BIHARI PÉTER
Ex libris
Raimund Pretzel (1907-1999) első könyvét 1940-ben angliai emigránsként, angol nyelven írta elhagyott hazájáról, Németországról. Már azt az – állítólag Bachtól és Mozarttól kölcsönzött – új nevet, a Sebastian Haffnert használta, amelyen a német történelem iránt érdeklődő olvasók ismerik. Sokatmondó címe, Germany: Doktor Jekyll and Mr. Hyde, arra a drámai kétarcúságra utal, amely (sokakhoz hasonlóan) később nem hagyta nyugodni Haffnert – miként lehetséges, hogy „a költők, filozófusok és muzsikusok nemzete” olyan csekély ellenállással adta meg magát a nácizmus gyilkos rendszerének. A kérdés napjaink Magyarországán is fontos és aktuális, Haffner válaszai pedig nem kevésbé tanulságosak.
Az Európa Könyvkiadót dicséret illeti, amiért a maga komótos tempójában négy Haffner-könyvet – rövid, tartalmas és olvasmányos mindegyik – adott ki az utolsó öt évben. Az alábbiakban a magyar kiadások sorrendjében foglalkozom velük; kivéve azt, amelyikkel szerzőjük tartósan a német bestsellerlisták élére került: a hagyatékból előkerült posztumusz önéletrajzot.
Sebastian Haffner: Megjegyzések Hitlerhez
A nagyon szerény című könyv (1978) a lassan beláthatatlanná duzzadó Hitler-irodalom egyik legjobb darabja. A Hitler életrajzainak „historiográfiájával” foglalkozó John Lukacs kitűnően megírt nagyszabású történelmi eszszének nevezte (feltehetően ezzel hívta fel a szerzőre a kiadó figyelmét). Haffner először is azzal a paradoxonnal lepi meg az olvasót, hogy olyan – ha nem is a tulajdonságok, de fajsúlyos személyiség nélküli – emberről ír, akinél nagyobb hatást senki sem gyakorolt a mai Európára. („A mai világ – akár tetszik, akár nem – Hitler műve.”) Mert: „Ebből az életből hiányzik […] minden, ami általában megadja egy emberélet súlyát, érzelmi telítettségét és méltóságát: hiányzik belőle például a műveltség, a szakma, a szerelem, a barátság, a házasság, az apaság. Leszámítva a politikát és a politika iránti szenvedélyt, teljesen tartalmatlan, boldognak bizonyosan nem mondható, súlytalan, jelentéktelen élet volt, bármikor könnyűszerrel eldobható.” Másodszor pedig annak „az undorító öntömjénezésnek” az idézésével, amelyben Hitler önmagát kivételesen sikeres államférfiként állítja be. És hozzáfűzi: „De az ördögbe is, hiszen ez így igaz, vagy legalábbis majdnem így!” A gazdaságot rendbe hozták, a munkanélküliséget felszámolták, a versailles-i szerződést megszüntették – és mindezt egyetlen puskalövés nélkül. „Az általános Führer-kultusz tetőpontján a németeknek bizonyosan több mint kilencven százaléka hitt a Führerben.” Igen, a diktatúrák többségének van „kegyelmi pillanata”, egy-két „boldog éve”, amikor a világ mégis a jó oldalára látszik fordulni. Haffner után néhány évvel a nála egy generációval fiatalabb újságíró-történész, Joachim Fest híres Hitler-könyve felvetette: ha Hitler 1939 körül meghal (merényletkísérletekben nem volt hiány), minden idők egyik legsikeresebb német politikusát látnánk benne, hajlamosak lennénk zárójelbe tenni a nácizmus sötét oldalait. Nem így történt: Hitler hozzálátott két nagy célja, az Európa feletti német uralom és a zsidók kiirtása megvalósításához – mindkettőhöz „félelmetesen közel került”, s végül belebukott.
