Vasárnap este, talán nem is nagyon késői órán, már tudni fogjuk, ki lesz a francia V. köztársaság hatodik elnöke. Madame Royal-e, az első asszony az Élysée-palotában, vagy a magyar nevű Nicolas Sarkozy. Eközben a cifra falak között javában tartanak a költözködési előkészületek, a Chirac család tizenkét esztendő után búcsúzik államfői otthonától.
De ki is az a politikus, aki négy évtizeden át kínlódott államügyekkel, akiről könyvek tucatjai jelentek meg, de mindig elfogultan? Vagy egyoldalúan csak dicsőségét zengték, vagy gyakran igaztalanul becsmérelték. Most, a visszavonulás hajnalán, egy inkább baloldali meggyőződésű szerző, Pierre Péan, aki Mitterrand-ról is szerkesztett rokonszenves kötetet, vállalkozott arra, hogy megkísérli ábrázolni az embert. A L”inconnu de l”Élysée (Az Élysée- palota ismeretlenje, Fayard kiadó) szerzője csakugyan tiszteletre méltó munkát tett le az olvasó asztalára. Sokoldalút és rendhagyót.
Először is karakterisztikus vonásokkal oszlatja el azt a képet, amelyet főként az ellendrukkerek festettek a „bárdolatlan, minden emberi szép iránt érzéketlen” Chiracról. Igaz, ennek a férfiúnak más az érdeklődési köre, mint a sablon európainak: Afrika, Ázsia, Óceánia kultúrájáért, művészetéért rajong, féltő tisztelettel őrzi e földrészek kincseit, olyanokat is, amelyeket sokan értéktelen kacatoknak tartanának. Életműve büszkeségének tekinti a néhány hónapja megnyitott Szajna-parti Branly múzeumot, e páratlan gyűjteményt, amelyet vallásfilozófus barátom, Gábor György az elsők között tekinthetett meg, elragadtatva a világ egyik csodájának mondott Párizsból hazatérve. A hozzáértő műtörténészek nagy tisztelettel, mint e kultúrák mély ismerőjéről, szinte tudósáról beszélnek Chiracról, aki viszont elhárítja magáról ezt a minősítést, csak vonzó ragaszkodását ismeri el.
Péan aztán bemutatja a még botladozó, kezdő, pályáját egyengető politikust. Harmincvalahány éves volt Chirac, amikor Pompidou még csak miniszterelnökként a munkaügyi államtitkári posztot bízta rá kormányában a legforróbb időkben, tüntetések, sztrájkok idején, a veszélyes 1968-as napokban. Chirac feladata volt tárgyalni a kommunista szakszervezeti szövetség, a CGT egyik vezetőjével, Henri Krasuckival. A funkcionárius találkozóra hívta az államtitkárt a Pigalle tér környékére, amely nem csupán romantikus kocs- máiról, mulatóiról nevezetes, de az alvilág, betörők, rablók, gyilkosok, stricik tanyájaként is. Pompidou megszidta ifjú, tapasztalatlan államtitkárát, hogyan is fogadhatta el ezt a veszélyes színhelyet, még csapdát állítanak neki, amiből aztán kormánybotrány is lehet.
A naiv kezdő úgy értelmezte a figyelmeztetést, hogy amikor nekiindult, pisztolyt rejtett a farzsebébe, így jelent meg a randevú színhelyén. Krasucki amúgy sem ígérkezett kellemes partnernek. Makacs, dogmatikusan sztálinista szakszervezeti vezető volt, ráadásul férfiként fizikailag is roppant csúnya, a képzelet akár fogai között kést szorongató bolseviknak is ábrázolhatta. Chiracot az éber pártszolgálatosok gyalogosan egy harmadik emeleti szobába vezették, ahová belépve vetetlen ágyat, íróasztalt pillantott meg, s melltartót az egyik szék támlájára vetve. Aztán amikor több napon át tárgyaltak, megtanulta értékelni Krasuckiban a művelt, önmagát képzett munkásembert, a klasszikus muzsika mániákusát, ami ugyan Chirac nem is botfülének, mert ő az afrikai és ázsiai dallamok rajongója, idegen volt, de tisztelte partnere jártasságát. A Pompidou féltette tárgyalásnak kompromisszum lett a vége.
Más előjelű benyomások érték a politikusként még mindig kezdő Chiracot Valéry Giscard d”Estaing-nel, aki őt 1974-ben frissen megválasztott köztársasági elnökként kormányfőjéül nevezte ki. Chirac becsülte Giscard nagy tudását, intelligenciáját, politikusi jártasságát, annál kevésbé hamar megismert emberi gyöngéit. Idejekorán ráébredt, hogy Giscard reá nem annyira mint munkatársra, csapatának tagjára számít, hanem a parlamenti többségi gaulle-ista párt vezetőjére, aki készségesen szállítani fogja számára a kezes képviselők nélkülözhetetlen szavazatait. Ennek a viszonynak csakis szakítás lehetett a vége, két esztendő után maga Chirac kérte elbocsátását a miniszterelnökségből, s ettől kezdve kemény ellenlábasok, politikai ellenfelek lettek.
