Heller Ágnes szívesen fordul a Bibliához, hogy a modern filozófus látványos eszköztárával, kollégái, elődei gondolatival ütköztesse a szöveget és saját elméleteit. A tavaly megjelent Imhol vagyok című könyvet most Sámsonról írt munkája követi. Heller Ágnes élénken reagál a korra, többet utazik, mint egy főpilóta, és legyűrhetetlen energiákkal osztja meg gondolatait hallgatóival, nézőivel, beszélgetőpartnereivel.
– Mi izgatja igazán Sámson figurájában? A férfierő?
– Na az pont nincs benne. Sámson a leggyengébb férfi, akit ismerek. De ő a Bibliában az egyetlen kiválasztott, akinek Isten semmit sem ígért az „áldáson” kívül, mi több, akihez Isten sosem beszélt. Sámson belülről irányított ember, aki személyes kapcsolatot ápol a Láthatatlannal, de mindig csak a maga nevében beszél. Kiválasztottsága titok, azért titok, mert személyes, mert ez az ő „szíve”. A Biblia azt mondja, hogy amikor születése titkát Delilának elbeszélte, akkor „egész szívét” tárta ki. Isten volt az egyedüli lény, akiben Sámson feltétlenül bízott, akinek soha szemrehányást nem tett. Tudta, hogy igaza van az asszonyokkal szemben, igaza van a filiszteusokkal szemben, Júdával szemben. Azonban Istennel szemben, tudta, sosem volt sem joga, sem igazsága. Nem véletlenül idéztem – idézőjel nélkül – Kierkegaardnak, a jütlandi lelkésznek az alapgondolatát. Mert valóban ez volt Sámson alapgondolata vagy inkább alapvető hite és pátosza. Ennek az alapmondatnak a képviseletére lett ő kiválasztva. A szubjektív istenhitre. Feltétlen bizalomra azon Lény iránt, akitől születésekor áldását kapta. Sámson a zsoltárok szellemiségét hordozza. Erős vára neki az Isten. A középkorban – s erre képzőművészeti bizonyítékok vannak – Jézus előképének tartották. A könyvem alcíme Erosz és Tanatosz, ami utal Sámson sorsának egyfajta freudi értelmezési lehetőségére is. Sámson nagyon freudi jelenség.
– Korábbi könyvében, a tavaly megjelent Imhol vagyok címűben a Genezis könyvének filozófiai értelmezésére vállalkozik. Munkáját Kandel Samu hitoktatónak ajánlja.
– Kandel Samu szerettette meg velem egy életre a Bibliát, amelynek olvasásában mindig gyönyörűségem telik. A bibliai szövegeken való gondolkodás kivezet a hic et nunc imádatába szédült korunkból. Mivel amiről itt szó van, túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, s a nagyon jelenvaló nagyon ősi.
– Akkor nézzünk egy ilyen kérdést, mondjuk az önkorlátozás problémáját! Ez kezdődhetne akár a Bibliában és eljuthatna akár a kiotói egyezmény betartásáig, illetve be nem tartásáig. Látunk utalást a Bibliában az önkorlátozásra?
– Az önkorlátozás alapvető kérdés. Ádám és Éva kiűzetésének idején Isten nem ad törvényt az embernek, megnézi, mit kezd anélkül. S mit tesz az ember, amikor magára marad? Városokat épít, technikát fejleszt és gyilkolja egymást. Isten kétségbeesik, hogy az emberiség többsége nem jó, s rájuk hozza az özönvizet. Noéval – aki belsejéből vezérelve jó – kivételt tesz, s mondhatni egy genetikai kísérletet folytat, hogy jó embertől származzék a második emberiség. A koncepció csődöt mond, a szerződés, amit Isten Noéval kötött, hézagos. De van néhány fontos momentuma: százhúsz évre maximálja az életkort, és leszögezi, hogy aki embert öl, ember keze által vész el. Ezt a szerződést Isten nem a zsidósággal, hanem az emberiséggel kötötte. A második önkorlátozás a Bibliában a Sínai-hegyen történik a törvényadással, ám nagyon erősen felvetődik a kérdés a Bírák Könyvében is. De ha úgy tetszik, a modern államelméletek is az önkorlátozáson alapulnak, erről szólnak a korábbi társadalmi szerződések is. Magunk hozzuk létre azokat a törvényeket, intézményeket, amelyek korlátoznak minket.
– Amelyeket aztán vagy betartunk, vagy nem… Egy bakugrással hadd menjek tovább! Úgy tudom, nem szívesen használja az internetet, mert az információözön a gondolkodás ellen hat. Hiszen a mennyiség meghaladja az agy befogadóképességét. Akkor ön is korlátozza magát?
