Népszabadság * V. L. M. * 2007. május 2.
Elhunyt Székely Magda Kossuth-díjas költő. Rövid betegség után, hétfőn hajnalban érte a halál. 71 éves volt.
Keveset írt. Ritkán. Mint aki minden szavát kőbe akarja metszeni. Mint aki maga sem hiszi, hogy amiről beszél, az felfogható, megérthető, elmondható, megbocsátható, hacsak nem idők múltán, s akkor is csak úgy, ha mindig ugyanazt mondja, a leglényeget, és ugyanúgy: néhány dísztelen szóval, a költészet lehetőségeit végsőkig feszítve. Keveset írt. Mert egész életében egyetlen kérdés, egyetlen mű foglalkoztatta. Az a mű, amely képes felfoghatóvá, megérthetővé, elmondhatóvá tenni a holokausztot. A kiszolgáltatottságot, a gyalázatos megsemmisülést, a semmit. Mindazt, amit gyermekként megélt. „Én minden éjjel csontmezők / fölött virrasztok. Néma oltár. / Mind rámmered” – írta Kőtáblák című versében.
Székely Magda azokhoz kötődött, azokat követte, akik a huszadik század közepén az emberi egzisztencia kiüresedésével, tragikus abszurditásával néztek szembe, mint Pilinszky János vagy Paul Celan – írta a minap a költőről Ferencz Győző a Népszabadságban; s hogy poétikai eszközeit is tőlük, illetve az újholdas költők korai korszakából tanulta. Versei többnyire kopár négyes jambusok négysoros strófákba rendezve, jelzésszerű, tompított rímekkel, dísztelen dikcióval. Jelezve, hogy mindmáig nem enyhült a gyötrelem, hogy megrendítő küzdelmével is lehetetlennek bizonyult megoldani élete és költészete dilemmáját. De hát ez még senkinek sem sikerült, ha ez a dilemma a holokauszt, s a holokauszt elmondhatósága volt.
Díjai közül a legnagyobbat, a Kossuth-díjat két éve kapta meg.
