Forrás: ÉS

ORMOS MÁRIA

Politikaelméleti viták a nyugati világban

A politikaelméleti viták a XVIII. század vége óta kísérik az európai (részben az amerikai) történetet. Jó ideig az volt a jellemzőjük, hogy egymástól világosan elhatárolódó áramlatok képviselői csaptak össze, de a XIX. század végétől kezdve már az azonos politikai családokon belül is hasadások mentek végbe. Olyannyira, hogy ha a századfordulón „konzervatív” állásfoglalásról esik szó, még utána kell nézni, hogy vajon mérsékelt, „új” vagy radikális konzervativizmussal állunk-e szemben. Hasonló volt a helyzet a szocialista/szociáldemokrata pártokon belül is, ahol megjelentek az egyik oldalon a parlamentáris demokráciát preferáló reformisták, a másikon pedig a forradalmár radikálisok. A liberális pártok is bomladoztak, amennyiben egy részük felsorakozott a „nemzeti” tábor mellett, más részük viszont nem tette ezt, sőt már elkezdődött a vita az eredeti liberális gazdaságpolitikai elvekről is. A viták magában a politikában, a társadalomtudományi értelmiség és a szakértők köreiben ezt követően is folytatódtak, és az idők során az áramlatokban további elmozdulások következtek be.

A XIX-XX. század fordulója táján merült fel a demokrácia problematikája, majd ezt követte az egész eredeti liberális gazdaságpolitikai iskola megkérdőjelezése a svéd Cassel, a brit Keynes és az amerikai Tugwell által, az első világháború után a többoldalú fenyegetés hatására bevonult a politikai diskurzusba az európai gazdasági és politikai integrálás gondolata. Az utóbbival együtt azonnal felmerült viszont a nemzeti szuverenitás fenyegetettségének a kérdése is.

Ezekről az alapokról indultak el a nagy elméleti viták a második világháború után, amelyek filozófiai-ismeretelméleti kérdéseket is mélyen érintettek, és kiterjedtek a társadalomtudomány valamennyi területére. A hagyományos, fent már említett témák mellett előtérbe került a totális állam és ideológiáik kérdése, a „szociális piacgazdaság”, majd az úgynevezett „jóléti állam” elvi megalapozása az egyik, valamint heves bírálata a másik oldalon. A liberális, a konzervatív, a szociáldemokrata/szocialista programokat újrafogalmazták, és egy ideig úgy tűnt, hogy minden a normális kerékvágásba került. Ám hamarosan számos további, az idő sodrában előbukkanó kérdés került az asztalra.

Ennek az írásnak az a célja, hogy röviden bemutassa azokat a főbb gondolatokat, amelyek a korábbi világrendszer egyik pólusának, a szovjet modellnek az összeomlását követően merültek fel a hatalmi-politikai kérdésekről folyó nyugati eszmecserékben. A fő témák a következők: globalizáció (az angolszász fogalmi rendszer szerint), illetve mondializáció (a francia szótárban); Európa szereplehetősége e keretben; az állami hatalom és a politika mozgástere; a szociális igazságosság; a nemzetállam (és a nemzeti szuverenitás) kérdésének felülvizsgálata, identitás és autonómia.

Globalizáció

Eltérően e fogalom leggyakrabban használt változatától, amely a globális rendszert azonosítja az 1990-91-ben kialakult egypólusú, Amerika által vezérelt világkapitalizmussal, az érdemleges vita kiterjed a világgazdaság kialakulásának különféle, történetileg változó fázisaira, e fázisokat szoros kapcsolatba hozza magának a kapitalizmusnak ugyancsak történetileg formálódó szakaszaival, és már e látásmódból következően sem tekinti véglegesnek, a „történelem végének” a napjainkra kialakult helyzetet. A diszkusszióban megjelenik tehát az egységesen kapitalista, a világgazdaság egészét globálisan átfogó, ám újra többpólusú rendszer víziója vagy vázlata.

Mára a társadalomtudományok képviselőinek jelentős része tisztában van azzal, hogy a minél nagyobb gazdálkodási, politikai és kulturális egységek kialakítására irányuló törekvések már az ókori birodalmi ambíciókban megjelentek, de létrejöttek kapcsolatrendszerek spontán módon, a hatalmi szférán kívül is mind a kereskedésben, mind a kultúrában. Az a történet is, amely Európában a Római Birodalom romjain mintegy a XIII. századig végbement, voltaképpen egy hatalmas „globalizálódási” folyamat az eltérések, különösségek ellenére mind a gazdálkodás rendjét, mind az uralmi formákat, mind az életmódot és a kultúrát (a zsidó, arab, görög-római, keresztény öszszefonódást) illetően.

