Forrás: ÉS

MÉNES ATTILA

Egy délután Noémivel

Noémi kérdése jutott eszembe ott: én hogyan zártam le kapcsolatomat szüleimmel? A falusi cukrászda teraszán ültünk, sokáig gondolkodtam, mit válaszoljak. Hogy tulajdonképpen nem zártam le semmit, egyszerűen eljöttem otthonról, ahogy ezt a lakást megörököltem. Néhanapján hazatelefonálok még. Vagy anyám hív fel, mindig csak ő. Amit mondhatok neki, az a pár mondat szóra, betűre mindig ugyanaz, hogy jól vagyok, ne aggódjanak, és majd megyek haza, ha lesz rá időm. Hogy anyám a kagylót apámnak sosem adja át, erre nem is kérem: ennél halottabb egy kapcsolat nem lehetne. Természetesen, mondtam ott Noéminek, kerülöm még a környéket is, ahol felnőttem, egyszerűen kiesett az életemből az a hely. Hogy számomra a szüleim olyan kísértetek, akik élnek még, mozgolódnak, ismételgetik a hétköznapjaikat, bár a temetőben áll már a sírkő, amire régóta rávésették a nevüket. Már a halálukat sem kívánom, kiveszett belőlem az érzés is, erről beszéltem Noéminek ott a kert végében a diófa alatt a tüzet felpiszkálva. Hogy gyerekkoromban, húsvétkor és halottak napján tiltakozásom ellenére szüleim ünneplőbe öltöztetve végigráncigáltak a parcellák között, és ezen alkalmakkor apámtól néhány villámpofont is kiérdemeltem. Végigjártuk néhány rokonunk síremlékét, majd megálltunk az ő leendő nyughelyük előtt. Apám ilyenkor a fejét nevetséges módon lehajtotta, csak állkapcsa őrölt lassan, mintha rágógumit rágna, és percekig kellett így némán ácsorogni. Hogy én ezalatt mit gondoltam, arról fogalmuk sem lehetett. Szörnyű véget szántam nekik, apámnak különösen, halálfantáziáim tűzvészekkel, katasztrófákkal telve. Nem egyszerűen a halálát (és halálukat) kívántam, hanem ezen szülői testek maradéktalan pusztulását, a semmibe tűnését. Közben rettegtem is, hogy a kívánságom esetleg valóra válhat: ezt az ellentmondást sehogy sem tudtam feloldani.

Hogy nyolcadikban apám nagy mentő ötlettel állt elő, erről is Noéminek a diófa alatt. Azt mondta, egyetlen mód van rá, hogy ember lehessen belőlem; katonai szakközépben kell tovább tanulnom. Anyámnak többször is elismételte, csak erre tud gondolni, soha nem lesz belőlem ember, és hogy Gerőcs kartársnak vannak összeköttetései, az ő keze messzire elér. Tulajdonképpen Gerőcsnek jutott eszébe ez a megoldás, neki köszönjem meg. A katonaság szép mesterség, ott ráncba szedik az ilyen alakokat, amilyen én is vagyok. És hogy Gerőcs kartárs egyik öccse hadbíró ezredes, a másik mérnökezredes, tanár abban a bizonyos egri szakiskolában, ahova én is járni fogok. Ott Egerben felhízom majd és megerősödöm, fegyelemre tanítanak, némi észt is vernek a fejembe. Apám szerint, meséltem Noéminek, az egyik ártéri kiránduláson, idáig ez sem jó szóval, sem szigorúsággal nem sikerült, így nincs más választás, mint a katonaiskola. Bizonygatta, hogy hálás leszek majd, ezerszer is megköszönöm! Apám tovább is gondolta a jövőmet, eszerint a szakérettségi után jogot kell tanulnom, hogy belőlem is hadbíró legyen. Tanulmányaimat akár a nagy Szovjetunióban is folytathatnám, így fogalmazott, jövőm ezzel szilárd alapra kerülne, a család is végre büszke lehetne rám.

