A britek mindent megtettek, hogy a hamis font titok maradjon
Népszabadság * Inotai Edit * 2007. április 25.
A felirat a hamisítóknak igaznak bizonyultKép: Máté RóbertMorbid gondolatok környékeznek a sachsenhauseni koncentrációs tábor bejáratánál: ha valakire, akkor az itt raboskodó zsidó foglyok kis csoportjára valóban igaznak bizonyult a cinikus mondat, miszerint a munka szabaddá tesz. Nekik egyenesen az életüket mentette meg. De azért a véletlen is besegített.
A baljós környék mindentől elzárt, 18-19-es barakkjaiban szervezték a történelem alighanem leggrandiózusabb hamisítóakcióját – bár a sachsenhauseni emlékkiállításon erre ma csupán egy eldugott zug emlékeztet (az eredeti épületet a neonácik 1992-ben felgyújtották). 1942 és 1945 között száznegyvennégy zsidót – nyomdászokat, bankhivatalnokokat, fénynyomókat – gyűjtöttek itt össze, akik kezdetben útleveleket, bélyegeket, ellenséges valutát, majd brit fontot és amerikai dollárt hamisítottak hivatásszerűen. A nácik váltig hitték, hogy ha a fronton netán csődöt mondanak, akkor gazdasági eszközökkel – a szövetséges valuták tönkretételével – kényszerítik majd térdre az ellenséget. A sokáig szupertitkos Bernhard-hadműveletről Die Fälscher (A hamisítók) címmel nemrég német-osztrák film is készült: forgatókönyve a Prágában élő Adolf Burger emlékiratain alapszik. Az egykori 64 401-es fogoly meglepetésünkre kitűnően beszél magyarul is. Ne csodálkozzak, legyint, elvégre Poprádon, szlovák-német- magyar környezetben nőtt fel. Kilencven évéből tizenötöt simán letagadhatna, pedig volt néhány kemény menete az élettel.
– Tudja, moralizálni a koncentrációs táborban nem lehetett, egyszerűen túl akartuk élni a borzalmakat. Nem lehetett szabotálni, azonnal főbe lőttek volna – mondja meglepő őszinteséggel. Pedig a filmben Burger a hős, aki erkölcsi vitába keveredik a profi hamisító Szoroviccsal arról, hogy a pénzgyártással nem hosszabbítják-e meg a háborút és a halálgyárak működését, csupán a saját túlélésük érdekében.
– Amikor a feleségemet Auschwitzban meggyilkolták, két választásom maradt: vagy én is követem, vagy mindent megteszek a túlélés érdekében, hogy egyszer beszámolhassak arról, amiket átéltem. – Adolf Burger ugyan a fogaival fizetett a keresztnevéért („Hogy hívhatnak egy zsidót Adolfnak?” – rivalltak rá az SS-tagok, és már ütötték is ki a fogait a géppisztolytussal), összességében mégis szerencséje volt. Mint képzett nyomdászt, egy nap Auschwitzból váratlanul Sachsenhausenba rendelték – s ezúttal nem marhavagonban, hanem gyorsvonattal hozták.
– Kivételezettek lettünk. Bőven kaptunk enni, volt rendes ruhánk, ágyunk, nem borotváltak kopaszra, rádiót hallgathattunk, a tisztek még pingpongozni is leálltak velünk. Lefekvés előtt azért mindig figyelmeztettem magam: én is csak egy „szabadságolt halott” vagyok.
Adolf Burger
Hallották a többi fogoly keserves kiáltásait, a puskaropogást, tudtak a tömeggyilkosságokról. Az első tökéletesen hamisított fontot a nácik lelkesen ünnepelték: összesen 130 milliót gyártottak, ebből tízmillió használhatót. Burger szerint olyan jól sikerültek, hogy a brit kormány később mindent elkövetett, nehogy a nürnbergi perben egy szó is essék a titkos Bernhard-hadműveletről, lévén a pénz egy része még mindig forgalomban. Kínos lett volna, ha emiatt megrendül a brit jegybankba vetett bizalom.
