TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Baloldal Romániában?
A romániai politikai harcoknak eddig nem volt sok közük a másutt megszokott jobb/bal ellentéthez, ennyiben Románia nagyon hasonlít Magyarországhoz. A Nyugat mellett vagy ellen, „Európa” mellett vagy ellen, a „kommunisták” mellett vagy ellen (az „antikommunizmus” ugyanakkor alkalmas volt Ceauºescu fasisztoid szociálnacionalizmusának belesuvasztására a szovjet rendszerbe, amelynek alapjában 1968 óta nem volt a tagja), a zsidók mellett vagy ellen, az oroszok (magyarok, szerbek) mellett vagy ellen, Iliescu elnök mellett vagy ellen, Cioran és Noica mellett vagy ellen, Hohenzollern-Sigmaringen Mihály vagy Antonescu marsall mellett, Bãsescu elnök mellett vagy ellen. Mindez nem volt valóságos politika, hanem csak a középosztály ideológiai szenvedélyeinek kitörése, értelmiségi pozícióharc.
Közben Romániában a piaci fundamentalizmus, a neokonzervatív elkötelezettség és az atlanti lojalitás – a helyi pensée unique – elképesztő egységét senki nem vonta kétségbe, csak a fasiszták. Az új román fasizmust az állítólag „kommunista” állambiztonsági apparátusok teremtették meg (s az ő informális hálózataik tartják fönn). Látszólag ki vannak zárva a demokratikusnak nevezett konszenzusból, de kényszerneurózisaik föltűnően hasonlítanak a mainstream politikai hiedelmekhez: az internacionalista-leninistának beállított, szerintük KGB-s Iliescu-garnitúra áll itt szemben a nacionalista-sztálinista szekusokkal (a Nagy-Románia Párt, a PRM vezetőivel), a haza őrzőivel. Nem hasonlít ez a liberális sajtó Iliescu-ellenes kliséire? Dehogynem. Ugyanakkor csak a szélsőjobboldal értett szót a munkásokkal. A munkásmozgalomból a „noi muncim, nu gîndim” szégyene [az 1990-es években az elhíresült „mineriade”, az ún. „bányászjárások” alkalmával, amikor az Iliescu/Petre Roman-csoport által mozgósított bányászok szétverték az ellenzéki pártok irodáit, a bukaresti Piaþa Universitãþii-n hetekre letáborozott diáktüntetőket, és terrorizálták a járókelőket, azt skandálták: „mi dolgozunk, nem gondolkodunk”] és Miron Cozma, a szélsőjobboldali bányászvezér [akit fölbújtói cserbenhagytak, s aki hosszú éveket töltött – tölt – börtönben] maradt – legalábbis a médiatudat számára -, a „baloldal” pedig azt jelenti, hogy valakik nem utasítják el az 1989 előtti rendszert.
Ez a rémség, amit romániai politikának neveznek, megújításra alkalmatlannak látszik; ezt bizonyítja a Bãsescu és Tãriceanu között lejátszódó kutyakomédia is, amely ugyan kormányozhatatlanná teszi az országot, de ameddig a magukat agyonhajszoló eperszedő munkások hazautalják Spanyolországból az eurót, addig Románia úgy-ahogy működni fog. Elég jellemző, hogy Romániát a csődtől nem a helyi komprádor burzsoázia, nem a multinacionális nagyvállalati szféra menti meg, sem a nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, WTO, EU), de a romániai demokratikus pártok se (hogy a nyugatos és/vagy nacionalista értelmiségről említést se tegyünk), hanem – mint hosszú évtizedek óta mindig – a feketén dolgozó, „az európai normákra” kénytelenségből fittyet hányó, a velük szemben teljesen közömbös, antiszociális kormányzatok kontrollja alól kibúvó parasztproletárok, proletárok és lumpenproletárok. (A külföldön dolgozó, több mint kétmillió romániai vándormunkás helyzetéről kitűnő összefoglaló: dr. Dumitru Sandu, szerk.: Locuirea temporarã în strãinãtate: Migraþia economicã a românilor: 1990-2006, Bukarest: Fundaþia pentru o Societate Deschisã [Nyitott Társadalom Alapítvány], 2006. november. A könyvvel terjedelmes összeállítás foglalkozott a Dilema veche IV:166, 2007. április 16-ai számában.)