Nekem tulajdonképpen tetszett az ötlet, erről Noéminek a túlparton, legalábbis nem volt semmi kifogásom ellene. Véletlenül akkoriban kölcsönöztem ki a könyvtárból Ottlik regényét, az Iskola a határont és Musiltól a Törlesst. Hogy amennyit tizenhárom éves fejjel felfogtam ezekből a könyvekből, a kamasz katonák életéből, azt izgalmasnak találtam. Viszont a család többi tagja, anyám és nagyanyám is példátlan módon szembeszegültek apám elképzelésével, mégpedig rendkívül hevesen és szervezetten, emlékszem, mondtam az ártéri dzsungelben Noéminek, a hetekig tartó otthoni üvöltözésre, anyám és nagyanyám makacs ellenállására, nem, szó sem lehet arról, hogy engem katonának adjanak! A hadbíró különben is a legaljasabb foglalkozás, ami létezik, így nagyanyám, én ezt nem bírnám, sem fizikailag, sem a gyenge idegzetemmel, így anyám. A katonaságon csak úgy hullanak a fiatalok, így hozzá keresztanyám, aztán a nagyanyám megint csak, hogy rettenetes és gonosz foglalkozás a hadbíráskodás, hogyha újabb forradalom lesz, legelőször őket kötik fel. Hogy apámat mennyire meglepte ez a váratlan támadás, és főleg ennek ereje, kitartó volta, Noéminek erről is a cukrászda teraszán. Akkor apám hiába próbálta viccelődve eltéríteni a szót, azt kellett tapasztalnia, hogy családunk nőtagjai nagyon is komolyan gondolják, hogy megvédenek ettől a szörnyű jövőtől. Ráadásul napról napra több hullámban újra felcsattantak ezek az indulatok, anyám evés közben, este és reggel is elővette a témát. A végére úgy láttam, apámat már a gutaütés kerülgeti, tenyerével az asztalt csapkodva ismételgette, hogy márpedig azért is katonaember lesz belőlem, ez már elintézett dolog, nincs értelme a vitának! Csak a fejemet kapkodtam ilyenkor, nagyon úgy nézett ki, hogy a végén pár nyakleves formájában megint én húzom a rövidebbet. A dolognak az lett a vége, hogy a megfelelő időpontban apám kivitt a vonathoz, és száz forint zsebpénzt a kezembe nyomva felpakolt az egri gyorsra. Életemben ezúttal utaztam először egyedül. – Noémi megjegyzése: ő már kilencévesen is vonatozott, és imádta, bárhol leszállhatna és örökre elcsavaroghatna, ha akarná. Én persze végig szorongtam azon a vonaton, erre jól emlékszem, viszont az egri felvételire, arra a két napra csak alig. A tágas fiúhálóteremre igen, a sok idegen gyerekre, akik egyfolytában verekszenek és rohangálnak, egy csarnokszerű tornateremre, ahol bordásfalakon gebeszkedtem, meg hogy utolsó vagyok a kötélmászás versenyében. Matematikából, fizikából kellett dolgozatot írni, erre emlékszem még, így Noéminek a túlparton, de hogy ezeket milyen eredménnyel zártam, arról ott nem adtak felvilágosítást. Két nap elteltével engedtek haza, aztán kezdődött a várakozás az értesítőre. Apám már jó előre dörzsölgette a kezét, azt mondta, mindent elintézett, telefonon beszélt Gerőcs kartárs édestestvérével, és hogy a felvételi számomra csak kötelező formaság volt. Sem azelőtt, sem azóta úgy nem bízott bennem és képességeimben, mint akkor. Arcán széles vigyorral újságolta szomszédnak és ismerősnek, milyen ragyogóan sikerült a felvételim, és hogy ősztől, szeptember elejétől már gyakorlót viselhet az ő katonafia. Hogy annál nagyobb volt a pofára esés, erről Noéminek a cukrászda teraszán, amikor megérkezett a papír, felvételim eredménye. Eszerint a szükséges kritériumok minimumát sem sikerült teljesítenem, és hogy további pályaválasztásomhoz sok sikert, erőt és egészséget kíván az iskola igazgatója. Pontosan emlékszem apám gyorsan változó arckifejezésére, amint bontogatja és olvassa meg hitetlenkedve újraolvassa ezt az értesítőt. Életemben az első eset volt, hogy kívülállók minősítése szerint a legcsekélyebb elvárásoknak sem felelek meg – untauglich. Ez nem rázott meg különösen, anyám és a család nőtagjai pedig csendes kárörömmel járkáltak a házban. A diadalmas arckifejezésükre emlékszem még, meg hogy egyetlen szóval sem utalnak kínos kudarcomra, ami számukra győzelem volt, apámnak meg maga a katasztrófa. Az esetet verés nélkül úszhattam meg, bár apám megvetése minden szavából kiérződött. Megint nem nézett a szemembe, ha utasított hogy hozzak valamit, ezt csak úgy a szoba levegőjébe mondta bele. Éreztette velem, hogy rám mint valami jelentéktelen összegre néz, amit jó volna befektetni valahogy, kamatoztatni, de manőverei becsődölnek rendszerint.

Ezt a sorsommal való kísérletezést mégsem hagyta abba. Kikötötte, ha már katonának nem váltam be, az ő pályáját kell továbbvinnem. Felvételi lapomat egy épületgépészeti középiskolába küldték el, és ezt a lépést már a család többi tagja is helyeselte. Igaz, anyám jobban szeretett volna gimnáziumba járatni, ha kedvem van, utána esetleg mehetnék bármelyik egyetemre. Most viszont nem állt a sarkára, mással volt elfoglalva. Amiről odahaza egyre több szó esett, amitől mindketten ingerültek voltak és kétségbeesettek is, hogy egyre rosszabbul éltünk, érezhetően emelkedtek az árak. Szombaton esténként a televíziós humoristák is ezen viccelődtek, akkoriban mindenki az inflációról beszélt. Apám szerint ezért az amerikai tőkések felelősek, de főként a zsidók, ők áskálódnak már megint. Hogy milyenek azok a zsidók, akik a vesztünket akarják, apám sokadszorra részletes felvilágosítást is adott. Szerinte, meséltem Noéminek, mindenki tudja, hogy mifélék, az ajkuk vaskos, a szemük kancsal és dülledt, mint a baglyoké. Rájuk ismerhetek a tülökszerű, horgas ormányukról is, így apám. A hajuk gyapjas, vörös, taknyuk-nyáluk egybefolyik. Egy zsidó, mondta apám, mindig csipás szemekkel jár, és a lehelete bűzlik a fokhagymaszagtól, meg hogy a zsidók gyűlölik a fogkefét és a szappant. Zsidóval szóba ne álljak! Zsidótól sose vásároljak, ne is barátkozzam velük, intett. És hogy az öreg zsidók nem férnek a bőrükbe, a világuralmat akarják a háború után kétannyi jött vissza belőlük, mint ahányat elvittek. Falusi nyaralásunk idején elég gyakran szóba hoztam ezt, családunk zsidógyűlöletét. Fontosnak tartottam, hogy jól kibeszéljem magamból. Valamit kezdeni akartam ezzel a mérgező maggal, amit gyerekkoromban ültettek belém. Noéból különösebb érzelmet nem váltottak ki ezek a vallomások, de végighallgatott, néha hümmögött kicsit. Ő, aki vallásos nevelést nem kapott soha és gyerekkorában csak mint turista látott templomot, a származásával vagy a történelemmel alig törődött.