– A korábbi kérdés egy morális önkorlátozásra vonatkozott, ez utóbbi az érdeklődésére. Goethének volt az a szép mondása: a tudni akarónak korlátozni kell önmagát. Ha ezt nem tesszük, mindenről tudunk valamicskét, de semmit sem igazán, mélyen, szenvedélyesen. Az ember nem lehet, még a mai világban sem, egyszerre minden. De életünk során persze változtathatunk érdeklődésünk centrumán. Russel fiatalon matematikus volt, utóbb filozófus, majd békeharcos lett. De az, hogy minden érdekeljen, ahhoz a hosszú élet is túlságosan rövid. Tizennyolc éves koromban beleszerettem a filozófiába, s azóta ezt a területet művelem. A témakör változhat, de a lényeg nem. Filozófiát tanítottam, írtam, olvastam. De nem vagyok reneszánsz ember, éppen az önkorlátozás miatt. Valamikor szívesen lettem volna zeneszerző, tehát művész és nem értelmező. Szerettem volna tíz gyereket. De beértem kettővel, és koncertre járok meg lemezt hallgatok.
– Vitatható, hogy nem lett reneszánsz ember. Könyvet azért írt róla. Aki ismeri az ön munkásságát, életvezetését, energiamennyiségét, hát az bizony könnyen gondolhatja: ilyen a reneszánsz nő a kétezres évek elején.
– Azért vannak jócskán gondjaim. Nem örülök, hogy megszűnik a hagyományos levélírás, az e-mail, bármilyen gyors és hatékony, elveszi számomra a levélírás intim vagy más esetben teoretikus jellegét. És nem szeretem a digitális fényképezőgépet sem, amióta divatban van, nincsenek kitehető, magamnál hordható fotóim. Az unokákat nyomtassam? Van ebben valami abszurd. Ennél kissé tágasabban közelítve: a multikulturalizmus nagy próbája, hogy képesek lesznek-e a különböző vallások magas és mindennapi kultúrái együtt élni, hogy konfliktusaik békés eszközökkel megoldhatók-e? Az internetet, ami lényegében ma angol nyelvű, most egymilliárd ember használja, az elkövetkező néhány éven belül újabb egymilliárd fogja használni. Milyen változásokat involvál ez? Milyeneket a migráció? A magyar társadalom szerfölött elutasítónak mutatkozik a bevándorlókkal szemben, ami éppenséggel ellentmond saját történelmének. Gondoljunk csak az Árpád-házi királyok betelepítési politikájára.
– Ahhoz azt ismerni is kellene. De ez már az oktatási rendszer problémája. Korábban sokat kárhoztatta az amerikai közoktatási rendszert, viszont az angolszász modellnek sok elemét átvesszük. Most is bírálja?
– Annyit bíráltam, hogy az már szinte unalmas. A tömegoktatás számtalan problémát vet fel, mégis éppen az esélyegyenlőségre való törekvés érdekében szerintem minél korábban be kell tenni a gyereket az oktatási rendszerbe. Így azok a gyerekek is, akik otthonról nem hoznak semmit, sőt mondhatjuk, hogy már a bölcsőben hátrányos helyzetűek, esélyt kapnak valamiféle felzárkózásra. Ismétlem, sokat szidtam az angolszász iskolarendszert, most hadd dicsérjem egy elemét. A gyerekeket már idejekorán megtanítják érvelni. Meg kell védeniük egy álláspontot, akár közel áll hozzájuk, akár szöges ellentétben van az ő gondolkodásukkal. Ausztráliában a fiam iskolájában rendre lejátszották a parlamenti vitákat. A fiamnak például masszívan kellett érvelnie az abortusz ellen, holott nem ez volt a meggyőződése. De ha a gyerekek már viszonylag fiatal korukban megtanulnak egy másik ember logikája szerint is érvelni, az a demokrácia iskolája.
– Ezt értem, ez világos. De mi van, ha egy társadalomban csekély a dialóguskészség? Ha mindenki a magáét mondja, ha nem törekszik a másik érveinek megismerésére? Mi van akkor, ha netán megértem a másikat, és ez önkorlátozáshoz vezet? Csakhogy a kiindulóponthoz visszatérjek.
– A másik megértése még nem önkorlátozás, inkább az ember saját horizontjának kitágítása. A kompromisszum azonban az. Minden ember köt kompromisszumokat, szerelmével, házastársával, gyerekeivel, barátaival. De ha azzal szemben korlátozzuk önmagunkat, akit szeretünk, akkor abba öröm is vegyül. Ugyanez a helyzet, ha valamilyen ügy szempontjából korlátozzuk magunkat. Ilyenek a termékeny politikai kompromisszumok. A termékeny önkorlátozás részleges, gyakran ideiglenes és semmiképpen sem önfeladás. Egy totális politikai rendszer azonban, akárcsak egy szadista férfi, önfeladást kíván meg. Az önfeladás önpusztító. S nem csak ezekben a szélsőséges esetekben válik az önkorlátozás önfeladássá. Néha gyávaság, lustaság és tehetetlenség is lehet az önfeladás kiváltó oka. Okosság és bátorság kell ahhoz, hogy valaki hajlandó legyen, ha kell, önkorlátozásra, de sosem az önfeladásra.
V. Bálint Éva
