Az original farmernadrág, a Karaván kávéfőző és az önkiszolgáló benzinkutak hajnala
1977-ben tették a magyar autósok számára kötelezővé a tompított fényszórót, a narancssárga színű hátsó irányjelzőt és az ablaktörlőt. Már csak azért is, hogy aki külföldre megy, ne tűnjék valamilyen keletről szalasztott suttyónak.
De a kötelező tárgyak listáját nyártól nem ezek az eszközök vezették, hanem a biztonsági öv! Hogy mennyire lett közelező, azt tudjuk. De hogy most, harminc év múltán ugyanez legyen a téma, az kicsit mulatságos, nemdebár?!A közel öt évvel korábban elhatározott kötelező bérfejlesztés annyira megfeküdte a költségvetés gyomrát, hogy 1976-ban a reálbérek már csak fél százalékkal növekedtek, az életszínvonal stagnált, ha nem épp csökkent. Kádár János a szocialista brigádvezetők országos értekezletén kijelentette, hogy ez tűrhetetlen. S mintegy hazardőr, aki tizenkilencre még lapot kér, megígérte a munkásosztály legjelesebbjeinek, hogy ami elveszett 76-ban, azt behozzuk 77-ben. – Tudják mit? Mázlija volt. A 77-es év kiugróan jóra sikeredett, a nemzeti jövedelem nyolc százalékkal, ma úgy mondanánk, kínai ütemben gyarapodott, a reálbérek meg három és féllel.
Kádár ekkor ígérte meg azt is, hogy a folyó évben több áremelés már nem lesz. Merthogy április elején már volt. Igaz, nem a tej, a kenyér vagy a cukor árát emelték fel, hanem a kávéét, de azt harminc százalékkal. Ez azért érvágásnak számított, mert a babkávé ekkorra már szilárdan megtelepedett nemhogy a városi, de a falusi háztartásokban is, mindenütt dübörgött a Karaván kávéfőző.Jó, a kávé ára a világpiacon meredeken megugrott; erre nyugodtan lehetett hivatkozni. De vele együtt idehaza megdrágultak a zöldség- és gyümölcskonzervek továbbá a mélyhűtött áruk. Vajon miért? Valami olyasmi miatt, amire nyilvánosan nem lehetett hivatkozni. Mert a kereslethez képest nem volt belőlük elég. És miért nem? Mert iszonyú mennyiségeket szállítottunk ki a Szovjetunióba. A zakuszkáért, a vegyes savanyúságért ugyanis olajjal és más kemény árukkal fizettek a szovjetek. A kormány egyébként tőkés eszköz-importtal és különféle adókedvezményekkel támogatta a zöldség- és gyümölcstermelést.
Egy másik nagy ösztönző program a tehenészeteket vette célba, mivelhogy a magyar piacon – bár címke nélkül – igen sok volt az importtej, óriási méretű árszubvencióval. Ittuk is a tejet szépen, kétszer annyi fogyott belőle, mint ma. De az importot ki kellett váltani. A honi tejtermelés ösztönzése olyképp történt meg, hogy ahány százalékkal növelte a termelését egy gazdaság, annnyiszor tíz fillérrel növelték a tejének a felvásárlási árát. Ebből kettős haszon származott. Egyfelől csökkent majd megszűnt az import, viszont több lett a kemény valutáért jól eladható borjúhús.
Magyarországon ugyanebben az évben megtörtént a nagy áttörés az eredeti, azaz original farmernadrágok felé. Addig gyártottunk ugyan hazait, Trapper volt a neve, de annál se az anyag, se a szabás, se a szín nem hasonlított az eredetire. Az ilyenben, ma így mondanák az ifjabbak, égő volt virítani. A harci kürtöt a Népszabadság fújta meg, mondván, hogy miért ne lehetne egy nyugati gyártóval kooperálni. Csípjenek le a terv divatcikkimport-előirányzatából 1-2 százalékot, s rögtön meglesz a gépekre meg az indigófestékre a pénz. Valami csoda folytán – a pártlapnak vagy a szaglása vagy az információi voltak jók – még 1977-ben létrejött egy szerződés a Levi-Strauss céggel, s a Május 1 ruhagyár marcali üzemében csakhamar meg is kezdődhetett a gyártás.
A közlekedés magyarországi térképére 1977-ben sikerült több új zászlócskát is letűzni. Itt volt például a repülés. Ferihegy ekkortájt már nem bírta az utasforgalmat, minthogy a negyvenes-ötvenes évek igényei szerint építették. Új terminálra pénz nem volt – arra további nyolc évet kellett várni -, emeltek tehát egy nagy, könnyű szerkezetes csarnokot tizennégy jegykezelő pulttal, átmeneti megoldás gyanánt. Olyan volt, mintha a repülőtér egy új hangárral gazdagodott volna.