Egyik ártéri kirándulásunkon meséltem aztán Noéminek elszegényedésünkről is. Nem süllyedtünk igazi nyomorba, mindig volt otthon hús és kenyér, de apám egyre többször emlegette, hogy eladja a kocsit, lehet, hogy a házat is, valószínűleg kisebb lakásba kell költöznünk. Gondolom, csak azért, hogy anyámat riogassa, mert aztán sem a kocsit nem adtuk el, sem a házat, anyám viszont egyre többet sóhajtozott, sóhajtozásával betöltötte a szobát. Egyszer csak mindenféle gyógyszeresdobozok lepték el a fürdőszoba polcait, üvegcsék és dobozok, mindenféle idegcsillapítók és szívgyógyszerek. Tudomásomra hozták, hogy anyám idegileg kikészült, a nőrokonok nyomasztó aggodalmaikkal lebzseltek az ágya körül. Keresztanyám néha engem is behívott, anyám ágyához állított. Ez a szegény gyerek, mondta nagyanyámnak, semmiről sem tehet. Anyám adminisztrátorként dolgozott apám vállalatánál. Akkor ahogy táppénzre került, hetente érkeztek látogatók, mindenféle kolléganők a bérosztályról. Ők is csak mintha én lennék beteg, egyfolytában rajtam sajnálkoztak. Arra emlékszem még, hallatlanul idegesítettek ezek az idegenek. Anyám csendet kívánt volna, ezek meg hangosan sopánkodtak, és hanghordozásukban ordító hamisságot érzékeltem. Ráadásul úgy éreztem, tőlem is valamilyen szerepet várnak el, derék gyereknek neveztek meg jóképű fiatalembernek. Anyám a párnák közt magasra polcolt fejjel, félig ülő helyzetben szintén valamilyen szerepet játszott, erőtlenebbnek mutatta magát a valódi állapotánál. Közben apám a konyhában maradt, úgy tett, mintha vacsorát főzne, kavargatta a levest, hagymát pucolt, krumplit hámozott, amit soha különben. Csak mikor a beteglátogatók távoztak, adta át a terepet hirtelen felöltözött anyámnak, pucolni, hámozni és kavargatni tovább. Én csak egyszer voltam beteg kamaszkoromban, de akkor nagyon, meséltem Noéminek a Tisza-parton heverészve. (Noé monokiniben, a falusiak szeme kocsányon.) Elkezdődött a tanítás a középiskolában, ezzel egyidőben országos influenzajárvány tört ki, és kórházba kerültem. Ebbe különben ezrek haltak bele akkor Magyarországon. Emlékszem, mondtam Noéminek, mennyire boldoggá tett ez a fájdalom nélküli betegség, szívizomgyulladás, tüdőgyulladás, májinfekció, 39 fokos láz, a boldog pihekönnyű érzés. Apám az első napokon csak legyintett, ellenezte, amit anyám kért, hogy hívjanak orvost, mentőt, az éjszakai ügyeletet. A harmadik napon, emlékszem a láztól lebegve anyámnak kijelentettem, búcsúzzon tőlem el, mert most meghalok. Ezt apám is meghallotta, akkor végre kihívták a mentőket.

Ott, abban a kórházban láttam először halottat, egy felfúvódott hasú öreg embert, aki előző este még arról mesélt nekem, hogy személyesen ismerte Lenint. Arra emlékszem még, hogy erősen hámlott a bőröm, mintha egész testem akarna darabokra hullani, sarkamról vastag darabokban mállott a bőrkeményedés. Legjobban annak örültem, hogy hagynak nyugodtan feküdni, olvashatok vagy bámulhatom a falat mozdulatlanul. Komolyan gondoltam, hogy meghalok, erről is Noéminek a forró homokon elterülve, de ez nem volt ijesztő érzés, inkább fennkölt meg csiklandósan vicces is. Sajnos csak három hétig tartott a kórházi élet, újra járnom kellett iskolába. Az első napon, ahogy a terembe léptem, olyan üdvrivalgás tört ki, amit nem felejtek el, vastaps, a tanár csak bámult, én sem értettem. Hogy soha ennyien nem ünnepelték a megjelenésemet, viszont, így Noéminek a langyos folyóba nyakig merülve, igazi barátot egyet sem találtam közöttük a négy év alatt. Fiúosztály volt ez, a többséget minden érdekelte, ami a mechanikával, járművekkel, erőgépekkel volt kapcsolatban. Kedvenc újságjuk, emlékszem, az Autó-Motor című magazin volt, ez kézről kézre járt, rongyosra olvasták, képeket vágtak ki belőle, nekem viszont elég volt egyszer belelapozni, hogy rájöjjek, ez nem az én műfajom. Borsodi meg szabolcsi parasztfiúk voltak az osztálytársaim, jól öltözöttek, farmeringesek, mindig volt elég pénzük. Ott, az osztályban, meséltem Noéminek a kompnál, elég hamar ellenem fordult a közhangulat, idegennek éreztem magam. Ha tehették, kínoztak, cikiztek. Például lyukas zoknim, ronda, kinőtt nadrágjaim miatt, meg hogy ivásban, dohányzásban és csajozásban nem merek velük tartani. Ehhez jött még a tanárok ellenszenve, hogy a műszaki tudományokban teljesen tehetségtelennek tartottak, és látták rajtam a totális érdektelenséget is. Kegyelemkettesekkel vergődtem végig ezt a négy évet, de sikerült bukás nélkül megúszni valahogy.