Ebben azonban nem csupán küzdelmi megfontolásoknak volt szerepük, emberi ellenszenveknek is. Chirac a mai napig nem felejtette el, hogy első közös heteikben a Giscard házaspár vacsorára hívta meg őt feleségével, és meginvitálták nejestől az elnök síedzőjét is. Madame Giscard arra kérte Bernadette Chiracot, hogy hosszú ruhában jelenjen meg. A legnagyobb meglepetésükre aztán kiderült, hogy ezt nem közölték a síedző hitvesével, aki így rövid szoknyát öltött. Szegény asszony – emlékezik vissza most Chirac – az aperitif alatt kétségbeesetten húzogatta szoknyája szélét, mintha azt remélte volna, ettől meghosszabbodik, kegyetlenül és megalázva érezte magát. Amit csak tetézett, hogy a vendéglátó házaspár alá a kiszolgáló személyzet kényelmes, öblös fotelt csúsztatott, míg a meghívott négyek egymás mellett egy kanapén szoronghattak.
Ez a megalázó szándék Giscard politikai tevékenységében is tetten érhető volt. Chirac, noha mindig ellenfelének tekintette a szocialista Mitterrand-t, emberként igen nagyra becsülte, jóllehet ismerte furfangjait, amelyeket „szakmai fogásoknak” tekintett, akárcsak saját hasonló húzásait. Így amikor az 1981-es elnökválasztások előtt Mitterrand vacsorára hívta meg őt későbbi miniszterelnökének, Edith Cressonnak családi otthonába, készséggel elfogadta az invitálást. A menü végeztével Mitterrand és Chirac egy szomszédos szobába vonult vissza négyszemközti társalgásra, miközben a Cresson házaspár a konyhában tett-vett. Erről a találkozóról, amelynek természetesen híre ment, terjesztette később Giscard a maga változatát, hogy Chirac „itt adta el őt, elárulta”. Tálcán kínált föl Mitterrand-nak mintegy félmillió gaulle-ista szavazatot, amelynek köszönhetően aztán Mitterrand 1981-ben legyőzte az elnökválasztáson Giscard-t, elütötte a „neki járó” második hétéves államfői szakasztól. Giscard a mai napig terjeszti ezt, noha Chirac váltig cáfolja, nyomatékosan aláhúzva, hogy meglehet, ez motoszkál Giscard fejében, de az ilyen manőver teljesen idegen volt mind Mitterrand jellemétől, mind az ő politikai fölfogásától. A meghívást azért fogadta el, mert meggyőződése, hogy demokráciában az ellenfeleknek is kulturált együttműködésre kell törekedniük, vetélytársat, de semmiképpen sem ellenséget keresniük a másikban.
Hacsak…, és ez a hacsak a chiracista politikának sarkalatos része. Franciaországban és határain túl is a kommentárok mintegy rövid megjegyzésként, másoknak példaként nyugtázzák, hogy Chirac megveti a szélsőjobboldaliság minden formáját, eléggé fukarul, mintegy mellékesen tesznek említést róla. Aki azonban végigolvassa Péan könyvét, csakhamar rádöbben, sarkalatos elvről van szó. Chirac elmondja, hogy párthívei közül többen is, kivált a korzikai származású Charles Pasqua egykori belügyminiszter azt tanácsolták neki, hogy skrupulus nélkül fogadja el a Le Pen-ista voksokat, a lényeg a választási győzelem, utána aztán az özönvíz. Erre ő mindig azt válaszolta, inkább veszítsen, mintsem taktikai megfontolásokból ilyen eszmékkel vállaljon közösséget.
Alapos megismerésül idézzük szó szerint Chiracot a Péan-könyv 397. oldaláról és a kötet lezáró, összegező mondatait. Íme: „Ha portánkon egyes csoportocskáknál, publikációkban, tanításokban, egyes politikai pártoknál nyíltan vagy rejtetten rasszista, antiszemita ideológiával találkozunk, akkor a bennünk élő éberségnek teljes erőből kell hangot adnunk. Ebben a tekintetben semmi sem jelentéktelen, semmi sem hétköznapi, nem tekinthető különállónak. A fajgyűlölő bűnök, a revizionista tézisek védelme, mindenfajta provokáció, apró kis mondatocska, bántó szellemeskedés mind azonos forrásból táplálkoznak”.
És végül a könyv búcsúszava: „Igen, ma is és mindörökké harcolni kell Le Pen és reinkarnációi ellen. Mélységes veszedelemről van szó, mert a legalantasabb emberi ösztönökkel játszanak. A szélsőségekkel szemben módszeresen kell szembeszegülni, mert mértéktelen veszélyek hordozói. És ha egyszer Le Pen nem lesz többé, ez a veszedelem egyszer s mindenkorra nem tűnik el vele együtt”.
Chiraci credo, véssük jól eszünkbe.
Várkonyi Tibor
