluszpénz kell, hiszen egy rendszeren javítani csak pluszforrások bevonásával lehet! De tíz évvel ezelőtt százezer forintért vásároltam meg az első, táskanagyságú „mobiltelefonomat”, ma pedig a töredékéért vehetek sokkal jobbat. A technikai haladás, a jobb szervezés, a hatékonyabb munka lehetővé tette, hogy kevesebb pénzből sokkal jobb rendszert hozzanak létre. Miért lenne ez másként az oktatásban vagy az egészségügyben? Az más kérdés, hogy az így megtakarított összegeket ugyanide forgatjuk vissza, vagy másra költjük el. Sajnos ma kénytelenek vagyunk – főleg az elmúlt évek túlzott béremelései miatt – a költségvetési hiány csökkentésére fordítani a megtakarításokat.
Sipos László
Budapest