Aztán. Akár hiszik, akár nem, tárgyévünkben hír volt az, hogy Budapesten önkiszolgálással próbálkoztak egy benzinkútnál, Debrecenben meg felavattak egy új kutat. Az ilyesmi azért lehetett hír, mert ha hihetetlen is, akkortájt egész Magyarországon mindösszesen 74 töltőállomás működött, ebből 62 Budapesten. A 19 megyére jutott a maradék tizenkettő. Döntés született tehát: építenek újabb 21-et. Kádár talán még mindig a gyalogosok pártján állt.
Most egy darabig megint őróla lesz szó. 1956 és 1977 között egyszer járt Nyugat-Európában, Ausztriában természetesen. De 77-ben elment Olaszországba és a Vatikánba, utána pedig Schmidt kancellárhoz Bonnba. A sorrend nem mellékes. A nagy sakkjátékos úgy okoskodott, hogy az NDK-beli elvtársakat irritálná talán az, hogy ha az NSZK-ban avatja föl magát, mint immár NATO-országba is zarándokló kommunista politikust – ezért ment előbb Rómába. Itt az egykorú források szerint szokatlanul nagy és bizonyos fokig erjesztő hatást tett rá a törékeny VI.Pál pápa személyisége. Jegyezzük meg még jól: kettejük találkozója bizonyosan nem jöhetett volna létre, ha az elhunyt Mindszenty bíboros helyét az előző évben a pápa – a magyar kormány egyetértését bírva – be nem tölti dr. Lékai Lászlóval.
Ami az NSZK-beli utat illeti, a kádári Magyarországnak létérdeke fűződött ahhoz, hogy Németország nyugati felével ne egyszerűen kereskedés folyjék, hanem termelési együttműködés folyjék, vegyesvállalatok alakuljanak, amelyek majd harmadik piacokon tudnak fellépni. Politikailag azt kellett Kádárnak Schmidtnél elérnie, hogy Bonn garanciavállalással, kezességgel támogassa az ilyen ügyleteket, s ez meg is történt, bár Schmidt nem titkolta: szerinte nem jó, hogy a német vállalatok nem vállalatokkal, hanem mindig a magyar állammal állnak szemben.Jön az év krónikájának külpolitikai része. Izraelben majdnem harminc évnyi megszakítatlan szocialista kormányzás után egy aféle vadember, a lengyel cionistából brit-ellenes terroristává lett, radikálisan jobboldali, arabfaló Menáhem Begin vette át az ország irányítását. Borzasztó szerencséje volt. Tudniillik a Nílus mentén kollégája, Anvar Szadat egyiptomi elnök – Begintől teljesen függetlenül – körülbelül ekkor határozta el, hogy végérvényesen az amerikai orientációt választja. Tett egy olyan kijelentést, hogy a béke végett akárhová elmenne, még az izraeli parlamentbe is. Ezt ugyan a fél világ puszta szónoki bravúrnak tekintette, ám Begin, az épp hogy felavatott izraeli miniszterelnök vette a lapot és meghívta Szadatot. Öt nappal később az egyiptomi elnök gépe Tel Avivban landolt. Ah Mosé, szívélyeskedett az ígéret földjére tévedt fáraó a félszemű Dajan hadügyminiszterrel, kiben Egyiptomnak sok öröme nem volt – s Golda Meirt majdnem megpuszilta. – És Szadat valóban felszólalt az izraeli parlamentben, s ott egyfajta befogadási nyilatkozatot tett Izrael Állam mellett. „Ma igent mondunk arra, hogy örökös békében és igazságosságban éljünk Önökkel. Izrael Állam léte befejezett tény, amelyet elismer az egész világ, a nagyhatalmak. Éljenek közöttünk békében és biztonságban” – mondta. – Karácsonykor Begin már az egyiptomi Iszmailijában volt, újabb szenzáció. Nyitva állt az út Camp David felé.
