Donáth Ferenc orvos és jogvédő érdekes írással próbálta felkelteni a Népszava olvasótáborának figyelmét. („Legfelsőbb Patyolat” – Népszava, április 6.) Nem feladatom a nem jogász és különösen nem bíró – általam őszintén tisztelt – szerző minden tévedését helyreigazítani és az igazságszolgáltatásra vonatkozó meglepő elképzeléseinek mindegyikére reagálni, mégis – a közvélemény valósághű tájékoztatásának szándékával – a teljesség igénye nélkül következőket kívánom megjegyezni.
A Legfelsőbb Bíróság 1990. január 1-től 2007. április 18-áig terjedő időszakban törvényességi óvás folytán, illetve felülvizsgálati eljárásban 203 háborús és népellenes ügyet bírált felül ugyanilyen számú terheltre nézve. Ebből 58 ügyben – és személy tekintetében – hozott felmentő ítéletet. Ez azt jelenti, hogy a rendkívüli perorvoslattal elbírált ügyek 28 %-ában született felmentő ítélet. A cikkben hivatkozott 96 %-os felmentés tehát nem helytálló. A számok tükrében még nagyobb képtelenség Krausz Tamás történész Népszavának tett azon nyilatkozata, amely „több mint ötezer-négyszáz katonai személyt mentettek fel, akik bűnösök voltak szovjet területeken elkövetett atrocitásokban”. A Legfelsőbb Bíróság által megvizsgált ügyekben 19 fő volt a katonai elítéltek száma. (Megjegyezni kívánom, hogy anno a népbíróságok – éppen a 168 óra írásából megismerhetően – 14 727 vádlottat mentettek fel.)
A hivatkozott írások tehát félreérthetők, mert – kiegészülve a Népszava körkérdésével – azt állítják, hogy a Legfelsőbb Bíróság tömegével és érdemtelenül mentett fel háborús bűnösöket, amely miatt a szélsőjobboldalisággal való cinkosság gyanúja alá esett. Donáth Ferenc összefüggést teremt a nemzeti ünnepeken feltűnő árpádsávos zászlók megjelenése és a népbírósági ítéletek felülvizsgálata között.
A háborús és népellenes bűntettek miatt elítéltek ügyeinek zömét a Legfelsőbb Bíróság a 90-es évek közepéig felülbírálta. Nem érthető, hogy az ilyen döntésen „felbátorodott” szélsőjobboldali elemek miért vártak az árpádsávos zászlók elővételével és lengetésével több mint tíz évig. Miért ennyi idő múltán keltett ilyen hatást a Legfelsőbb Bíróság ítélkezése? Az meg különösen elgondolkodtató, hogy miért éppen napjainkban kárhoztatják e felmentő ítéletek miatt a Legfelsőbb Bíróságot. A 168 óra cikke ezt a magyarázatot adja: „Kende szerint az elítéltek 96 %-át azért mentették fel, mert a bírák – tekintettel a lanyha közfigyelemre – úgy hitték, minderre sosem fog fény derülni.” Ha ez így van, akkor érthetetlen, hogy a titokban tartott lanyha közfigyelemmel kísért ítélkezés hogyan tudott ilyen frenetikus társadalmi hatást kiváltani.
Mint a bevezetésből kiderült a megvizsgált 203 ügyből 58 felmentésre került sor. Minden esetben azért, mert a terhelt nem volt háborús bűnös, és nem követte el azt, amit a terhére róttak.
A népbírósági ítélkezésről pedig annyit, hogy az a korabeli szakmai felfogás szerint is politikai jellegű bíróság által folytatott ítélkezés volt, különleges büntetőjogi normák (ius criminale speciale) alapján (Berend György: A népbíráskodás 1948; Heller Erik: Magyar Büntetőjog egyetemi tankönyv 1945. 380. oldal). Az 1945-ben felállított népbíróságok nem független bírákból szervezett testületek, hanem a koalíciós pártok delegáltjaiból felállított szervezetek voltak és tagjai a delegáló pártok utasításainak megfelelően jártak el. Nem lehet működésüket a rendes bíróságok ítélkezésével összehasonlítani, és úgyszintén szakadéknyi különbség van köztük és az angolszász rendszerben működő esküdtbíróság között. Az esküdtek ugyanis nem lehetnek egyetlen politikai szervezet utasításainak végrehajtói sem. Kiválasztásukra és pártatlanságukra – hosszadalmas eljárás során – mind a vád, mind a védelem különös gondot fordít. A politikai természetű és a rendes bíráskodás tehát nem hasonlítható össze. Vonatkozik ez Nürnbergre is – amelyet sokan a II. világháború utolsó csatájaként emlegetnek -, s amely az egyetemes történelem része, de a hatályos törvények szerinti ítélkezéssel nincs jogfolytonossága.
Azokban az ügyekben, ahol felülvizsgálat során a Legfelsőbb Bíróság felmentő ítéletet hozott, ott azt állapította meg, hogy a népbíróságok a saját működésükre vonatkozó jogszabályokat sem tartották meg és nem tényállásszerű bűnös magatartások, hanem a vádlottak politikai beállítottsága, szimpátiája vagy nézetei felett mondtak ítéletet. Törvénysértő döntéseik következményei helyrehozhatatlanok, mert ártatlanul kivégzettek életét egyetlen bíróság sem adhatja vissza, és több generáció egzisztenciális tragédiáját sem orvosolhatja. A rendkívüli perorvoslatok alapján törvényesen eljárni és a koncepciós eljárásokban hozott jogsértő határozatokat – a perrend szűk keretei között – megváltoztatni kötelességünk volt, megszabadítva ezáltal az igazságszolgáltatást egy terhes örökségétől.
Nem érthető az összefüggés-teremtés a háborús és népellenes bűntettek miatti elítélések kritikája és a bírósági reform között. Talán csak ürügyre volt szüksége a szerzőnek, hogy elmondhassa azt az alaposnak aligha nevezhető véleményét, mely szerint „a Legfelsőbb Bíróság és a táblabírók függetlenségéért, sőt teljhatalmáért a jogalkotók feláldozták a bírók függetlenségét”. A Legfelsőbb Bíróságnak ugyanis semmilyen igazgatási hatalma nincs az alsóbb bíróságok felett. Ugyanez vonatkozik az ítélőtáblákra is. A bírói előmenetel feltételeit kétharmados törvény (1997. évi LXVII. tv.) szabályozza. Ennek tanulmányozása a szerző aggodalmait eloszlathatja.
A Fővárosi Ítélőtábla bírái antiszemita uszítás miatt a rendszerváltás óta valószínűsíthetően azért nem ítélhettek el senkit, mert az ítélőtáblák 2003. július 1-je óta működnek.
A magyar büntetőbíráskodás az európai igazságszolgáltatás része, amelynek szakszerűségére, színvonalára és tisztességére okkal lehetünk büszkék. Jó hírnevünket nem rontja le, csak öregbíti annak a múltnak a tisztázása, amelyért a mai bírói kar felelőssé nem tehető.
Biztosíthatom Donáth Ferencet, hogy nincs olyan „szakmai vagy csoportérdek”, amely miatt bármely agresszív politikai oldal előtt a bírói kar meghunyászkodna. Figyelmébe ajánlom Göncz Árpád köztársasági elnök úrnak a Legfelsőbb Bíróság 1991. október 8-i teljes ülésén elhangzott szép és igaz gondolatát, mely szerint: „Aki megpróbálja az önök munkáját befolyásolni, annak kőfalba kell ütköznie.”
Dr. Kónya István bíró, kollégiumvezető