Noéminek könnyebb dolga volt, a gimnáziumában sikk volt a tanulás, mesélte, a tanárok közt akadtak normális fejek is. Viszonylag szabad szellemű iskolát képzeljek el, sok mindent elnéztek nekik, például hogy óra közben felállnak, és az ablakon keresztül hagyják el az osztálytermet, hogy kocsmáznak és bagóznak, mint a gyárkémény. Ezekkel a tanárokkal vitatkozni is lehetett, halálosan összeveszni egy verselemzésen, akár büntetlenül beléjük is szerethetett az ember. Ő a szerelmes természetével végig is zongorázta a fél tanári kart, elnézték neki, erről a kompkikötőnél. A matektanár, a biosztanár, a rajztanár különös módon nem élt viszsza a kínálkozó alkalmakkal.

A mamája akkoriban már szinte alig kelt ki az ágyból, erről aztán a fagyizó teraszán. Az ügyvéd is mesélte még a kórházparkban üldögélve, milyen nehezen viselte ezt a lány. Érthető, így Kassai doktor, nem volt szívderítő a látvány. Noémi csak enni meg aludni járt haza, sokszor azt sem. Nem tudták, hol jár, kivel van és mit csinál. A szükséges dolgokat egy takarítónő meg egy ápolónő végezte, Noéminek sem türelme, sem kitartása nem volt ilyesmihez. Inkább ellógott otthonról, de ezért sem kapott szemrehányást. Kihasználta, így erről Noémi a Tisza-parton, hogy senki sem törődik vele, nekiment a nagy pesti éjszakának. Ezt biztos lelkiismeretlenségnek tartom, így Noémi, de nem tudott szembenézni vele, hogy haldoklik az anyja. Méghozzá éveken át, kis javulásokkal, nagy visszaesésekkel, tehát a legszörnyűbb módon. Az ügyvédnek is megvoltak a maga kifogásai meg szeretői akkor, de, így Noé a parton, csak mostanában gondolkodott el azon, mennyire cserbenhagyta az anyját akkor. Ezzel el kell számolnia maga előtt, nem ápolta, nem szerette úgy, ahogy kellett volna, volt, hogy napokig rá sem nézett, önző módon a saját életét élte inkább. Hogy ezt sosem bocsátja meg magának, így az ügyvéd a kórházparkban, Noémi azóta is ezen rágja magát, hogy meghalt a mama. Próbálja feldolgozni, keres valami okot erre a viselkedésre, de nem felmentést, inkább magyarázatot. A mamán kezdettől nem tudtak segíteni, így Noé a parti kocsmában, a Szúnyogosban, csak lassíthatták a folyamatot. Hiába fizettek az orvosoknak, hozattak neki új gyógyszereket Bécsből, ezektől csak a gyomra készült ki még jobban, végül már az adjunktus a pénzt sem fogadta el, csak széttárta a kezét. Borzalmas volt a színe, így Noé, ő képtelen volt ott ülni mellette, és a kezét fogni, úgy nézett ki a mama, hogy attól menekülni kellett. Szikrányi türelme sem volt hozzá, nem volt ideje a mama számára, egy ilyen élményt képtelen volt befogadni. Otthon vagy a szanatóriumban csak ingerült lett, szinte rideg is, magában gyűlölte ezt a beteget, már nem is betegséget. Hogy egyfolytában milyen bágyadt a mama, teljesen elhagyja magát, csak a mosolygást erőlteti addig a fél percig, amíg ő is jelen van. Meg hogy hiába erőlteti, a szeme könnyben úszik, a hangja rekedtes, és a szag, amit áraszt, az a szúrós halálszag, azok a fájdalmak… Úgyhogy Noémi az éjszakai életmódra tért át, emberéhsége volt, hogy Hajnóczy Pétert idézze, akkori legkedvesebb magyar íróját, így a parton. Kedvenc hobbija lett, így Noé a Szúnyogosban az embergyűjtés: nem barátokat keresett, hogy értsem, inkább minél több pasival akart volna lefeküdni. Túl volt már egy abortuszon, erre akkor hirtelen nagyon büszke lett, nagy nőnek képzelte magát tizenhat évesen. Elhatározta, hogy szeretőket tart, annyit, amennyit. Az idősebb pasasok vonzották, akiktől tanulhat cserébe a szerelemért. Ez a cinikus és szexi terv csak részben jött össze, viszont az biztos, mesélte Noé a Szúnyogosban, hogy több száz ismerőst szerzett, jól szórakozott. Külföldön is járt úgy, hogy az apja máig sem tud róla, idegen lakásokban ébredt. Ma ilyet már nem csinálna, mondta, hogy megnyugodjak. Párszor az is előfordult, hogy a zsaruk szabályosan őrizetbe vették, aztán reggel az apja hozta ki, erről biztos nem beszélt nekem az ügyvéd úr. Napi két-három órás alvásokkal csinálta végig ezt a periódust, és ha túlságosan nyúzottnak érezte magát, rászánt egy napot, előre-hátra kipihente magát, így a folyóparton, a csónakkikötőnél.