A dollár keményebb diónak bizonyult. – A holland Jakobson zselatinból készített egy alapot, fénytechnikával ebbe nyomtuk bele a negatívot. De Jakobson manipulált egy kicsit, hogy húzza az időt. A trükkről csak ketten tudtunk. A nácik válaszul idehozták az orosz Salamon Szmoljanovot (a filmben Szorovics): Sali a szovjet forradalom után menekült el hazájából, kitűnően rajzolt, de képtelen volt megélni a művészetből. Így adta a fejét pénzhamisításra, de elcsípték. Négy évet ült még Hitler hatalomra jutása előtt. Emlékszem, zöld háromszöggel a kabátján érkezett – ő volt az egyetlen köztörvényes. A legtöbben szóba sem akartak állni vele, de én rögtön barátságot kötöttem vele. Megszállottan akarta a dollárt!
A nácik végül ultimátumot adtak: ha hat héten belül nincs dollár, négy embert kivégeznek. Burger is a halálra ítéltek között volt. De tizennégy napig még húzták az időt. Lehet, hogy ez döntőnek bizonyult. Sali végül előrukkolt kétszáz darab százdollárossal, amit szakértők sem tudtak megkülönböztetni az eredetiektől. Minden készen állt arra, hogy napi egymillió dollárt nyomjanak – csakhogy az oroszok már közel jártak Berlinhez. 1945 februárjában vonatra rakták az összes gépet és a komplett „munkacsoportot”, irány Ausztria. A dollár tömegtermelésére már nem volt idő. – Nyilvánvaló volt, hogy túl sokat tudtunk, a levegőbe akartak repíteni mindannyiunkat. A nácik teherautókat rendeltek, hogy Ebensee-be, föld alatti bunkerbe szállítsanak minket. Hála az osztrák partizánoknak, már nem volt elég működőképes teherautójuk. Az életünket végül a tipikus náci gondolkodásmód mentette meg: a minket őrző SS-tagoknak senki sem adott parancsot a kivégzésünkre. Egy darabig tanácstalanul vártak, aztán átadtak minket a Wehrmachtnak, azok meg a szövetségeseknek. Olyan jó bőrben voltunk, hogy csak a karunkba égetett rabszámok láttán hitték el, hogy foglyok voltunk – bizonyságul felhúzza az ingét, a szám még most is jól kivehető.
A különítmény szétszéledt: – Saliról többet nem hallottam, bár jó tíz évvel később megjelent nálam a csehszlovák rendőrség: Londonban rejtélyes dollárhamisítványokat találtak a britek, nem segítenék-e nekik megkeresni Szmoljanovot? Sali megígérte nekem, hogy többé nem adja a fejét hamisításra, és én hittem neki.
A náci Bernhard Krüger, a hadművelet atyja – mellesleg a német rendőrség hamisítás elleni ügyosztályának korábbi főnöke – az utolsó napokban Burgertől kért és kapott hamis papírokat, miszerint „egyszerű katona” volt. Egy bíróság felmentette, állítólag senki sem tanúsította, hogy emberek haláláért lett volna felelős – pedig legalább hat beteg foglyot lövetett agyon. 1989-ben háborítatlanul halt meg Hamburgban. – Engem mint csehszlovák állampolgárt, ugye, senki sem kérdezett – villan meg az idős ember tekintete.
Adolf Burger a háború után megírta saját emlékiratait, majd húsz évig hallgatásba merült. Amikor egy barátja értesítette, hogy Németországban néhányan kétségbe vonják a holokausztot, ismét kutató- és felvilágosító munkába kezdett. Évek óta fáradhatatlanul járja a német iskolákat, beszélget 17- 18 éves fiatalokkal. – A nácik nemcsak gyilkosok, hanem közönséges bűnözők voltak. Ezt se felejtsük el – int végezetül.
Berlin-Sachsenhausen, 2007. április