A technikai fejlődés e folyamatokat a kapitalizmus kereteiben felgyorsította, és mintegy feleslegessé tette, hogy a „nagy egységet” bárki is fegyveres erőszakkal próbálja megteremteni. A még megalapozottnak mondható kísérletet erre utoljára Napóleon folytatta le. A racionálisan gondolkodó közgazdászok, pénzemberek és szakértők hamarosan észrevették, hogy a kapitalizmus kezd világméretekben működni, következésképpen a teret már nem szükséges fegyveresen meghódítani ahhoz, hogy „nagytér-gazdaságot” alakítsanak ki. A politikai és katonai elitek azonban erre még nem döbbentek rá, amiért a világ két értelmetlen világháborúval fizetett meg.

A világméretű egységesülés azonban a nemzetközi kereskedelemben és a bankok egymáshoz való viszonyában már messze előrehaladt. Gátat számukra egyelőre elsősorban két tényező képezett. Az egyik abban állt, hogy a tömegtermelés az adott alapokon nem volt tovább bővíthető, mivel a tömegfogyasztás feltételei nem alakultak ki. A másik akadály abban állt, hogy a tőke több szempontból „nemzetállami”, tehát területi kötöttségek közepette működött. Az első buktatót az 1930-as években sporadikusan megjelenő új állami politikák, az üzemekben bevezetett „fordizmus”, a részletre vásárlás és a reklámhadjárat megjelenése távolította el a Föld egy részén. Az új állami politika az USA-ban, a skandináv országokban és néhány más helyen támogatni kezdte a munkahelyteremtést, a befektetéseket, és ösztönzött minden lépést, amely megszilárdíthatta a szociális biztonságot. Az így teremtett piacbővülés tágabb tereket nyitott a tőke hazai és nemzetközi terjeszkedése, mi több, összefogása számára is.

Voltaképpen az első nagy európai acélszövetség már 1926-ban megszületett, mivel az üzleti érdekeiket szem előtt tartó francia és német vasgyárosok és az őket támogató bankárok, mit sem törődve a politikai acsarkodással, megkötötték azt a paktumot, amely valamennyiük számára biztosította a piacra jutást. Vélhetően nem volt véletlen, hogy ehhez a blokkhoz ugyanazok az országok csatlakoztak, mint amelyeket majd 1952-ben viszontláthattunk az akkori szén- és acélközösség (Montánunió) aláírói között. (Franciaország és Németország mellett a Benelux-államok és Olaszország.)

Henry Ford – és nyomában számos más vállalkozó – viszont magától is rájött arra, hogy nagyobb termelékenységet és hasznot érhet el, ha a munkásait tisztességgel, vagy legalább a korábbiaknál jobban megfizeti. A kalkuláció bejött, és a tőke mozgástere ezáltal szerfelett kitágult. Egyelőre azonban még maga a Ford-üzem is csak Detroitra korlátozódott, vagyis helyhez volt kötve. A nyersanyagot a telephelyre kellett eljuttatni, innen indultak el, mind több irányban persze, a szállítmányok, itt volt a tulajdonos és a menedzsment lakhelye, és a vállalat ugyanitt adózott.

A nemzetközi korlátok a második világháború után sorra omladozni kezdtek, a területi kötöttség első nagy meglazulására pedig az 1970-es években került sor. Az évtized vége felé egy Ford-kocsit már döntő százalékban külföldön (Nagy-Britanniában, Írországban, Olaszországban, Japánban stb.) hoztak létre, a márkanév és a tényleges termelés elvált egymástól, a haszonban immár sokan osztoztak, és a profit után egy egész sor országban fizettek adót. Mindazonáltal a kapcsolat a tőke és valamilyen meghatározott termék között egy ideig még továbbra is fennállt. Senki sem tudja pontosan megmondani, hogy ez a szál mikor szakadt el, az azonban biztos, hogy az 1990-es években a tőke már elrugaszkodott mind a helyi, mind az áruféleség által szabott korábbi kötelékeitől, és száguldásba kezdett a kontinensek, régiók és a termékek világában. A tőkének ma már csak ritkán van szilárd telephelye, sokszor a tulajdonviszonyok is homályba vesznek, befektetési pozícióit a tőke szerfelett gyorsan meg tudja változtatni, és adózási kötelezettségeit is erőteljesen befolyásolni képes. Elsősorban ezért tűnik úgy, hogy az állami hatalom erről az oldalról támadásnak van kitéve, és befolyásából sokat elveszített.

