Tabajdi Gábor, itthon@hetivalasz.hu
Az 1956-os forradalomban feloszlatott államvédelmi szervek romjain, ötven éve szerveződött újjá a kádári politikai rendőrség.
Az 1956-os forradalomban feloszlatott államvédelmi szervek romjain, ötven éve szerveződött újjá a megtorlások irányításában főszerepet játszó politikai rendőrség. Írásunk az ÁVH utódjának – a BM III. Főcsoportfőnökség elődjének -, a korai Kádár-korszak állambiztonsági szervének állományát mutatja be.
1956-ban a forradalom átmeneti győzelmével teljesült a felkelők egyik követelése, az Államvédelmi Hatóság feloszlatása. A szervezet felbomlása azonban korántsem egységesen történt. Egyes csoportoknál az elbizonytalanodás már 1956 nyarán elkezdődött, amikor a szovjet kommunista párt XX. kongresszusa után felgyorsult a korábbi ÁVH-s „törvénysértések” felülvizsgálata. A zavart csak növelték a belügy október 23-tól kiadott, értelmetlen, ellentmondó parancsai. Nagy Imre október 28-i – a szovjet csapatok kivonulását és az ÁVH feloszlatását is tartalmazó – bejelentése után pedig néhol eluralkodott a káosz. Más szervezeti egységekben a tervszerű, céltudatos munkát a lehetőségek határáig folytatták.
BOMLÁS ÉS ÚJRAKEZDÉS
A forradalom napjaiban szerzett tapasztalatok vízválasztónak bizonyultak az államvédelmisek sorsában is. Ezek az élmények meghatározták a későbbi újrakezdés módjait, az állomány mentalitását, módszereit. Az új rezsim megerősítéséért folytatott harc pedig a kezdeti nehézségek után elvezetett az újjászervezett kommunista párt (MSZMP) és az egykori ÁVH-sok egymásra találásához.
Az 56 októberében végzett tevékenység alapján az egykori ÁVH-sok négy csoportba sorolhatók. Közel ezren külföldre menekültek. A legfelső vezetés tagjai Moszkváig repültek, a többség a környező országokba távozott. Az állomány jelentős része illegalitásba vonult, titkos objektumokban vagy rokonoknál, ismerősöknél igyekezett átvészelni a forradalmat. Néhányan lebuktak, és egy-két napot fogságban töltöttek, majd november 4-én sértetlenül szabadultak. Fegyveres akciókban főként a karhatalmi alakulatok tagjai vettek részt. Így a harcok körülbelül százfőnyi „ÁVH-s” áldozata elsősorban az ő körükből került ki. A titkos, operatív munkával foglalkozó központi állomány nagy része azonban folytatta tevékenységét. Az újjászerveződő kisgazdapárt üléseiről például még október 28-án is érkeztek ügynöki jelentések. A többség csupán a feloszlató rendelkezés után két nappal, október 30-a körül hagyta el szolgálati helyét, és rendezetten vonult el a főváros környéki szovjet katonai bázisokra, illetve táborokba. Többségük november 4-e után a szovjet csapatokkal érkezett vissza Budapestre, közülük kerültek ki az újjászülető politikai rendőrség vezetői.
Az újjászervezés nem ment egyszerűen, ugyanis a szovjet segítséggel és önerőből működni kezdő államvédelmisek kezdetben nem illettek bele a politikai rendszerbe. Az ÁVH október 28-i feloszlatásában részes volt az új vezetés két meghatározó alakja, Kádár János és Münnich Ferenc is. Ráadásul november 4-e után Kádár kétfrontos harccal próbálkozott a „rákosisták” és az „ellenforradalmárok” ellen. Ennek megfelelően november 7-én Münnich Ferenc a fegyveres erők minisztereként a vidéki államvédelmi szervek újjáélesztését megtiltó rendeletet adott ki. A volt ávósok megítélésében november közepén állt be változás, miután Kádár belátta, hogy nincs ereje a kétfrontos harchoz, ezért utat nyitott a rákosisták második vonalának. Célja a párt hatalmának megerősítése volt. Ezért az 1948-ban (belügyminiszterként) általa létrehozott ÁVH tagjait, egyszersmind az egykor őt és társait is letartóztató államvédelmiseket igyekezett szigorú kontroll alatt tartani.