Ebből az izzasztó melóból épülnek az új felhőkarcolók, udvarházak és bevásárlóközpontok, ennek a melónak a bankokban elhelyezett soványka jutalmából szöknek az égbe az ingatlanárak, ennek a melónak a bázisán feszítenek a romániai demokrácia vezetői Hugo Boss-öltönyükben és Gucci-cipőjükben Brüsszel, Genf és New York parkettján, így válik Temesvár Délkelet-Európa gazdasági fővárosává (maga alá temetve Debrecent, Szegedet, Belgrádot, Újvidéket). A feketemunkás, a potyautas, a csempész tehetségét veszi igénybe a világszerte egyre elismertebb, egyre merészebb és botrányosabb romániai művészet – hiszen államára nem számíthat -, s mintha olyan országból érkeznék, amelyben nincs polgárság és polgári rend. Olyan országnak látszik ez, amelynek csak proletariátusa van, amelynek polgársága Londonban, Milánóban, Isztambulban, Szalonikiben lakik, csak a politikai osztály tősgyökeres itt, ezt viszont a lakosság többsége élősdinek és félkegyelműnek tekinti.
(Kéziratom lezárása óta Bãsescu elnököt a romániai parlament leváltotta, majd az elnök közölte, hogy lemond, majd az alkotmánybírósághoz fordult, majd bejelentette, hogy nem mond le. Átfutottam a kezem ügyébe eső kommentárokat – Andrei Cornea: „Mi-e teamã de teama lor” [Félek a félelmüktől], 22, 2007. április 20-26., Sorin Roºca Stãnescu: „Dezonoarea” [A tisztesség elvesztése], Ziua, április 21., Miron Damian: „Suspendarea Constituþiei de cãtre un Parlament iresponsabil” [A felelőtlen parlament az alkotmányt függeszti föl], Cotidianul, április 21., Ovidiu Nahoi: „Cu Bãsescu, pânã la moarte!” [Bãsescuval a halálig!], Adevãrul, április 21., Gáspárik Attila: „Minden győzelmet húgyszag követ” [fotókommentár], Új Magyar Szó/Maszol.online, április 20., Cseke Péter Tamás: „Süllyed a kapitány”, Új Magyar Szó [Bukarest], április 21.; a tények legjobb összefoglalása a Gardianul és a Ziarul financiar hasábjain -, bár a szemleírók megosztottak, a következtetés egyértelmű: I. L. Caragiale még mindig a legidőszerűbb politikai kommentátor Romániában, akár Mikszáth nálunk: a kelet-európai hivatásos politika komolytalan, ámbár tragédiák előidézésre képes. Ezek maffiaharcok.)
Miközben a liberális-demokratikus értelmiség az ügynökdossziékkal, az 1947 és 1989 közötti korszak megtorlásaival, a romániai holokauszt végre-valahára bekövetkezett föltárásával van elfoglalva, azaz a múlt harcait vívja – ami önmagában persze nem volna baj -, a hajmeresztő társadalmi igazságtalanságok említést sem érdemelnek. Az a csekély kritikai diskurzus, amely itt-ott föllelhető, többnyire kimerül a korrupció körüli jajveszékelésben és óbégatásban – egyébként Románia semmivel se korruptabb, mint szomszédai -, azaz nem a rendszer bírálatáról van szó, hanem a rendszer anomáliáinak a bírálatáról, tehát a rendszer közvetett védelméről.
A magát a boldog emlékezetű Averescu marsall [lásd a jegyzetet a szöveg végén] óta nagyhatalmi káprázatokkal áltató román külpolitika az amerikai neoimperializmus őrült drive-jának kiszolgálójaként, a neokonzervatív militarizmus kiszolgálójaként vált nevezetessé. A különféle angol-amerikai agressziókban való részvétel, a támaszpontok fölajánlása, az Oroszország körülötti cordon sanitaire – ma már antikommunista ürügyekkel se védhető – kiépítésének rövidlátó szorgalmazása, a Besszarábiával kapcsolatos prepotens töketlenkedés, a Nãstase-korszakhoz képest érzékelhető visszalépés a magyarkérdésben: mindennek közös jellemzője az uralmon lévő politikai osztály tökéletes közönye a romániai nép érdekeivel szemben. Ez a – Magyarországon ok nélkül csodált – külpolitika manipulatív ideológiaként igenis sikeres: az európai csatlakozás által kiváltott (Csehországban vagy Magyarországon teljességgel ismeretlen) eufória azt mutatja, hogy a szabályokat kijátszó romániai proletariátus vállalkozó kedvének és szorgalmának minden gyümölcsét a közvélemény a tehetetlen és tétlen bürokratikus elit diadalának tekinti, beleértve az érintettek egy részét is. (Ez az „elit” mellesleg – akárcsak Budapesten – a hazai dolgozókat ügyetlen, hozzá nem értő, enyves kezű, lusta disznóknak tartja.)