A saját korosztálya, a gimnazista fiúk untatták, viszont szeretett velük játszadozni, a kínjaik alapjában véve jól elszórakoztatták. Egy kis séta, fagyizás, aztán a jéghideg közöny, a legkoptató dumák, úgyhogy a végére egyszerre gyűlölték és imádták, nem boldogultak vele. Az ügyvéd ugyanerről még a kórházparkban: soha annyit nem csörgött a telefon, mint amikor Noémi gimnazista lett, éjjel-nappal csörögtek azok a telefonok. Hogy a lány vele tagadtatta le magát, már ez is kezdett fárasztó lenni, és lehet úgy fogalmazni, hogy ez a telefonhisztéria időnként ijesztő méretűvé vált.

Velem ellentétben, aki csak tizenkilenc évesen tudtam a szüzességemtől megszabadulni, és aki egészen addig hiába vártam, hogy a lányok komolyan vegyenek, Noémi dúskálhatott az ajánlatokban. Jó, hogy akkoriban nem találkoztunk, így Noé a parton, egészen más arcát ismerhettem volna meg. De ezek a dolgok kellettek akkor az életben maradáshoz! Amúgy egészen rövidre tervezte az életét, mint Janis Joplin, nagy kedvence.

A folyóparton mesélte még, mennyire szerette váltogatni a külsejét, és ezekhez a különféle fazonokhoz mindig új életrajzokat is gyártott persze. Velem ellentétben Noé képtelen volt a fenekén megülni, nem bírt egyedül maradni. Talán önmagának lenni nem akart, kérdeztem tőle a folyóparton, és ezzel egyetértett végül is. Hosszabb távon, ami alatt egy-két órát ért, így a parton, nem tudott egyedül létezni, kínjában alibifiúknak telefonált, hogy valahova elmenjenek. Mindegy, hogy hova, csak zaj legyen körülötte, erre gondoltam ott a híd alatt a zajgömb közepén, füst és sok-sok ember. Ezek az alibifiúk bármire jók lettek volna, egyedül barátkozni volt velük lehetetlen, mert ezek a pasasok nem fogadták el az alibistátusukat. Igazából egyetlen barátja volt csak, a Novák Feri, egy nagyon szép, sűrű pillájú srác, Noémi korábban is említette már a nevét. A Feri szülei egy orvos házaspár, gazdag polgári család, mindent megtettek, hogy a fiukból és lányukból is idegsebész legyen, ők, a gyerekek éppen ezt szerették volna elkerülni. A Feri húga, Berka aztán, így Noé az ártéri erdőben, érettségi előtt New Yorkba szökött, Harlembe, meg sem állt az első afrokommunáig. Most egy szaxofonos fickóval él, lehet, hogy babát is szült azóta. Feri elkezdte ugyan az egyetemet, de a negyedik félév után ő is lelépett, hajón pincérkedett a Csendes-óceánon, utána a Vöröskeresztnél dolgozott Kambodzsában, most meg tűznyelő Szerbiában valami cirkuszban, ha igaz.

Hogy hiányzik neki a Feri, így Noémi a cukrászda teraszán vastag jointot sodorva, a legjobb barátja volt, azt hiszi. A Ferivel lehetett összebújni, a vállán sírdogálni, sőt, együtt pityeregni, a Ferinél komplikációk nélkül napokig megalhatott. A Feri több volt, mint alibifiú, bírnám én is, kár, hogy nem ismerem, így az ártéri erdőben egy kidőlt fatörzsön üldögélve. Hogy a Ferit lehetett babusgatni, megpuszilni, ha nagyon elkenődött, jól kiröhögni, ha baromságokat beszélt. A Feri egy igazi angyal volt, olyan szép, mint Latinovits. Egyszer egy éjszakai balhéban kiverték a szemfogát őmiatta, így Noémi ábrándosan a fatörzsön üldögélve. A Ferinek őrült ötletei voltak. Egyszer kitalálta, fessék vörösre szemhéjuk peremét, aztán így járkáltak bulizni, „kisírt” szemekkel.

Ő, Noémi, a hasist szerette már akkor is, a Feri meg a bélyeget, azt viszont olyan mennyiségben, hogy a szájürege kisebesedett, és a kifordított szemhéjára tunkolta végül a lecsót, hogy rossz volt nézni.

