Szívhang
A költő szerepet játszik, akkor is, ha leül a gép elé, és csak annyit ír a papírra: én. Azt játssza, hogy ő költő. Ezen túl próbálgathat százféle szerepet, elbújhat a versbe, akár egy barlangba, vagy egy maszk mögé, esetleg olyan tartalmak közlésére, melyeket a normális emberi beszéd nem viselne el. Olykor a költő maga sem tudja, miféle lélekmélyi tartományokba merészkedik ilyenkor. Nem ő maga tudatosan, hanem az általa létrehozott alkotás. S bár lehet kísérletet tenni, hogy mint a hagyma héját, lefejtsük a vers különböző rétegeit, s a végén a lényeghez jussunk, az igazi vers értelmezési tartománya valószínűleg végtelen.
Néha a maszk ráég az arcra. És az is előfordulhat, hogy a maszkok mögött már hiába keressük az arcot – írja, és eszébe jut, hogy most is szerepet játszik; a nemzetközi költészeti fesztiválra, melyre tisztelettel meghívták, fogalmazza a variációkat a kérdésre, mit gondol a költő és a maszk viszonyáról. Ír, egyre kedvetlenebbül váltogatja a különböző pózokat, maszkokat, melyiket is fogja viselni; némelyik egészen magával ragadja, de közben nem érdekli az egész. Odébb van még a fesztivál, lesz ő addig még testvér, nagynéni, anyjának leánya, újságíró, szomszéd, munkatárs, barátnő, lesz beteg az orvosnál, vendég az uszodában. Ha minden igaz, szerető kedves is tud lenni majd a nap vége felé, de lehet, hogy az már nem fog menni. Undok és kegyetlen szerelmes lesz, ha le nem mondja a találkozót.
De közben más foglalkoztatja; hogyan tudná ő hazáját, vagy mondjuk kevesebb pátosszal: Magyarországot képviselni? Hiszen ő csak saját magát tudja képviselni, szerencsés csillagállás esetén. Ez a személy viszont csak itthon érvényes, ha elhagyja az országhatárt, akár akarja, akár nem, ő rögtön „magyarrá válik”, Magyarországot, de legalább a magyarokat képviseli. Ehhez még költőnek sem kell lenni, egy gyerek, egy könyvelő, egy orvos, egy kertész rögtön magyar lesz Olaszországban, Prágában, Bécsben, Vilniusban. És most nincs kedve magyarnak lenni. Itthon, magyarok között még csak-csak, hiszen a körülötte élők ugyanazt élik át, amit ő, szenvednek tőle, de igyekeznek nem gondolni rá, hiszen élni kell. Aki úgy döntött, hogy él, annak tűrnie kell. És lázadhat is, ma már annak sincs következménye. A tehetetlenség szégyene ütötte szíven akkor is, amikor látta a sebész tekintetében a ki nem mondott vádat: az újságírók semmit nem tesznek, nem emelik föl a szavukat, nem kiabálnak eléggé, tűrik azt, ami történik. Nem tudott védekezni, egy szó nem hagyta el a torkát – de hiszen mást sem csinálunk -, mert úgy érezte, a vád igaz.
Újságírónak is gyáva, nemhogy költőnek, gondolta akkor, és eljött, hátában is érezve a vádló tekintetet. Most meg menjen külföldre, egy olyan országból, ahol „dühöng az antiszemitizmus”, és a huszadik század legszebb forradalmának ötvenedik évfordulóján vérben és könnyben fürdött az ország. Menjen külföldre ezzel a gyalázattal. De ha a fénylő, fekete esernyőkön lecsorgó tojásokra gondolt, amit elég sokszor mutattak nagytotálban ahhoz, hogy nehéz legyen elfelejteni, az se volt jobb. Hová, milyen maszk mögé rejthetné a szégyent, ami belülről mardossa azóta is? Nyilvánvaló, hogy erről nem lehet beszélni. Ez csak rá tartozik. De a szó, az egyetlen, ami kifejezte lelkiállapotát, nem ment ki a fejéből.
Szégyen. Leírta egyszer, kétszer, ötször.
Leírta angolul: shame.
Így talán nem fáj annyira.
Tóth Erzsébet, író, költő
