Gordon Cucullu szerint Amerikának nem szabad bevonulnia Iránba
Seres László 2007. április 24. 20:25
„Attól még, hogy nem szeretünk valakit, még nem nyírjuk ki egy AK-47-essel a családját” – próbálta érzékeltetni a nyugati és az iszlámista politikai kultúra közti különbséget az egyik legismertebb amerikai neokonzervatív szakértő-publicista. Gordon Cucullu a Hírszerzőnek: Irakról, Iránról, Amerika hibáiról és hitelességéről.
Budapesti és prágai tanulmányúton vett részt az elmúlt napokban az ismert amerikai neokonzervatív író és publicista, David Horowitz és társasága, a Freedom Center. A társaság működteti a FrontPage Magazine című online lapot, amelynek szerzői rendszeresen és kíméletlenül nekimennek a baloldali akadémiai és médiaértelmiségnek, az amerikai egyetemeken „politikai korrektség” néven dúló szélsőbalos indoktrinációnak – fő ellenségük azonban az iszlámista ideológia és a terrorizmus.
A FrontPage külpolitikai írásai a demokrácia, a szabadelvűség és a civilizáció értékeit akarják védeni az iszlámista (és az annak szerintük behódoló pacifikáló, opportunista, multikulturális) befolyással szemben.
Az intézet és a lap egyik legismertebb véleményformálója igazi neokon héja: Gordon Cucullu, az amerikai hadsereg különleges erőinek (zöldsapkásainak) volt alezredese, védelmi szakértő, Korea- és Latin Amerika-specialista, író-publicista, aki budapesti előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az iszlámista befolyás megállíthatatatlanul terjed Európában, éspedig hosszú évszázadok óta.
Az iszlám azért veszélyes, állítja Cucullu, mert egyrészt kíméletlen a „hitetlenekkel” (keresztények, zsidók) szemben, másrészt amely területeket korábban meghódított, így pl. Andalúziát, azokat máig a magáénak tekinti. Gordon Cucullutól elsősorban azt próbáltuk megtudakolni, becsődölt-e a terror elleni háború, illetve van-e még neokon külpolitika?
Irakban a helyzet drámai: naponta robbannak a pokolgépek, politikai káosz van, küszöbön a polgárháború. Megérte bevonulni?
Az biztos, hogy 2007-ben nem ott tartunk, ahol 2003-ban elképzeltük, hogy tartani fogunk. A bajok egyik forrása, hogy az amerikai döntéshozók alábecsülték az iraki társadalom belső feszültségeit, különösen a síita és szunnita csoportok közti viszályokat. Amit szintén nehezen értünk meg, az az, hogy Irakban a politikai, a katonai és a vallási kihívás sokszor egyetlen személyt jelent, mint például Muktada asz-Szadr (radikális hitszónok. A szerk.) esetében, sok esetben az ilyen imámok állnak az erőszak mögött. Ami a taktikát, illetve a stratégiát illeti: soha nem lett volna szabad feloszlatnunk az iraki hadsereget.
Ha viszont egybentartják Szaddám hadseregét, hogyan tudtak volna bízni bennük? A síita-szunnita konfliktus pedig ugyanitt tartana.
Nem bízni kellett volna bennük: Szaddám régóta nem fizetette őket, úgyhogy együttműködhettünk volna egy szegény, de jól képzett munkanélküli sereggel, akár úgy is, hogy nem katonai munkát bízunk rájuk. Ettől eltekintve persze lenne lázadás, hiszen a szunniták természetesen mérgesek, hogy elvesztették vezető szerepüket a társadalomban. Az al-Kaida is ugyanígy ott lenne.
Mi volt a fő hiba: maga az akció volt előkészítetlen, vagy a megvalósítás nem sikerült, terepen?
Úgy látom, taktikai és stratégiai hibák kombinációja vezetett idáig, de a lényeg az, legyen szó üzleti tervről, tudományos vagy katonai műveletről: tudatában kell lenni annak, hogy emberek hibáznak…
…igen, de itt nem egyszerűen emberi hibákról beszélünk. A véleményformálók nagy része ma már úgy látja, hogy Amerika hozott létre a bevonulással egy olyan terrorizmus-problémát, ami előtte nem létezett.
Ezzel nem értek egyet. A terroristák végig ott voltak – legfeljebb nem szervezett formában, mint pl. az al-Kaida -, mi csak kiváltottuk az akcióikat. Lehet mondani, hogy ha nem lett volna a katonai beavatkozás, akkor nem lenne ott annyi dzsihádista. De ha valaki dzsihádista akar lenni, akkor leginkább csak ürügyre van szüksége ahhoz, hogy harcolhasson. A mi kultúránkban, ha nem szeretünk valakit, attól még nem nyírjuk ki egy AK-47-essel a családját – ők viszont folyamatosan öngyilkos merényleteket követnek el. Nehéz azt mondani, hogy erről a felszabadítók tehetnek.
Nem gondolja, hogy a jelenlegi súlyos helyzet polgárháborúhoz vezethet?
„A dzihádistáknak csak ürügyre van szükségük” (Fotó: Járdány Bence)
Nem hiszem. A legrosszabb esetben felosztják Irakot – amely eleve csak az I. világháború után jött létre -, és egy három állam-szcenárió jönne létre, Kurdisztán például kétségkívül már ma is elkormányozná magát. Jugoszlávia is felbomlott több államra, mégsem jutna senkinek eszébe az ott állomásozó nemzetközi csapatokat okolni a nacionalista gyűlölködésért.
