2007. április 21. (7. oldal)
Én nem tudom, miért, de némi idegenkedéssel és gyanakvással tekintek azokra az emberekre, akik hajlamosak önmagukról egyes szám harmadik személyben beszélni. Rémesen szeretett miniszterelnökünk – még régens korában – például azzal keltette fel a figyelmemet, hogy bátor fickóként emlegette becses személyét, és ezzel megalapozta akkor még indokolatlan ellenszenvemet. Mostanság kissé félrebiccent fejjel és szomorkás mosollyal vetíti előre a távoli, rózsás jövőt, amikor az emberek, belátva kicsinyhitűségüket és tévedésüket, azt mondják a jelenlegi megszorításokkal kapcsolatban: Köszönjük, hogy megtette miniszterelnök úr! Bizony, a fickóból miniszterelnök úr lett, aki pártunk-kormányunk hajdan volt jeleseihez hasonlóan köszönetet vár a reformokkal boldogított néptől, s nem egészen érti, miért vágnak hozzá holmi Árpád-sávosok minden adandó alkalommal záptojást.
Viszont én érteni vélem. Úgy látom ugyanis, hogy személyiségében van bizonyos szemérmes pökhendiség. Motoszkál bennem a gyanú, miszerint saját intellektusától megrészegülve, hülyének nézi a magyar népességet. Ami pedig a köszönetet illeti, a legjobban prosperáló ország népe sem tartozik hálával kormányának és miniszterelnökének, s különösen nem az agyonnyúzott, agyonbeszélt, többszörösen megtévesztett magyar populáció. A legbátrabb fickók persze megelőlegezhetik maguknak a szervilis köszönetet is egy olyan helyzetben, amikor egyáltalán nem a megdicsőülés a tét, hanem a bukás és az esetleges felelősség vállalása.
Visszatérve az Árpád-sávra és a záptojásra, hadd fejezzem ki meglepődésemet abból az alkalomból, hogy sajátos büszkeséggel felvértezett kormányfőnk bekerült a krónikus antiszemitázók és fasisztázók közé. Ez azt jelenti talán, hogy szíve mélyén érzi, szorult a helyzete. Ennek ellenére észnél van. Ő ugyan időben eldobta (cserbenhagyta?) a vörös lobogót, eszében sincs azt lengetni, bár a választások idején minden csupa vörös volt körülötte, s azok körül, akik vele együtt „húztak bele”. Amikor elment az ifjú baloldal che guevarás összejövetelére, szintén belemerült kissé a saját múltjába, és ezzel hiteltelenítette erkölcsi felháborodását, amelynek a Nyugat felé is hangot adott az Árpád-sáv és antiszemitizmus témakörében. Ugyanis Che Guevara volt olyan szélsőséges és radikális, mint a legelszántabb Kossuth-téri tüntető.
A radikalizmusról jut eszembe: bekövetkezett az, amitől kezdettől fogva tartottam, az MSZP megújulása és megfiatalodása az új undokok és az új pofátlanok megjelenését és agresszióját hozta. A fényes szelek jutnak az eszembe, s az, hogy miként váltak véres szelekké. Amikor a baloldal Árpád-sávozik, kivetítve erre az ősi és talán anakronisztikus jelképre a fasizmus szörnytetteit, elfeledkezik arról, hogy Magyarországon a néhány hónapig tartó nyilas rémuralmat negyvenéves kommunista korszak követte, amely hol kemény, hol lágy terrorral nemcsak emberi életeket, hanem lelkeket és elméket is tönkretett. Azt nyögjük ma is. Mint szimbólum ebből mára a piros szegfű maradt, na meg egy kis Che Guevara.
A baloldali büszkeségtől kissé felfuvalkodottnak látszó miniszterelnökünk ettől függetlenül hajlamos szakítani a múlttal, mondjuk eszében sincs megkoszorúzni Kádár sírján a vörös csillagot. Kossuthig, Batthyányig nyúl vissza megfelelő nagyságú elődöt keresve, és Bibótól idéz, bár sohasem járt a Ménesi úti Bibó Kollégiumban, ahol az Árpád-sávosoktól elhatárolódni képtelenek egykor a magyar demokráciáról álmodoztak. Álmodoztak? Valóban álom volt csupán? S ennek az álomnak félve szeretett miniszterelnökünk a nyakára hágott?
Hogy ezt is megköszönjük-e neki, én nem tudom…
május 2nd, 2007 at 00:08
ebarat,
Kristóf úr Ön valószínúleg ezeket a történelmi időszakokat, II. világháború és a 40 év komunizmusát nem élte át, különben ilyen idétlen összehasonlítást nem tudna tenni. Egy olyan rendszer amely üzemszerű kiírtást szervez és hajt végre mint a náci Németország és a hozzá csatlakozott Magyarország nem hasonlitható össze a szocializmus diktatúrájával, még akkor sem, ha az tovább tartott (de ez tartalmilag a dolgon nem változtat). Sajnálom, hogy a tanárai nem világositották fel, hogy miről is volt szó, de ez valószinűleg annak tulajdonitható, hogy a szocializmusban szégyen volt bevallani, milyen részt vállalt az ország és annak lakossága a németek oldalán.
Nem volt a németen kívül még egy olyan nemzet, amely annyi marhavagont küldött volna lágerekben mint Magyarország. És mindezt sikerült nem egész egy év alatt lebonyolitani. Ügyes, nem?
A szocializmus 40 éve alatt nem volt (leszámitva a háborús bűnösöket, akiket most próbálják rehabilitálni) 10 ezer ember aki életét vesztette volna a diktatura jóvoltából. Voltak kitelepitések, elsősorban német ajkuak, un. kulákok meg értelmiségiek, de ez nem volt népirtás, ez börtönnél jobb, szabadságnál lényegesen rosszabb volt.
De a kétfajta diktatúrát összemosni szerintem bűn.
május 9th, 2007 at 19:46
Sajnos a mostani huszonéveseknek, 30-asoknak lövésük nincs a történelemhez! Érdemes megnézni egy-egy felmérést jelesebb eseményeinkről. Állnak, mint Bálám szamara (lehet, hogy erről sem tudnak semmit?) és „értelmesen” vigyorognak bele a világba. Ami most folyik az a történelem oktatás csődje és egy nemzet katasztrófája! Ma sikk hülyének lenni. Nézni a félhülye talk- és „valóság-show-kat” (Győzike, Fábri, etc.)és azt gondolni, hogy az a menő, aki köpköd, káromkodik, és béget mint birka, mert az a STAR!