1990-ig a globalizáció (mondializáció) az USA által vezérelt tőkés világra vonatkozott, és ott állt vele szemben a szovjet tervutasításos rendszer, amely ugyan egyre kevésbé volt sikeres, de mégis ellenpólust képezett. Ráadásul a saját befolyási övezetén túl is volt – hol nagyobb, hol kisebb – kisugárzása, amellett, hogy egy hatalmas területet kivont az amerikai típusú tőkés globalizáció vonzásköréből. Ezért gondolhatják sokan, és nem is alap nélkül, hogy a szovjet modellnek kellett eltűnnie ahhoz, hogy a globalizációról a szó teljes körű értelmében beszélni lehessen. Valóban úgy tűnt, hogy ettől kezdve az amerikai formulának nincs és nem is lehet alternatívája. Mi több, mivel a szovjet rendszer összeomlása és néhány más körülmény egy sor parlamentáris demokrácia megszületését eredményezte, nemcsak Francis Fukuyama, de hatására sokan mások is azt hitték, hogy végleg győzedelmeskedett az USA által mintegy megtestesített polgári demokrácia, és ezzel az emberi történetnek vége is szakad.

Nos, mára ez a kép gyökeresen megváltozott. Nemcsak azért, mert a demokrácia nem győzedelmeskedett világméretekben, de annak okán is, hogy sokfelé keresik az amerikai modell alternatíváját. Eltérően ugyanis Huntington okfejtésétől, amely szerint a jövőt a keresztény-muzulmán civilizációs ellentét jelöli ki, nyilvánvalóvá vált, hogy az USA által egy központból vezényelt globalizáció perspektívájával, valamint az általa képviselt demokráciaképpel az iszlám hatókörén kívül meglehetősen sokan mások sem tudnak és láthatóan nem is akarnak megbékélni. Mi több, ezúttal a kapitalizmus keretei között máris kialakult egy új forma, a kínai. Nem kétséges, hogy Kínában a gazdaság a szabad piac szellemében működik, de az sem, hogy a vezérlése, a működési módja, a gazdaság és a hatalom viszonya tekintetében gyökeresen eltér az amerikai formátumtól. Parlamentáris demokráciáról pedig ebben az országban még csak nem is beszélnek. Egyébként a demokrácia formális kialakítása ellenére nagy eltérés tapasztalható az amerikai mintához képest Japánban, továbbá valamennyi fejlődő ázsiai országban, valamint a két kontinensen érdekelt Oroszországban is. Mit gondolnak Latin-Amerika egyes országaiban „Samu bácsiról” és jótékony globalizálásáról, azt jól illusztrálta az elnök nemrégiben arrafelé tett látogatásainak helyi fogadtatása. Mindennek szellemében számos tudós manapság nem „a kapitalizmusról”, hanem kapitalizmusokról beszél, és kitüntetett szerepet biztosít az euroázsiai összefüggések kérdésének.

Válasz ugyan e kérdésekre nincs, de a probléma fel van vetve.

Az európai kérdés

Mi a helyzetkép Európában? A kép ambivalens. Ha figyelmen kívül hagyjuk az Amerika és Európa közötti külpolitikai nézeteltéréseket, sőt egyes esetekben ellentéteket, valamint a közhelyszerű, mondhatnók: népi Amerika-ellenességet, és elsősorban az elitekre koncentrálunk, akkor is azt kell megállapítanunk, hogy keresik azokat a lehetőségeket és módszereket, amelyek segítségével az egy pólusból irányított világot két- vagy akár többpólusúvá lehet átalakítani, de legalább a nyomasztó amerikai túlsúlyt csökkenteni lehet. A gazdasági, politikai és értelmiségi elitek felfogták, hogy a konkurenciaharcban Európának már régóta nem osztják le eleve az ászokat, de remélik, hogy európai és azon túli (elsősorban ázsiai) öszszefogással, együttműködéssel az egyoldalúság enyhíthető. Nem állítható, hogy olvasni vagy hallani lehetne végiggondolt, kiforrott javaslatokat, de azt igen, hogy a diskurzus e kérdésről is folyamatban van.