Más történet, több fejezetben. Az etióp császárt megdöntő fiatal katonatisztek legenergikusabbja, Mengisztu Hailé Mariam őrnagy valamennyi riválisának fizikai megsemmisítésével szilárdította meg hatalmát, s hirdette meg – az NDK ifjúsági szervezetének kedvenc kékjében – a szocializmus felépítését. De hamarosan bajba került. Országa zömmel szomáliak lakta Ogaden tartományát a szomszédos Szomália katonai erővel bekebelezte. Fura helyzet alakult ki. Ugyanez a Szomália addig szovjet támogatást élvezett, Etiópia viszont amerikait. Megvolt a dilemma: hogyan tovább? A környéken ólálkodó kubaiak voltak a leggyorsabbak: segítségére siettek az etióp forradalomnak. Amin Sziad Barré szomáli elnök annyira felháborodott, hogy kirúgta országából mind a hatezer szovjet tanácsadót és átállt amerikai oldalra. Mindez napok alatt játszódott le. Az etióp erőket onnantól szovjetek és kubaiak irányították. Barré vesztett.
De voltak, akik a pálfordulását nem vették észre. Német és arab terroristák épp a szomáli fővárosba térítettek egy turistákkal teli Lufthansa járatot, és a túszok szabadságáért cserébe az NSZK-ban raboskodó Baader-Meinhof terrorist banda főkolomposainak szabadon bocsátását követelték. Azt hitték, hogy amiképp Entebbében Idi Amin, az ugandai diktátor, most Sziad Barré fog segíteni nekik. Épp ellenkezőleg. A szomáli hatóságok készségesen segítettek az NSZK-ból érkezett terror-ellenes különítménynek, mely aztán kiszabadította a túszokat és megölte a repülőgéprablókat. Más kérdés, hogy odahaza, Németországban, valóságos vérfürdő követte ezeket az eseményeket. A börtönbüntetésüket töltő terroristák, élükön Andreas Baaderrel öngyilkosok lettek, a még szabadon garázdálkodó maradék terroristák meg kivégezték Hanns-Martin Schleyert, a német gyáriparosok szövetségének elnökét.Csupa veszteségről lesz szó a továbbiakban. Meghalt Maria Callas, az ötvenes évek görög származású csodaszopránja, kit hívei egyszerűen „az isteninek” neveztek”. Ekkor már bő tíz éve nem állt színpadon, már neki is emlék volt, hogy Kennedy elnök özvegye, Jacqueline elszerette tőle tíz éven át volt barátját, a hajómágnás playboyt, Onassziszt. Fennmaradt tőle egy mondat: először a hangomat vesztettem el, aztán az alakomat, végül Onassziszt.
Idehaza nem alkotott tovább Kovács Margit, Kossuth-díjas kerámiaművész, a magyar mitológia dísztárgyakba, majd falképekbe, reliefekbe, kisplasztikákba álmodója. Nem jöhetett Magyarországra olyan külföldi notabilitás, akit ne vittek volna el az ő szentendrei műhelyébe, halála után meg az emlékmúzeumába.
Szép férfi volt, harangokat idéző hanggal, méltóságteljes, kimért mozgással, óriási emberábrázoló képességgel. Básti Lajos. Harminc éven át küzdött Bessenyei Ferenccel a nemzet és a Nemzeti színészkirályának címéért, a verseny eldöntetlen marad. Mindkettejük habitusában megvolt a készség a magyar történelem nagy alakjainak megformálására – Básti azonban mindenekelőtt Ádám volt. Tizenhét éven át játszotta a Tragédia főszerepét. De kirándult később az operettbe is: kettőse Lehoczky Zsuzsával a My fair ladyben annakidején a színházi sikerek netovábbjának számított. Tévészerepei közül az egyik legemlékezetesebb az Othello Gyulaházán félripacs vidéki sztárjának megformálása.
Eltemettük a 83 éves Déry Tibort is. Róla sok szó esett már ebben a műsorfolyamban, most csak annyit mondanék, hogy Lukács György ítélete szerint az 1947-ben megjelent – addig kiadatlan, holott régen kész – Befejezetlen mondat a XX.századi magyar regény egyetlen világirodalmi teljesítménye. Ebből egyébként Fábri Zoltán csinált filmet, a tévé – még életében – az ötvenes évek agyonvitatott Déry-regényéből, a Feleletből csinált – Zsurzs Éva rendezésében -egy sokrészes sorozatot.És meghalt – negyvenkét éves korában, Amerikában, szívelégtelenség folytán – A Király. Eképp volt szokás tisztelni a rockzene legnagyobb alakját, Elvis Presleyt. Amikor én ifjú voltam, a házibulikon folyvást őt hallgattuk. Minden Terta és Mambó magnóról neki kellett szólni. Húsz év alatt 5oo millió lemezét adták el az öt kontinensen. Nehezen találok szavakat arra, mekkora sztár volt. Az amerikaiak ma is vallásos tiszteletet éreznek iránta, az ő nevével még egy szakácskönyvet is el lehet adni, ma, 2oo7-ben…
Köztévé