Menthetetlennek látszott, ő, Noémi éppen ezt szerette benne. Mindig arról beszélt a Feri, hogy ő egy használhatatlan figura, semmihez nincs tehetsége, hogy értéktelen, hogy gyári selejt. Aztán elkerült a városból, Szegedre vették fel egyetemre, és onnan olyan hírek jöttek, hogy kórházi gyakorlaton az összes ápolónőt sorra vette már, röptében a legyet is, szóval éli világát. Hogy ilyen barátja nem lesz több, így Noémi a fatörzsön az ártéri erdőben, akiért ennyit szomorkodna, ilyen barátja csak egyszer lehet az embernek.

Az én barátaim csendesebb srácok voltak, suttyók a maguk módján, külvárosi srácok, így Noéminek az ártéri erdőben. Írónak, költőnek készültek, titokban zseninek képzelték magukat és forradalmárnak is. Mindenféle szélsőséges tervük volt, fegyvert szerezni, merényleteket elkövetni, esetleg postarablást is. Komolyan tervezgettünk Lajossal és Attilával mindenféle partizánakciókat, másnap meg egymás verseit kritizáltuk, ez a két dolog nagyon is jól összefért. Az akciókból aztán annyi valósult meg, hogy nemzeti ünnepek éjjelén együtt jártuk a várost, ahol csak lehetett, meggyújtottuk a zászlókat, egyszer még egy laktanyánál meg egy pártszékház előtt is.

Szerencsére lebukás nélkül megúsztuk, erről is Noéminek ott az ártéri erdőben, és hogy komolyabb bulikhoz végül is nem volt bátorságunk. Hogy legnagyobb hőstettünk néhány kiló alma meg barack elrablása volt holdfénynél, távoli kertekbe bemászva, aztán futás a kutyák elől, a rendőrök elől. És hogy akkoriban rendőr rendőr hátán, balatoni hajnalokon, koncertek előtt és utána, elemlámpás diktatúra, ezt harsogtuk bele Sanyival meg Lajossal a kertvárosi éjszakába is.

Fegyvert egyedül Attila barátom tudott beszerezni, így Noéminek a tornácon, az sem fegyver volt, csak egy startpisztoly. Attila, ha tiszta volt a levegő, előhúzta és mutogatta nekünk. Jóval később ennek a startpisztolynak volt még szerepe az életében, nagy szerelme apját fenyegette meg vele. Patron már nem volt benne, ezt korábban elpuffogtattuk a közeli erdőben, meg éjszakánként a kertek alján. Tipikus külvárosi történet: ezzel a barátnőjével Attila egy lepattant albérletbe költözött vagy három utcával odébb, aztán pár hét alatt szétrágták egymás idegeit, és a lány visszaköltözött a szüleihez.

A magánügyeink általában eléggé szánalmasan alakultak, vagyis sehogy sem. Csajozni indultunk, erről is Noéminek a fagyizó teraszán, délutántól késő estig kóboroltunk a Zammenhoff-emléktáblától a kiserdőig mindenféle eredmény nélkül. Csak bámultuk a fiatal lányokat, de annyi bátorsága egyikünknek sem volt, hogy lépjen is valamit. Ilyen portyák után csak éjfél felé értem haza teljesen lelombozódva. Egész kamaszkoromban ez a gyávaság volt a fő jellemvonásom, erről Noéminek az ártéri erdőben. Eléggé nyomasztó álmaim is voltak akkoriban, hogy anyámmal szeretkezem, és hogy anyám helyesli ezt, szinte követeli, hogy szerelmesen simogassuk egymást, ezektől az álmoktól lehetetlen volt megszabadulni. Az ilyen álmok gyakran megismétlődtek, reggelre csuromvíz lettem, pizsamanadrágom meg ragacsos. Egy másik visszatérő álom, hogy meztelenül az utcán találom magam, elfelejtettem felöltözködni, már buszra vagy villamosra szálltam, és mindenki undorodva les. Csapás volt számomra a kamaszkor, így Noéminek a Tisza-parton. Őrülten erős nemi vágyakra emlékszem meg a napi többszöri maszturbációra, az önkielégítés napjaim titkos sportjává változott. Iskola után szinte rohantam a hazaúton, néhány órán keresztül egyedül lehettem, közben persze rettegtem a lebukástól. Külön átok, hogy éppen akkoriban dadogni is kezdtem, erről Noéminak a parton, hadartam is, a barátaimon kívül ezt a ziccert mindenki kihasználta, az osztálytársaim, az összes szabolcsi parasztfiú, de leginkább az apám. Hogy nem tudom kimondani a szavakat, hogy határtalan kínlódást jelent egy viszonylag egyszerű mondat is, a világon a legrohadtabb érzés, a fuldokláshoz hasonlít, reménytelen küzdelem a saját szájammal. Hogy megizzadok, ha beszélnem kell valakivel, felelnem a táblánál vagy reagálnom apám közléseire. És én eltorzult arccal állok ott, egész testem görcsbe rándul, ahogy újra és újra nekifutok az egyes szavaknak, közben meg pondrónak érzem magam, nevetséges kis féregnek. Ekkoriban volt az is, azt hiszem, egy reggel így ébredtem fel, hogy megszűntem vallásosnak lenni, erről is a parton. Jött az a szörnyű gondolat, hogy Isten nélkül maradtam, nélküle kell tovább élnem a világban. Nem emlékszem, hogy azelőtt túl sokat gondolkodtam volna a dologról, így Noéminek a templomkerti padon, egy tudás volt bennem Isten létezéséről, és ez veszett el egy pillanat alatt. Hitetlenné változtam, és gyötört emiatt a lelkiismeret. Úgy éreztem, mintha én döntöttem volna el az egészet, pedig tényleg így volt, egyszer csak rájöttem, nincs semmiféle segítségem az életben, Isten magától meghalt, elpárolgott az éjszaka.