A globalizálódás tehát zajlik, jelenleg egyetlen meghatározó motor pörgeti, a hatása elől lehetetlen kitérni, de az kérdéses, hogy a jövőben merre visz az út. Ugyancsak kérdéses, hogy Európa meg tud-e kapaszkodni a viharban. A legoptimistább Európa-barátok is elismerik ugyanis, hogy az Unió ötvenéves fennállása alatt jelenleg a legsúlyosabb válságát éli át. Nem az a veszély fenyegeti, hogy a lebontott akadályokat, a régóta kontraproduktív vámrendszert vagy a korábbi nemzeti valutákat bármely politikai csoport vissza akarná állítani, és a Balkán kivételével súlyos egymás közötti politikai vitáknak sem látszik nyoma az Uniót alkotó államok között. Az igazi nehézségek másutt keresendők.

A problémát egyfelől a gazdaság gyengélkedése, ennek nyomában a szociális biztonság megroppanása, az emigránsok és a tősgyökeres nemzetiségek, nemzettöredékek, a kül- és a védelmi politika ügyének megoldatlansága, másfelől az integrálási képesség elbizonytalanodása okozza. A két kérdés szorosan öszszefügg egymással, amennyiben az integrálási potenciál éppen azért vált kérdésessé, mert a régi tagországok saját problémáikat nem képesek megoldani, és emiatt megnőttek az Uniót alkotó egységek érdekellentétei. Az egység további elmélyítése helyett, ami az Uniót évek óta foglalkoztatja, felmerül a visszarendeződés lehetősége az egyszerű gazdasági integráció irányába. Ehhez képest önmagában véve csekélység, hogy a kidolgozott új alkotmány a fiókban hever, az viszont szimptomatikus, hogy két ország (Franciaország és Hollandia) polgárainak többsége a népszavazáson elutasította ezt az alkotmányt.

A háttérben az a körülmény áll, hogy az európai egység gondolatának sosem volt és ma sincs igazán széles társadalmi bázisa. A politikai eliten kívül valójában csak egy politikailag érdeklődő értelmiségi réteg áll szilárdan mögötte, méghozzá elsősorban racionális megfontolások alapján. Érzelmileg megtámasztott Európa-tudat az átlagemberek körében nem vagy csak nagyon kevéssé alakult ki, és e körülmény helyet biztosít az idegenkedésnek, az elutasításnak és mindenféle babonának, amely a Nyugat-Európát ellepni készülő „keleti veszedelemről”, a lengyel vízvezeték-szerelőről és más fantomokról szól. Mi több, Európa tisztelete és elfogadottsága az utóbbi évek során össztársadalmi értelemben beszűkült, mert a nehézségeket könnyű az egyik esetben egyáltalán a belépéssel (új tagok), a másikban az euró bevezetésével (régebbi tagok) összefüggésbe hozni. Az Európai Unióról az európaiak vajmi keveset tudnak, és amit megtudhatnak a vitákról, a kompromisszumokról és a félelmetesnek tűnő bürokrácia működéséről, az minden, csak nem vonzó. Az Európai Uniót ismertető közbeszéd a politikusok, a médiumok és az értelmiség részéről nemcsak nálunk siralmasan kevés és szürke, de mindenütt az.

Mindazonáltal nemcsak a kifejezett Európa-barátok, de a szenvtelen elemzők is elismerik, hogy az európai nagypolitika az optimális megoldást választotta, amikor az egységesülés mellett tette le a voksát. Mindenekelőtt azért, mert ennek nagy szerepe volt abban, hogy immár ötven éve el lehetett kerülni nemcsak egy újabb európai polgárháborút, ahogyan az amerikaiak a két világháborút szeretik emlegetni, de egy megrendítő gazdasági válságot is.

Az egységes vám- és valutaövezetnek, a határok eltűnésének minden szakértő szerint pozitív hatása volt és van valamennyi tagországra nézve. Ha Európa-tudatról nem is beszélhetünk, arról igen, hogy a nemzeti kultúráknak minden korábbinál nagyobb lehetőségük nyílik a megmutatkozásra, és hogy milliós tömegek előtt megnyílt az út mások megismeréséhez, az európai államokban való tanuláshoz és a munkavállaláshoz. Ha nem is minden tekintetben, de hivatalosan is, a szóbeliség szintjén is megszűnt az európai államok rangsorolása. (Például centrum, félperiféria, periféria szerint, vagy Nyugat-, Közép-, Köztes- és Kelet-Európa hierarchikus értelmezésében.) Kulturális szempontból nagy jelentősége van annak, hogy a szótárakból eltűnt minden megbélyegző kifejezés, amellyel a népek egymást évszázadokon át illették.