Nos, ilyen körülmények között kellene megteremteni a romániai baloldalt – a semmiből. A romániai szociáldemokrata párt (a PSD), akárcsak magyarországi és lengyelországi testvérpártja, „a genealógiai baloldal” pártja: a régi szocialista mozgalomból lett 1921-ben a Kommunisták Romániai Pártja, ebből a Román Munkáspárt (a szociáldemokrácia erőszakos beolvasztásával), ebből a Román Kommunista Párt (Ceauºescu idején), ebből a Nemzeti Megmentési Front, a FSN (miután eltávolították belőle az 1989. decemberi forradalom őszinte híveit), ennek kettészakadásával a PSDR, majd a PSD: leszármazási értelemben tehát mondhatnánk, de nem mondjuk, hogy a mai romániai szociáldemokrácia „baloldali”, amennyiben vezetői között sok (volt) a régi pártfunkcionárius, apparatcsik és a régi rezsimnek elkötelezett értelmiségi (köztük a hírhedt Adrian Pãunescu).
Ezeknek az ún. utódpártoknak a politikája gazdasági, szociális és nemzetközi értelemben alig különbözött liberális és konzervatív ellenfeleikétől. A különbségek a szimbolikus szférában és a személyzeti politikában jelentkeztek elsősorban. A FSN-PSDR-PSD antiliberálisabb és antidemokratikusabb volt (nacionalistább is), mint magyarországi és lengyelországi partnerszervezetei, de a párhuzamok száma még így is jelentős. A Nyugattal és a nemzetközi kapitalizmussal (a kettő nem teljesen azonos, hiszen a szocializmus gondolata is nyugati) szembeni görcsös bizonyítási kényszer, a demokratikus pedigré szüntelen igazolása, a másként gondolkodó (ellenzéki, „disszidens”) értelmiséggel szembeni gyűlölködő-imádó ambivalencia kétségtelenül megegyezik.
Röviden: Romániában (vagy akár Magyarországon) a modern baloldalnak még csírái is alig léteznek (bár vannak kulturális különbségek: Magyarországon, Lengyelországban, Kelet-Németországban, Jugoszláviában volt magas színvonalú marxista tudományosság és kritikai szemlélet; Romániában a marxizmus – még hivatalos uralma alatt is – gettóba volt szorítva, és nem hozott létre semmi jelentőset, a mainstream kultúrára nem volt hatással; Romániában marxistának nevezik a rendszerrel kiegyezett értelmiségieket, de hát ez nem szellemi meghatározás). Természetesen a dolgok változnak. Romániában is terjed a baloldali, sőt: marxista attitűd a fiatal értelmiségiek között (vö. Mãdãlina ªchiopu: „Comunismul trendy”, Cotidianul, 2007. április 18., magyarul ismerteti: www.ahet.ro.) Olyan baloldali radikális lapok jelennek meg, mint a kolozsvári, román nyelvű Idea, vagy a nagy hatású lengyelországi Krytyka Polityczna. A világ ma egyik legbefolyásosabb ideológusa (különösen az angol és német nyelvterületen) a szlovén lacaniánus marxista, Slavoj ®i¾ek. De hát ezek csak intellektuális trendek. [Magyarországra persze ma már a divatok se érkeznek el…] Alighanem mindent újra kell kezdeni.
Ehhez az újrakezdéshez adnék néhány nagyon vázlatos szempontot.
Ezek a kritériumok hasonlítanak azokhoz, amelyeket mint „baloldali minimumot” publikáltam Magyarországon (vö. T. G. M.: „A baloldali minimum”, Népszabadság, 2006. augusztus 3.), de hát ez a két kelet-európai ország is fölöttébb hasonlít egymáshoz.
1) Az eljövendő romániai baloldalnak mindenekelőtt világossá kell tennie, hogy a dolgozók oldalán áll. Támogatnia kell a szakszervezeteket harcukban a magasabb bérekért, a rövidebb munkaidőért, a jobb munkakörülményekért, a beleszólásért a vállalati döntésekbe, a garantált társadalombiztosításért, az értékőrző nyugdíjakért, a garantált (nem piaci) lakbérekért, a szociális célú lakásépítésért.
2) Az eljövendő romániai baloldalnak mindent meg kell tennie a Nyugaton dolgozó vendégmunkásokért. Ezért a gyakorlatban kell bizonyítania internacionalizmusát, küzdenie kell az Európai Unióban a Bolkestein-direktíva és az európai alkotmánytervezet ellen. Csak a külföldi szakszervezetekkel való együttműködés biztosíthatja, hogy a régió gazdasági fejlődése ne a hitvány munkabéreken, a kelet-európai munkások fokozott kizsákmányolásán nyugodjék, amivel – mellesleg – a nyugati béreket is segítünk lenyomni, tehát nemcsak magunknak, hanem a nyugati dolgozóknak is ártunk.