1956. november 27-én a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettesének és a legfőbb ügyésznek közös rendelete jelentette be az államvédelem munkatársainak felülvizsgálatát. Eszerint a megszüntetett államvédelmi szervek beosztottait a Belügyminisztérium állományából december 1-jéig el kellett bocsátani, és valamennyiüket felülvizsgálat alá kellett vonni, nem részesek-e korábbi „törvénysértésekben”. Mindebből semmi sem valósult meg. A rendeletet rögtön visszavonták, a forradalom megtorlásához ugyanis nélkülözhetetlenek voltak a tapasztalt biztonsági erők. 1957. január 8-ig 4986 volt ÁVH-s ügyét vizsgálták felül, mindössze 11 főt nem igazoltak, de néhányan közülük is rövid időn belül munkába álltak. Tömeges elbocsátásról (Moldova György regényének terminológiájával „elbocsátott légióról”) tehát szó sem volt. A megtorlás beindulásától 1957 augusztusáig is csupán 102 főt távolítottak el a politikai nyomozó szervektől, azaz az új belügyi szervek az egykori ávósok 98 százalékát átvették. A sajátos kádári megoldás „a megszüntetve megőrzés” lett. A vizsgálatok szerepe az volt, hogy tudatosítsa az egykori ÁVH-s állományban: hatalma nem saját erejéből ered, a forradalom leverésében és az új rendszer kialakításában az MSZMP-t illeti a vezető szerep.
A sztálinista-rákosista restaurációtól való félelem, a pénz- és káderhiány, illetve a nyílt fegyveres fellépés igénye együttesen indokolhatta, hogy az új államvédelmi apparátust kezdetben kisebb létszámmal hozták létre. Az Országos Rendőr-főkapitányság keretében megszervezett politikai nyomozó főosztályon a korábbi ötezer helyett csak másfél ezer főnyi státust biztosítottak, s a létszámot csak márciusban emelték 4500-ra. A márciusi újrakezdésig tehát az ÁVH-sok zöme a karhatalmi alakulatokban vagy a megbízhatatlanságuk miatt leváltott rendőri vezetők pozícióiban vett részt az új rezsim megfélemlítő akcióiban. A korai Kádár-korszak politikai rendőrségének felállítására a MÚK-mozgalom elhárítása és Biszku Béla belügyminiszterré történő kinevezése után, ötven éve került sor.
RÉGI-ÚJ KÁDEREK
A politikai nyomozó főosztály vezetői állományának alakulása jól érzékelteti az egykori államvédelmisek befolyását, a testületekben megfigyelhető folytonosságot. Az újjászervezést Mátyás László ezredes kezdte, de őt „erélytelensége” miatt leváltották. 1957 februárjában utódjának Horváth Gyulát nevezték ki. Életútja hasonlított Mátyáséhoz, hiszen koncepciós ügyben elítélték, és 1951 és 1954 között ő is börtönbüntetést szenvedett. Posztján azonban ő sem maradhatott sokáig. A vezetők helyét Biszku Béla belügyminiszter 1957. május 3-i parancsa véglegesítette (lásd a táblázatot).
Az 1957-ben kinevezett tizenöt vezető közül csak ketten, Hazai Jenő és Hollós Ervin nem tevékenykedtek az állambiztonság területén. Őket a párt az ifjúsági munkáról küldte a két kulcsfontosságú osztály élére. A májusban véglegesítettek között megtalálhatók voltak azok, akiket illegális kommunista tevékenységük (Móró, Kucsera, Dáni, Ács), illetve származásuk miatt (Rajnai, Kunos, Hidegkuti), vagy mindkét okból (Hazai, Hollós) üldöztek 1939 után. Többen a munkaszolgálaton kívül megjárták a Horthy-korszak börtöneit is, így áldozatként tapasztalatokat szerezhettek a korabeli államvédelmi módszerekről (Hazai, Hollós, Móró és Kucsera). Ketten szovjet hadifogságból tértek haza (Dáni, Markó), néhányan pedig az 1945 előtti előélettel nem rendelkező, a testülethez került „munkásszármazású”, illetve a „népi” kádereket képviselték (Selmeczi, Szalma, Dobróka).