(Fordította Győri László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. 229 oldal, 1200 Ft)
Sebastian Haffner: Churchill
A Churchill-életrajz jóval korábban, a főhős halála után alig két évvel (1967-ben) jelent meg Németországban. Már ott bujkál benne a Churchill-Hitler párhuzam: „Morális és esztétikai szempontból egy világ választotta el őket, olyan távol álltak egymástól, mint a Blenheimi kastély a bécsi meldmannstrassei férfiszállástól”, de az 1930-as években mégis kitartóan meneteltek „halálos párbajuk” felé. (Ez a gondolat John Lukacsot is megihlette.) Világok választották el őket, de Haffner szerint három közös vonásuk mégiscsak volt: harcias természetük, anakronizmusuk – „valójában egyikük sem illett bele igazán a XX. századba” (szerintem Churchill még kevésbé, mint Hitler) – és szélsőségességük: „mindketten elmentek a legvégső határig”. Az is világos, hogy Hitler nélkül Churchill csak lábjegyzet lenne a történelemkönyvek lapjain.
Napjaink Angliájában valóságos Churchill-reneszánsz van. Pár évvel ezelőtt a királynő nyitotta meg a nagy államférfi életének szentelt múzeumot a háborús kabinet bunkerének szomszédságában. A magyar olvasó sem panaszkodhat: hosszabb és rövidebb Churchill-életrajzokkal egyaránt jól el van látva – Roy Jenkinsnek, az Európai Bizottság egykori elnökének terjedelmes művét éppen az Európa adta ki nemrég. Haffnernek ez a könyve is éles elméjű megfigyelésekkel teli, élvezetesen megírt vázlat. Churchillje egyfelől akaratos, önfejű, kiállhatatlan, másfelől romantikus, lovagias, érzékeny. Jól megválasztott példákkal érzékelteti, hogy inkább harcos volt, mint politikus és inkább stratéga, mint taktikus – olykor korszakos felismerésekkel, máskor hatalmas baklövésekkel. Mindezt színezte az a ritka tulajdonság, hogy kiváló adminisztrátorként tudta irányítani a rábízott területet; a háborúban szervezőként és munkabírásban is a nála tizenöt évvel fiatalabb Hitler fölé kerekedett. Churchill nemegyszer változtatta meg pártját és véleményét; képviselt radikális, majd reakciós nézeteket – sokan ezért utasították el, mindenekelőtt éppen saját konzervatív pártjában. De minden állhatatlansága mellett néhány dologban – a humanizmus európai alapértékeiben, a liberális-parlamentáris berendezkedésben és a brit birodalom jövőjében – szilárdan hitt, és már ez is több mint ami a legtöbb XX. századi politikusról elmondható.
Az utolsó előtti fejezet címe: Diadal és tragédia. Többszörös értelemben az volt. A nácizmus megsemmisítése – amiben Churchillen kívül kevesen bíztak 1940-41 sötét óráiban – egybeesett a miniszterelnök választási vereségével, sokadik bukásával. („A háborúban legfeljebb egyszer lövik le az embert, a politikában viszont gyakran” – írta.) A harcos megtette kötelességét, de rettenetesen elfáradt és megöregedett. A győzelem ráadásul a „nagy orosz medve és a nagy amerikai bölény” döntő fölényét jelentette; a brit birodalom hanyatlását immár nem lehetett feltartóztatni. A kilencvenéves korában meghalt Churchill eléget élt ahhoz, hogy tanúja legyen e birodalom terjeszkedésének, fénykorának és felbomlásának, s ez egybeesett a brit arisztokrácia utolsó nagy korszakával.
(Fordította Győri László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003. 215 oldal, 1500 Ft)
Sebastian Haffner: Az elárult forradalom.
Németország 1918-19
A Haffner-életmű egyelőre utolsó hazai kötete szenvedélyes esszé az 1918-19-es, „elárult” német forradalomról. Ismét egy olyan fordulópont volt ez, ahol Németországnak nem sikerült megfordulnia, s egyúttal olyan eseménysor, amelyet a szerző szerint minden másnál szélsőségesebb indulatokkal vitattak. Izgalmas olvasmány, mert a hangulatokat, az érzelmeket, a félelmeket is kitűnően érzékelteti – e kölcsönös félelmekről olvasva az embernek óhatatlanul Bibó elemzései jutnak eszébe. Mégis csak félig-meddig elégedetten, féloldalasságokat és féligazságokat érezve tettem le a könyvet. Miért „elárult” a forradalom? Miért nem – hiszen a történettudomány újabban annyi jó jelzőt talált ki rá – „megtorpant”, „korlátozott”, „lefékezett”, esetleg „önkorlátozó”? Egyáltalán: ki és miért árulta el?