Noémit érdekelte ez az átalakulás, gondoltam a zajgömb közepén a híd alatt, de neki sem tudtam megmagyarázni, sosem jöttem rá az okára. Azt éreztem, elvetettem valami nagyon fontos hazugságot, de ezzel nem nyertem semmit. Kültelki cimboráim mind masszív ateisták, erre a hírre hátba veregettek, öszszevásároltunk sört, bort, pálinkát, ez volt életem első komoly berúgása. Szimbolikus temetést rendeztünk a kiserdőben, tüzet raktunk, és elégettünk valami öreg Bibliát. Ezután sokáig féltem valamilyen bosszútól, ennek a nem létezőnek a bosszújától, de semmi szokatlan sem történt. A hitet így elveszíteni olyan érzés volt, mint kimondani az első trágár szót, erre is emlékszem, mondtam Noéminek egy túlparti kiránduláson. És aztán folyamatosan káromkodni, az is milyen félelmetes élvezet, halmozni ezeket a tiltott kifejezéseket. A szüleimet persze nem tájékoztattam ilyen fejleményekről, és szerintem apám a mai napig keresztyénnek hisz, hadd higgyen. Nekem a gyerekkor végét jelentette, valahogy izgalmas, szexis érzés volt kimondani ezt a három szót, hogy nem hiszek Istenben. Nincs pokol, sem mennyország, ez olyan abszurd gondolat volt, amit nehéz megemészteni, semmi a halál után. Hogy erről írtam borzasztó kamaszverseimet, kamaszkoromban naplót is vezettem, ez volt az egyik visszatérő témám, ez a salto mortale.

Egyik túlparti túránkon meséltem Noéminek sportkarrieremről is. Ez szintén apám nagy ötlete volt, anyám csak bágyadtan ellenezte a NAGY TERVET, hogy vasgyúrót neveljenek belőlem. Egy tavaszi délután apámmal meg Gerőcs kartárssal hármasban kiautóztunk a vállalati sporttelepre, és én eldönthettem, birkózni szeretnék-e vagy súlyt emelni? Gerőcs kartárs a birkózást javasolta, éppen ilyen legényekre van ott szükség, az alkatomat is kifejlesztené, indulhatnék versenyeken is. Nekem teljesen mindegy volt, mit csinálnak velem, hova vezényelnek, csak az edzőterem szaga zavart, marta az orromat a tömény verejtékbűz meg a felvert por, ami az izmos testek szagával keveredik. Hetente három edzésre jártam, és arra emlékszem, hogy nem volt ott számomra birkózás, csak futás körbe-körbe a falak mellett, utána fekvőtámaszok, de mint a géppuska, ahogy az edző kifejezte magát. Mindenki más azért járt oda, mert szerette csinálni, én azért, mert odatettek, úgyhogy az egészből hamar elegem lett. Zavart az öltözés, a vetkőzés meg hogy a többiek mennyire jól érzik magukat; edzések előtt és utána hangoskodtak, lökdösődtek. Persze ahogy az edző a terembe lépett, vigyázzba vágták magukat, kussoltak sunyin, lihegve ugrottak az első szavára. A kezdőknek csomó külön feladat is jutott, erről Noéminek a túlparton, mi tettük rendbe az öltözőt; rugdostuk egy kupacba a tornacsukákat, edzés előtt bevonszoltuk a tornazsákokat, utána vissza.

A regényben írok majd sportkarrieremről is, így Noéminek egy túlparti csepergős kiránduláson. Tulajdonképpen nagyon érdekes téma leírni egy ilyen edzést, mondtam ott. Ahogy a haladók a bemelegítés után már párba állhatnak, próbálkozhatnak egymással, míg mi, csicskások békaügetésben körözünk, meg nyomjuk a sok szabálytalan fekvőtámaszt. Azt hiszem, én soha egyetlen szabályos fekvőtámaszt sem tudtam bemutatni, az edző erről: szerinte egy taknyos béka is férfiasabb nálam. A kezdőknek különben csicska volt a nevük, keresztnevek itt nem léteztek. A másik megszólítás pedig: drága faszom gyümölcsei! A haladóbbak mindenféle versenyekre készültek, országos és megyei bajnokságokra. Emlékszem, irigyeltem, hogy olyan vastag karjuk, izmos mellkasuk van, szőrösödik a hónaljuk is, erről Noéminek a túlparti szedresben, csak a fülük nem tetszett, a birkózók fülporcai mindenképpen összetörnek, szó is van erre, úgy hívják, hogy karfiolfül. A küzdelem célja, hogy leteperjük az ellenfelet, két vállra fektessük és megbénítsuk a mozgását. Edzés után a fürdőben meztelenül a tus alól rángatták ki a kezdőket, egy kis magánoktatás, így Noéminek a kert végében a diófa alatt. Akkor megtoldották még egy fogással, engem is könnyen letepertek, a cementpadlóra kerültem, szappanos vízzel telt meg a szám. A szabálytalan győzelem meg úgy nézett ki, hogy valamelyik vadbarom a felcsapott karjaimra térdelt, visítani tudtam volna a fájdalomtól, a pöcse meg ott billegett az orrom felett.