Miközben az 1957-es 15 vezetőből 11 személy életútja megfelel a korábbi sémának, a később kinevezettek kevésbé maradtak meg az alacsony presztízsű állambiztonsági munkánál. Pártkarrierjüket folytatták (Korom Mihály, Tömpe András), elbocsátásuk után gazdasági vezetők lettek (Jámbor József, Mérő Károly) vagy diplomáciai szolgálatba kerültek (Vértes János). A korszak osztályvezetői közül sokan kirívóan nagy felelősséget viseltek az ötvenes évek törvénytelenségeiért (Ács, Kucsera, Rajnai, Selmeczi, Szalma). Ugyanakkor egyetlen személyről sem mondható el, hogy a Rákosi-rendszerben maga is törvénysértések áldozata lett volna. Tehát az osztályvezetők döntő többsége a legortodoxabb sztálinisták közül került ki.
A vezetők személyi jellemzői erősen hasonlítottak az állomány egészének mutatóihoz. A statisztikák szerint az állomány közel 90 százaléka munkás- vagy parasztszármazású volt, a nyomozótiszteknek pedig 98 százaléka volt párttag. Az 1957-ben kinevezett 247 vezető között csupán három diplomást és 48 érettségizettet lehetett találni, az összállomány 63 százaléka pedig csak négy-nyolc osztályt végzett. Nem volt tehát egyedülálló Galambos József panasza 1958-ban: „Az alacsony politikai és kulturális színvonal miatt nagy nehézséget jelentett általában a magasabban kvalifikált ügynökök vezetése. Az operatív tisztek nemegyszer tárgyalóképtelennek bizonyultak, ha az ügynök szakmai problémákat vetett fel, és nemegyszer okozott zavart az is, hogy politikai vagy kulturális témák merültek fel az ügynökkel folytatott beszélgetés során.”
Az állambiztonsági tisztek műveltsége még a korszak végére is sok kívánnivalót hagyott maga után. Az idegennyelv-tudás különösen problematikusnak bizonyult. 1963. március 28-án figyelmeztetni kellett a III. főcsoportfőnökség érintettjeit, hogy a nemzetközi kapcsolattartás területén tűrhetetlen hanyagságok észlelhetőek, a külföldi leveleket nem vagy éven túli határidőkkel válaszolják meg. Az iskolai végzettséget más oktatási forma sem pótolta. 1957-ban az állomány háromnegyede nem végzett pártiskolát, szakiskolai képzésben pedig a vezetők fele és az összállomány 60 százaléka nem részesült. A vezetők és tisztek közül ezer fő végzett fél- vagy egyéves iskolát, többnyire az 1950-től megszervezett, a szovjet Cseka megalapítójáról, Dzerzsinszkijről elnevezett iskolában.
VÁLTOZATLAN MÓDSZEREK
A fiatal, alacsony iskolázottságú, az ötvenes évek elején munkáskáderekből toborzott és egykori ÁVH-s parancsnokok által vezetett politikai nyomozó osztályokon a legrosszabb módszerek éledtek újjá. A párthatározatokban, BM-parancsokban és utasításokban megfogalmazódó új irányelvek: a „szocialista törvényesség”, a differenciált politikai munka csak lassan valósult meg. A megyei főkapitányságok 1957-es ellenőrzése során „szinte mindenütt felvetődött a verések problémája. Előfordult, hogy nemcsak a gyanúsítottakat bántalmazzák, hanem gyakran az utcai igazoltatáskor vagy más alkalommal, okkalok nélkül bántalmaznak. (…) A vezetők általában egyetértenek a verésekkel, azt képzelve, hogy azzal a rendőrség tekintélyét visszaszerzik”. Korom Mihálynak (későbbi igazságügy-miniszter, KB-titkár) még 1959-ben is szóvá kellett tennie a megyei szerveknél előforduló bántalmazásokat. Az országos értekezleten burkoltan fogalmazva üzent munkatársainak: „Azt hiszem, mindannyian egyetértünk, hogy ezek a vizsgálók gyengeségét mutatják… nem kell sokat beszélnem ebben a teremben, mit jelent valakit veréssel beismerő vallomásra bírni.”