Haffner ebben (is) egyértelmű: 1918-19 igenis forradalom volt, sőt a nagybetűs és spontán német forradalom, a tömegek forradalma, amelyet a szociáldemokrata vezetők ravaszul kiforgattak és zsákutcába vittek, azaz: többé-kevésbé tudatosan elárultak. Ezért aztán nála az SPD – valóban mérsékelt és folyvást mérsékletet prédikáló – vezetői a szükségesnél gonoszabbak, ördögibbek, sötét összeesküvők. Pedig ez amúgy nem illik Haffner nagyon is cizellált gondolkodásmódjába, sőt a Bibóval való párhuzamnak is ellentmond. (A mű második kiadásához írt utószóban elismeri: higgadtabban, szkeptikusabban, visszafogottabban is megírhatta volna.) Máig vitatják, hogy választhatott volna-e más utat a német szociáldemokrácia. Másként: létezett-e járható „harmadik út” a szovjet mintájú tanácsrendszer és a régi rend reakciója között? Napjaink történészei mindenesetre óvatosabbak, mint Haffner volt. Elfogadják azt a (még Eduard Bernsteintől eredő) tézist, hogy Németország „már túl iparosodott és túl demokratikus volt ahhoz, hogy elviseljen egy olyan radikális forradalmat, mint az 1789-es francia vagy az 1917-es orosz forradalom”. Egyáltalán: a világtörténelemben először tört ki forradalom egy fejlett ipari államban, s ennek megfelelően a „régi rend” nem omlott össze mindenestől, az államgépezett nem „tört össze”, nem állt le. Ebert és társai pragmatikusan úgy gondolták, hogy Németországot katasztrófa fenyegeti, ha nem működnek együtt a polgárság mérsékelt erőivel. A kérdés inkább az: nem működtek-e a szükségesnél is jobban együtt velük (meg a régi elitekkel), nem hitték-e bátortalanul szűkebbnek saját mozgásterüket a valóságosnál? Talán ha nem pusztán – Ebert kifejezésével – „csődgondnokinak” fogják fel tulajdon szerepüket, hanem egy új Németország megalkotóinak, sok minden másként alakult volna. De az árulás szakadatlanul (olykor meggyőzően) ismételt tézise ebbe nem fér bele.
Szerintem kétféle magyarázat van arra, hogy egy Haffner kaliberű gondolkodó enynyire egyoldalúan vélekedjen. Egyrészt: a könyv 1969-ben, a forradalom 50. évfordulójára készült; az 1968-as diákmozgalmak hatása erősen érződik rajta. (Az ifjúkorában még inkább konzervatív Haffner támogatta a radikális diákokat.) Másrészt: ha valamit gyűlölt és nem tudott elviselni, az a gyávaság – a „tartás”, a civil kurázsi hiánya – volt. Gyávának tartotta Ebertéket, én pedig készséggel elhiszem neki, hogy a szociáldemokrata vezetők tetteit „a leghétköznapibb rendszeretet és kispolgári stréberség irányította”. Tehát végső soron mégsem ördögi gonoszság, hanem a nyárspolgári német rendszeretet hajtotta őket a hadsereg és a bosszúálló szabadcsapatok karjaiba – mintegy megelőlegezve a weimari rendszer későbbi bukását és a náci diktatúra gyáva elfogadását.
(Fordította Liska Endre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 306 oldal, 2400 Ft)
Sebastian Haffner: Egy német története.
Emlékeim 1914-1933
Mindhárom említett Haffner-könyvről az a véleményem, hogy érdemes elolvasni őket, az ember okosabb lesz általuk. De a negyedik könyvről (és egyedül csak arról) le kell írnom: kötelező olvasmány mindenkinek, aki nemcsak a nácizmus vagy a német történelem, nem is csak a diktatúrák természetrajza, hanem a XX. század embere iránt érdeklődik. Sokat megért általa.