Budapesti előadásában arról beszélt, mennyire veszélyesnek látja az iszlám európai terjeszkedését. Itt most a muszlim vallásra gondolt, vagy csak az iszlámista ideológiára?
A legnagyobb fenyegetést a terjedő vahabita iszlám jelenti (szaúd-arábiai eredetű szunnita, fundamentalista értelmezése a muszlim hitnek. Hívei erőszakos térítők. A szerk.) az egyik oldalon, Irán a másik oldalon. Az iszlámnak alkalmazkodnia kell a modern világhoz, erre a mai napig képtelen volt. Ez a legnagyobb gyengesége, egyben ez jelenti a legnagyobb fenyegetést a többi ember számára. Lehet, hogy ezért most kimondják rám a fatvát.
Mit gondol, az iraki háború jó időre visszaveti a neokon beütésű amerikai külpolitikát?
Reálisan nézve azt kell mondanom, igen, visszaveti. Nem örülök neki, mert nagyrészt szimpatizálok a neokon külpolitikával. Az amerikai közvélemény nagyon élénken követi az eseményeket, és nagyon fogy a türelem. Nem sokakat érdekel, hogy az emberi cselekvés időigényes. A hibáinkból való tanulás is időigényes.
Abu Graib és Guantanamo után hogyan lehet Amerika újra hiteles a terror elleni harcban?
Guantanamóval szemben főként egy propagandakampányt láthattunk, a helyzet messze nem olyan súlyos, mint amilyennek lefestik. Két, 2002-es esetet leszámítva kínzásokról sem tudunk. Ha van abúzus Guantanamón, akkor azt éppen a foglyok követik el az őrökkel szemben.
Ezzel együtt hogyan nézhetne ki egy hiteles amerikai külpolitika Irak után? Éppen amikor lépni kellene Iránnal meg Észak-Koreával szemben?
Nagyon fontos tudni, hogy nincs egyetlen univerzális megoldás, mindegyik országban más utat kell követni. Egyedi stratégiákat kell alkalmaznunk, amelyek sikeresek lehetnek az adott probléma megoldásában. Ami az egyes stratégiai lépéseknél jobban aggaszt az az, hogy a vezetőinkben a jelek szerint már nincs meg a szükséges politikai és morális akarat szembeszállni a kihívásokkal. Hiányzik a nyerni akarás akarata.
De tegyük fel, hogy megvan az akarat: mit kezdjen Amerika Iránnal, amelynek vezetése nyíltan folytatja nukleáris programját?
Először is abba kell hagynunk a megbékéltetést, keményebben kell fellépnünk a vezetőikkel szemben. De azt is látnunk kell, hogy Iránban vannak nagyon sokan, diákok, fiatalok, akik elégedetlenek a mullahok teokráciájával, és szívesebben élnének egy modern világi államban.
De ha Amerika mondjuk lebombázza az iráni nukleáris létesítményeket, könnyen áttolja ezeket a fiatalokat a mullahok oldalára.
Nem szükségszerűen. Nem az iraki megoldást kell alkalmaznunk, nem fogjuk a csapatainkkal átlépni a határaikat. Egyszerre több stratégiában kell gondolkodnunk, sokkal határozottabban kell például együttműködnünk ezekkel fiatalokkal, az ellenzékkel, el kell nekik magyaráznunk, hogy ők lesznek azok, nem mi, akik holnap az országukat igazgatni fogják. Azt is tudni kell, hogy míg az iráni Forradalmi Gárda erősen elkötelezett a vallási vezetés iránt, addig a reguláris hadsereg nem. Velük is együtt kell működnünk annak érdekében, hogy csökkentsük a veszélyt.
Ha pedig meg kell támadni ezeket a létesítményeket, akkor csakis célzottan, figyelve arra, nehogy civil áldozatok is legyenek. A lakosságnak pedig, hangsúlyozom, el kell magyarázni, hogy ez nem ellenük irányul, hanem a vezetőik ellen – olyan vezetők ellen, akiket ők sem szeretnek.
Mikor jön el az az időpont, amikor Amerikának reagálnia kell az iráni fenyegetésre?
Ezt nem tudom, de biztosan azelőtt, hogy Iránban létrejön az a rendszer, amellyel másokat fenyegethetnek. Ennek a rendszernek számos összetevője van, kellenek például hordozórakéták, kell egy fejlett robbanófej-technológia, egyebek. A közepes hatótávolságú Shahab-3 rakétákat észak-koreai segítséggel építették, és ez az együttműködés ma is él, a koreaiak együttműködnek iráni tudósokkal.
Mennyire veszélyes Észak-Korea?
Nagyon. Nem is annyira önmagában, hanem nukleáris technológiájuk terjesztése miatt, amivel egész térségek stabilitása kerülhet veszélybe. Csak a pénz kell nekik, nem érdekli őket, milyen lator államoknak adják el a technológiájukat, legyen az Irán, Szíria, vagy mondjuk Venezuela. Azt nem gondolom, hogy megtámadnák Dél-Koreát – ezt, ha akarták volna, a hatvanas években megtehették volna.
Összeségében mi volt a legkomolyabb hiba, amit az Egyesült Államok a terrorizmus elleni háborúban elkövetett?
Egyetlen dolog: nem volt képes pontosan meghatározni az ellenséget. A terror elleni háború csupán egy taktika, egy eszköz elleni háború. A második világháborúban például nem a Blitzkrieg ellen harcoltunk, hanem a nácik ellen. A mai ellenségünk az iszlám fasizmus. Ezt Bush elnök csak tavaly merte először nyíltan kimondani, de annyi kritikát kapott a muszlim közösségektől, hogy azóta sem mondja. Pedig tudnunk kell, ki az ellenség.