A korabeli és későbbi pártdokumentumok alapján igazolható továbbá, hogy a Politikai Nyomozó Főosztályt is behálózta a korrupció, a vezetők súlyos fegyelmi problémákkal küzdöttek. 1945/46-hoz hasonlóan a zavaros közállapotokat a második „ÁVH-s” nemzedék is kihasználta anyagi bázisának megteremtéséhez. A forradalom napjaiban a konspirált lakásokról berendezési tárgyak eltűntetése vagy a nemzetközi csempészhálózatba történő bekapcsolódás csupán kisebb jelentőségű ügyeknek tekinthetők. A közlekedéselhárítás osztály beindítását egy kisebb maffia megszervezésével kezdték. Az 5-10 százalékos jutalékkal dolgozó „osztályidegen” nepper kivándorolni szándékozóktól az útlevélért cserébe 200 ezer forintot, három villát, nyolc lakást, két autót, négy szobabútort kötöttek le a BM részére. A bevételből a vezetők és az állomány is részesült. Botrány akkor robbant ki, amikor vita támadt a bevételek elosztása körül. Az antiszemita megjegyzéseket sem nélkülöző, a felső vezetésig érő korrupciós ügy éles fényt vetett az állomány erkölcsi állapotára.
A levélellenőrzési osztály munkájában a pénzszerzés más módja érvényesült. Ennek mértékét jelzi, hogy 1960-ban, az alig három éve kinevezett Hidegkuti Károlyt fegyelmi úton váltották le, miután a vizsgálat megállapította: „Több bűncselekményt követett el. Nem tett intézkedéseket a levélellenőrzés során elkobzásra kerülő értékek megbízható kezelésére és továbbítására, sőt az elkobzott értékekből beosztottait megajándékozta, s eltűrte, hogy egyesek az elkobzott értékekből másokat megajándékozzanak. …nem tudja kimutatni, hogy továbbküldték-e az 1959. évben elkobzott 210 640 Ft-ot, 4686 USA dollárt, 13 605 osztrák schillinget, 580 belga frankot, 437 svájci frankot stb. (…) Figyelembe véve az osztály munkájának titkos jellegét, ügyét vádhatóságnak nem javasoljuk átadni.”
Kisebb-nagyobb fegyelmi problémák majd minden osztályon előfordultak. Az illetékes pártszervek több éven keresztül folytattak kampányokat az italozás és az „erkölcstelen életmód” ellen.
Az 1956-os megrázkódtatás után az államvédelmi szervek állománya tehát visszatért korábbi munkakörébe. A kádári vezetés szigorú pártkontroll mellett, az ÁVH ötvenes években szocializálódott állományát használta fel a megtorlás és pártállami restauráció feladatainak végrehajtására. Az állambiztonsági szervek a BM II. Főosztályának keretében, 98 százalékban változatlan állománnyal működtek tovább. Bár a kádári történetírás igyekezett úgy tenni, mintha 1956, illetve a konszolidációt jelentő 1962 cezúrát jelentene a BM történetében, erről szó sem volt. A korábbi „törvénysértések” elkövetőit továbbra is politikai szempontok alapján, és a szükség szerint szelektálva, eltérő időben vonták felelősségre vagy tértek napirendre ügyük felett. Az egyes karrierek vizsgálatával pedig nemcsak az állapítható meg, hogy a politikai rendőrség vezetése zömmel volt ÁVH-sok kezében maradt, hanem az is, hogy a III. Főcsoportfőnökség vezetése 1989-ig döntően olyan személyekből állt, akik karrierjüket az ÁVH-nál kezdték.
