Népszabadság * Aczél Endre * 2007. május 5.
Egy évvel azután, hogy átvette a hatalmat, Khomeini ajatollah egyáltalán nem tűnt olyan félelmetesnek, mint a mai, ugyancsak papi uralom alatt nyögő Irán, a radikális iszlám nemtője; mégis, az Egyesült Államok halálra rémült a „khomeinizmus” lehetséges kisugárzásától. Mindig hűséges és engedelmes szövetségesével, a török tábornoki karral elkergettette tehát Szülejman Demirel konzervatív, ámde határozottan Nyugat-barát kormányát, csak azért, mert abban az Erbakan-féle (akkori) iszlamisták is bent ücsörögtek. Kenan Evren tábornok és kartársai jóvoltából a demokrácia évekig nem üzemelt aztán Törökországban. Viszont a Szovjetunió még közvetve sem profitálhatott Khomeini török híveinek szélsőséges Amerika- (és Izrael-) ellenességéből.
Ennek negyedszázada már. A mai helyzet, rosszabb. Konzervatív és Nyugat-barát mezben „felvilágosult” iszlamisták irányítják a török kormányt. A vezérkar jelezte, megint lép, ha kell, mert a török állam világi alapjai megrendíthetetlenek. Csakhogy ma, nem hogy az Európai Unió, Amerika is óvja a vezérkart attól, hogy lerombolja a török demokráciát. Egy olyan világhatalom, amelyik demokráciaépítésre rendezkedett be egy másik muzulmán országban – Irakban történetesen – ex officio nem támogathat demokráciaellenes fordulatot egy másikban. Viszont, úgy fest, nincs befolyása arra sem, hogy ebben a hatalmas, úgy mondanám fél-európai országban – főként, ami a jelképeket illeti – ne erősödjék az iszlám óhitűség. Elsősorban a fejekben, tudják, a testnek azon a részén, amelyet a török nők egyre szívesebben fednek el kendőkkel. Azzal a bizonyos kendővel, amelyet az államfőjelölt Gül neje is visel.
Teljesen ellentétes tendenciák működnek a török társadalomban. Az ország egyfelől gyors ütemben gyarapszik és modernizálódik, másfelől fokozódó identitászavarai vannak. Valahová tudniillik tartozni kell, és a török elit, ideértve mérsékelten iszlamista kormányát, Európához kívánna tartozni. De még gesztusokat is alig kap. Uniós csatlakozási tárgyalásai finoman szólva is vontatottan haladnak, hol valódi okokkal, hol csinált ürügyekkel. A ciprusi (görög) kormánytól – az EU részvétlensége mellett – kapott egy hatalmasan trükkös pofont, amellyel a sziget egyesítése elnapolódott, s vele az az esély is, hogy egy nem túl nagy létszámú török közösség tagja lehessen az uniónak. Amivel csak az mondandó, hogy körülbelül ugyanabban a mértékben szaporodnak el Törökországban a fejkendők, amilyen mértékben az EU de facto visszaveri a török csatlakozási igényeket. Szerintem, ha Ankara kicsit több empátiában részesülne; ha érzékenységére nagyobb tekintettel lennének, akkor a török társadalom kevesebb identitási zavarral küszködne. A fejkendőszindrómát ugyanis a dac szüli. Az jelképileg manifesztálja a „valahová tartozás” belső parancsát. Egyáltalán nem arról van szó, hogy a törökök a fejkendőt akarnák ráerőszakolni Európára – végtére is őnáluk állami intézményekben ez a ruhadarab pont annyira tilos, mint a fejkendő legesküdtebb ellenségében, Franciaországban – hanem arról, hogy valamiképp le kell reagálni a „ha ott nem kellünk, akkor természetes (iszlám) közösségünk felé tájékozódunk” érzületét. Summa summárum: az iszlamistákat maga az EU gerjeszti.
S kérdezem a végén: a kereszténynek mondott, valójában katolikus fundamentalizmus, amely például Lengyelország felől sugárzik ki az EU-ra, mennyivel jobb, mint a fejkendő? Idézőjelben.