3) Az eljövendő romániai baloldalnak mindent meg kell tennie a közszolgálatok privatizálása ellen. A tömegközlekedés, az egészségügy, az oktatás, az energia állami tulajdonban tartása és társadalmi ellenőrzése nem csupán a kispénzű emberek érdekeit, hanem a társadalmi kohéziót is szolgálja. Meg kell akadályozni azt, hogy a fölsőbb osztályok és a nép többsége két különböző civilizációban éljen: ez az uralkodó osztály érdeke is, ha nem akar forradalmat vagy káoszt.
4) Az eljövendő romániai baloldalnak mindent meg kell tennie az etnikai kisebbségek, elsősorban a cigányok (romák) diszkriminációja és szegregációja ellen. Ennek érdekében világossá kell tenni, hogy semmiféle nacionalizmus nem áll a dolgozó többség érdekében. Sem az elitek által hagyományosan szított magyar- és oroszellenesség, sem a szélsőjobboldal által szorgalmazott nyugatellenesség és antiszemitizmus, sem a neokonzervatív pensée unique-be jól beilleszthető iszlamofóbia nem megengedhető: mindegyik hazugságon alapul, és mindenkinek káros. A sovinizmus és etnicizmus/rasszizmus meghaladásának igazi bizonyítéka azonban a romák melletti hangos, harcias és gyakorlatias kiállás lesz. A baloldalnak szimbolikus küzdelmeket is folytatnia kell: az etnikai arányoktól függetlenül minden erdélyi településen, minden közintézményben legyenek két- és többnyelvű föliratok!
5) Modern baloldal csakis feminista lehet. Romániában és másutt nem pusztán a kisebbségek elleni diszkrimináció észlelhető, hanem a társadalom többsége: a nők ellen is. Meg kell valósítani az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvét a nők vonatkozásában, és anyagiakban érzékelhető kárpótlást kell nyújtani a házimunkáért (wages for housework). Föl kell lépni a társadalmi egyenlőtlenségek szexualizálása ellen. Ki kell irtani a közoktatásból és a médiákból a nőellenes sztereotípiákat, a női test anonim vágyképzetté redukálását.
6) A modern romániai baloldalnak határozottan szembe kell fordulnia a homofóbiával. A melegeknek, leszbikusoknak és transzszexuálisoknak minden tekintetben egyenlő jogokat kell élvezniük a heterókkal. Az emberi együttélés különféle típusainak csak az egyike a heteroszexuális „házasság”, amely semmiféle különleges privilégiumra nem érdemes és nem méltó. A homoszociális miliő problémái nem csiklandós szexuális kérdések.
7) Az eljövendő romániai baloldal csakis ökoszocialista lehet. Alig szükséges már érvelni amellett, hogy ökológiai katasztrófa fenyeget, Románia bűnei e téren igen jelentősek. Az ipari szennyezés megállítása mellett szükséges a gépkocsiforgalom radikális korlátozása, az olcsó tömegközlekedés (elsősorban a villamosok) terjesztése és fejlesztése, a környezetbarát hulladékgazdálkodás, az energiatakarékosság, a biodiverzitás őrzése, az „organikus”, más néven biogazdálkodás állami támogatása, a közétkeztetés vegyszermentesítése, a preventív-profilaktikus egészségvédelem. A globális közjavak – tiszta víz, levegő, nyugodt, mesterségeszaj- és fénymentes környezet, az egyéni különállást és autonómiát biztosító lakótér (a room of one”s own, ahogy Virginia Woolf írta régen, feminista röpiratában) – mindenkit megilletnek, nem csak a villanegyedek lakóit.