A prológus szerint Haffner a Harmadik Birodalommal vívott magánháborúját írta meg, de valójában inkább egy „elveszett” német nemzedék történetét. Hétévesen, az első világháborúban eszmélt a világra; olyannyira, hogy – éhezést, nélkülözést feledve – nap mint nap háborús játékokkal múlatta az időt. A „háborús nemzedék” gyermekeként ez lett az élete, és amikor a csak karnyújtásnyira levő, mindig ígért „végső győzelem” helyett valami más következett – hűlt helye volt a megszokott hadijelentésnek – zűrzavart és ürességet érzett. Az üresség megmaradt a weimari időszakban is, bár ideig-óráig pótolta a Rathenau külügyminiszter iránti rajongás, a hiperinfláció láza, majd a sportmánia. A fiatal német nemzedék valami nagy dologra várt: győzelemre, közösségi mámorra, megváltásra. Tudtuk eddig is, hogy a náci elit jó részét a XX. század első évtizedében születettek alkották, akik a háborút nem a lövészárkokban, hanem távoli, izgalmas kalandként élték át. Haffner ehhez a megfigyeléshez társítja a német lélekről alkotott véleményét: „annak a népnek, amelyhez tartozom, kevesebb tehetsége van az egyéni élethez és a személyes boldogsághoz, mint más népeknek”. Az egyéni boldogság helyett a tömeget keresi, és bizonyos helyzetekben lelkesen beleveti magát. Nem érdemes ebben felületes „nemzetkarakterológiát” látni – inkább olyan területet, amely Haffner (vagy Bibó, hiszen ő is írt a „német hisztériáról”) tollához méltó elemzőre vár.
A porosz tisztviselőcsaládból származó, apolitikus úri fiú 26 éves volt 1933-ban, amikor Hindenburg elnök végül beadja a derekát, és kinevezi a Hitler-féle koalíciós kormányt. A náciktól ízlése, konzervatív individualizmusa tartja vissza, ám közben saját magától is egyre jobban megundorodik. Rendőrségi razzia egy farsangon – el kell tűnni. A munkahelyére – a porosz főtörvényszék épületébe – behatoló, zsidók után kutató SA-legény kérdését: „Ön árja?” nem kéri ki magának, beijed, és „sunyi módon” igennel felel. Drámai viták következnek a megtört apával és a rendszerhez alkalmazkodó barátokkal; tragikus jelenetek zsidó ismerősökkel, szerelmekkel. Végül hosszú búcsú: „Németország ugyanis […] nincs többé. Áldozatul esett a német nacionalizmusnak.” (A búcsú azért nyúlt hosszúra, mert Haffner még letette utolsó jogi vizsgáit, diplomát azonban már csak a kötelező katonai kiképzés után kaphatott. Az egyetemisták kiképzésén folyt tovább a – nácikkal túlnyomórészt nem rokonszenvező – ifjak közösséggé gyúrása: nótázással, menetelésekkel, előadásokkal a majdnem megnyert első világháborúról.)
Ez a hatvan éven át fiókban heverő, alighanem szerzője által is elfeledett könyv az egyik legjobb visszaemlékezés, amelyet e korszak Németországáról és németjeiről valaha írtak. Egyszerre nagyon személyes-szubjektív és nagyon átfogó-objektív. Tanulsága megint a Bibóéhoz hasonló: a nácizmust nem a hitleristák összessége jutatta hatalomra, hanem legalább annyira az antihitleristák bénultsága.
Kódaként még idekívánkozik (a könyvből ugyanis nem derül ki), hogy Raimund Pretzel Párizsból visszatért Németországba, ügyvédkedésből és írásból próbált megélni. Majd amikor zsidó felesége terhes lett, és Angliába menekült, neki is sikerült engedélyt kapnia egy angliai útra, azzal az ürüggyel, hogy cikksorozatot ír a szigetországról. Angol kiadók szerződései mentették meg a nélkülözéstől. Az Egy német története talán azért maradt befejezetlen kézirat, mert szerzője a háború kitörésével új megbízást kapott – de az is lehetséges, hogy az új helyzetben túl személyesnek érezte. Nagy kár lett volna, ha sosem kerül elő.
(Fordította Liska Endre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 360 oldal, 2200 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 17. szám