A fél év alatt, míg birkózni jártam, egyetlen fogást tanultam meg, a legegyszerűbbet, a csípődobást, gondoltam ott a zajgömb közepén a híd alatt, Noé kérte, hogy mutassam meg a ház mögötti pázsiton, hogy megy ez. Úgy kell, magyaráztam ott, hogy szembefordulsz az ellenféllel, bal kezeddel megragadod a könyöke alatt, a nyakát is elkapod, átkarolod, aztán hirtelen kifordulsz, előrehajolsz, és a testét átlendíted a derekadon, viszonylag egyszerű. Szegény Noémi aztán akkorát nyekkent a földön, hogy megijedtem, de baja nem esett, kérte, hogy még egyszer csináljam, és megint és megint. Apám szokása szerint korán ivott a medve bőrére, így Noének a ház mögött a pázsiton, fűnek-fának dicsekedett azzal, hogy jövőre már versenyen is indulhatok, Gerőcs kartárs meg érdeklődve tapogatta a karom meg a vállam, megfogta a csípőmet is, keményednek-e már az izmaim.

Otthon akkoriban már állandósult a rossz hangulat, anyám marékszámra szedte az idegcsillapítókat, apám meg izzadt ingben, nyakkendőben ült a tévé előtt, a műsort szidta vagy bennünket. Anyámat azért, mert szerinte feleslegesen fűt, túlrakja a cserépkályhát, a koksz is egyre többe kerül, aztán hogy minek ég a villany az előszobában, miért a konyhában, ha nem vagyunk ott. Hogy pocsékoljuk az ételt, múltkor is kidobtunk egy fél kenyeret. Minek kell még kiflit meg zsemlét is vásárolni ráadásul? Kész pazarlás, Afrikában éheznek a gyerekek, apám ilyesmivel amúgy is szívesen példálózott, afrikaiakkal meg vietnamiakkal. Hogy nem élünk gazdaságosan. Más családokban megbecsülik az ételt, nálunk meg csak összepenészedik! Anyám meg én nem vagyunk tisztában a pénz értékével. Én anyám fia vagyok, le sem tagadhatom, együtt szórjuk ki az ablakon a fizetést. Anyám és én ilyenkor hallgattunk, tapasztalatból tudtuk, hogy nem érdemes válaszolnunk. Anyám, ha csendesíteni akarta, attól apám még jobban begurult, és akkor már üvöltött, a feje, a nyaka is ellilult, de a szobából kimenni sem lehetett, igen, igen, nekünk beszél, mit húzgálom én is a számat, velem majd külön fog tárgyalni, hogyha levegőnek nézem! Az volt a mániája, meséltem Noéminek a ház mögötti pázsiton, hogy magas ívben szarunk rá, ő hiába beszél, kapjunk már a fejünkhöz! Ez volt a stílusa, úgyhogy nagy balhéra készültem, amikor apám a félév végén bejelentette, itt az idő, hogy az edzőmmel végre megbeszélje az előmenetelemet. De balhé mégsem lett, apám aznap este hozzám egyetlen szót sem szólt, hanem a jelenlétemben anyámnak adta elő, amit az edző mondott neki. Hogy a hozzáállásommal van a baj, engem ez a sport láthatóan nem érdekel, mással kéne próbálkoznom, például úszással vagy kézilabdával, a testalkatom megvan hozzá. Hogy az edzésen lusta vagyok meg fegyelmezetlen is, nem tudok odafigyelni, és ezzel a társaimat is veszélyeztetem. A lényeg, hogy soha belőlem jó birkózó nem lesz, ő így látja, felesleges időpazarlás az egész. Ott ültem a szobában, hallgattam az edző véleményét, és arra gondoltam, ez az ember engem valakivel összetéveszt, én soha senkit nem bántottam, nem is veszélyeztettem, de jobbnak tűnt, ha tartom a szám. Az meg, hogy legközelebb már nem kell edzésre mennem, jó hír volt, lapítottam, és csendben örültem neki.

Azt hiszem, ettől a naptól fogva apám lemondott arról, hogy kezdhet velem valamit, és a lovak közé dobta a gyeplőt. Szerintem, így Noénak a cukrászda teraszán vagy a ház mögötti pázsiton, apám ettől a hírtől egyszerre belefáradt a nagy terveibe, ettől kezdve valahogy látványosan öregedni kezdett. Egy-két év alatt kihullott a haja, elölről foltosan kopaszodott és irtó nagy pocakot növesztett, körte típusú elhízásnak hívják az ilyesmit. Soha azelőtt nem hordott szemüveget, most meg egyből olyan erőset írt fel neki az orvos, ami szánalmasan felnagyította a szemét. Még a ruháit is elhanyagolta. Korábban megkövetelte anyámtól a gondos vasalást és otthon is öltönyben járt, tizenöt vagy tizenhat lehettem, amikor erről is leszokott. Mackónadrágban üldögélt a tévé előtt, egészen a képernyő közelébe húzta a fotelját, szundikált, vagy morgolódott.

(Részlet)

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 17. szám