8) Az eljövendő romániai baloldal természetesen antikapitalista és antiglobalista. A tőkés rendszer megdöntése ugyan nincs napirenden, de ne legyenek illúzióink: a kapitalizmus irracionális, pazarló és elnyomó természetű, a hatalmas technikai fejlődés ellenére se képes az emberiség tisztességes megélhetését biztosítani. A tőkés konkurencia ma is, mindenütt háborúval, nyomorral és szenvedéssel fenyeget. A szabadkereskedelem mai formája rendkívül nehézzé teszi az állam használatát a társadalmi igazságosság, egyenlőség és méltányosság kivívására, ezért a politikai hatalom meghódítása – amely a hagyományos szociáldemokrata és kommunista politika célja volt – nem oldhat meg mindent, amit annak idején tőle reméltek. (És akkor se sikerült…) A szükséges és elkerülhetetlen posztkapitalista társadalom megvalósításához új stratégiákra van szükség – ám ez nem jelenti a hagyományos, bármennyire kompromittált reformista harcok végét. A polgári társadalom magva a jog. A jogot kell módosítani, ám ez ma már a nemzetek fölötti – így pl. az európai – joganyag átalakítása a cél, amelynek középponti eleme kell hogy legyen a demokratikus elszámoltathatóság újbóli bevezetése. Sem a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (WTO), sem a Nemzetközi Valutaalap (IMF), sem az Európai Központi Bank, sem az EU Bizottsága nem demokratikus szervezet, de a nemzetállamok független (a népakarattól független, de a pénzpiacok érdekeitől függő) jegybankjai sem azok.
9) Az eljövendő romániai baloldalnak tisztában kell lennie vele, hogy az ún. „kommunista” rendszerben (1917-1989) nem lelhet semmiféle inspirációt. Miféle szocializmus volt az, amelyben megmaradt a bérmunka, az árutermelés, az értéktörvény, a munkamegosztás, a pénz, a tőkeviszony, a fölhalmozási imperatívusz, a hierarchia, az anyagi, nemi és etnikai egyenlőtlenség? A régi kommunisták a „köztulajdonról” beszélték, s nem vették figyelembe a marxista elmélet lényegét: az ún. „magántulajdon” lényege nem a tulajdonos kiléte (magánszemély, részvénytársaság vagy állam), hanem a termelők elválasztása a termelőeszközöktől. Köztulajdon nem létezett. Az állam „az ideális össztőkés”, írta Friedrich Engels. Ő csak tudta. Nem pusztán a pszeudokommunista rendszer rémuralma, tömeggyilkosságai, zsandárszemlélete, cenzúrája elítélendő, hanem a gazdaságpolitikája is, amelynek minden viszonylagos sikerét el lehetett volna érni másképp is. A „kommunista” államkapitalizmus ugyan végrehajtotta a kelet-európai modernizációt, kiirtotta a prekapitalista múltat – autochton kapitalizmus és burzsoázia híján ez valószínűleg elkerülhetetlen is volt -, mindennek azonban semmi köze a szocializmushoz. Az egyetlen használható hagyomány az antileninista és antisztálinista baloldal hagyománya, amely Kelet-Európában máig ismeretlen, hiszen nem volt még olyan rezsim, amelynek ne lett volna kellemetlen. Az 1989-i fordulat egyik paradoxona, hogy az új rendszer őszinte és becsületes hívei (akár a régi idealista bolsevikok) nemes céljaik – szabadság, individualizmus, egyéni autonómia – érdekében épp olyan súlyos áldozatokat követelnek a néptömegektől, mint Lenin, és épp oly kevéssé hajlamosak tárgyalni az alternatívákról. De a kapitalista mítosz előnye, hogy őszinte. Nem beszél szocializmusról és az erkölcsi elvek közvetlen politikai szabályokká válásáról. A polgári demokrácia csekély és korlátozott szabadságát azonban ki kell használni a privilégiumok és elnyomás nélküli demokrácia propagálására, a kizsákmányolás bírálatára, a kreatív szubjektivitás határtalanságának elismertetésére, az ellenállás rangjának kifényesítésére.
10) A részvét, az együttérzés nem elég, de a minimális program alapvetésének most megteszi, bár ez még csak Rousseau, nem Marx szocializmusa. Elég volt a szenvedés, a szegénység, az önkorlátozás, az aszkézis, a melankólia, a vereség dicsőítéséből. Az öröm, az aktivitás, az alkotás, a fantázia, a gyönyör legyen mindenkié.
Ez az írás eredetileg a bukaresti Observator cultural fölkérésére készült, megjelent a lap 111(368)., 2007. április 19-25-ei számában, Anamaria Pop fordításában. Az írást néhány beszúrással, hivatkozással, magyarázattal bővítettem a térség iránt érdeklődő magyarországi olvasó számára. – A szövegben említett Averescu marsall: Alexandru Averescu (1859-1909) román katona, hadvezér, politikus. Hadügyminiszter (1907-1909), vezérkari főnök (1911-1913), a 2. hadsereg parancsnoka, megnyeri a mãrãºti-i és az ojtozi csatát a német-osztrák erőkkel szemben, vezeti az 1919-ben Magyarországot megszálló román csapatokat, miniszterelnök (1918, 1920- 1921, 1926-1927). A Néppárt (konzervatív populista mozgalom) elemei halála után a szélsőjobb felé tájékozódnak.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 17. szám