Elsősorban ezek a tagadhatatlan előnyök magyarázzák, hogy az úgynevezett euroszkeptikus mormolások a tudományos vitákon nem hagynak igazán nyomot. Sokkal inkább az egység megszilárdítására és a megoldatlan problémák elhárítására nézve születnek – egyelőre egymástól eléggé eltérő és távolról sem kiérlelt – javaslatok.

Igazságosság

Az emberek közötti igazságosság kérdése az ókori szerzőktől kezdve szinte mindenkit foglalkoztatott, aki csak gondolkodott az emberi világról, a társadalomról. Mára az egyenlőség gondolata jószerint visszaszorult az igazságszolgáltatás területére, illetve az egyenlőtlenségek kiegyenlítése a gazdaság- és a szociálpolitika tárgya lett, az igazságosság ügye azonban változatlanul foglalkoztatja az elemzőket a filozófusoktól kezdve a szociológusokig és a politológusokig. A közelmúltat illetően a hozzászólók többnyire két szerzőre reagálnak. Az egyik álláspontot Friedrich von Hayek képviselte, aki az igazságosságot kategorikusan kizárta a valóság, sőt a lehetőségek köréből, a másikat John Rawls, aki viszont megkísérelte megtalálni a helyét a modern világban. Hayek álláspontjával sokan egyetértenek, de talán még többen vannak, akik az igazságosság új meghatározásával kísérleteznek.

Rawls szerint az igazságosság biztosítására „a lehető legjobb feltételeket” akkor lehet biztosítani, ha „mindenkinek egyenlő joga van az alapjában egyenlő legkiterjedtebb szabadság rendszerére”, illetve, ha biztosítva van „az esélyek igazságos egyenlősége a javak elosztásában”. Az utóbbi feltétele, hogy a kiküszöbölhetetlen egyenlőtlenségek mindenki javát szolgálják, és hogy azok olyan pozíciókhoz és funkciókhoz legyenek kötve, amelyek mindenki előtt nyitva állnak. Az esélyegyenlőség tanát, amelyet elsősorban a baloldal vett szívesen, mindenesetre hamarosan többfelől is megtámadták, elsősorban azért, mert az általa vázolt folyamatban Rawls – liberális lévén – az állam teljes semlegességét követelte. Az első helyen azok a gondolkodók mondtak ellent ennek a teóriának, akiket közös néven „közösségieknek” neveztek, ami arra utal, hogy ők a különféle, el nem ismert kisközösségek nevében vagy oldalán léptek fel, és arra mutattak rá, hogy ezeknek a tagjai nem csupán egyediségükben, hanem közösségi, kollektív szinten is nélkülözik az esélyek egyenlőségét, amit az állam semlegessége esetén nem lehetséges megszüntetni. A bírálókhoz csatlakoztak azután mindazok, akik úgy látták, hogy a modern társadalomban vannak annyira „esélytelen” emberek, akik az esélyek felismerésére sem tudnak magukra hagyatva vállalkozni.

A „jóléti társadalom” válsága utóbb új fogalmakat és közelítéseket váltott ki. Egyes szerzők az igazságosságot veszni látják az új idők új nagy konfliktusaiban, amelyek a „fent” és a „lent” között keletkeznek. Mások a társadalomra alkalmazzák a „központ” és a „periféria” kifejezést, mondván, hogy a centrum a „kizárás” politikáját folytatja a többiekkel szemben, aminek eredményeként vannak, akik benne vannak a pikszisben, mások, akik onnan távol vannak tartva, és van főként „a nép”, amelyet kizártak.

Függetlenül a túlzóktól, az igazságosság kérdését, miként néhány ezer éve, mostanában sem oldotta meg senki, még teoretikusan sem. A vita nagyjából arrafelé halad, hogy jó, ha az igazságtalanságot sikerül csökkenteni.

Az állami hatalom és a politika mozgástere

Elemzők sokasága mutat rá arra a körülményre, hogy a nagytőke mobilitása és fluiditása erősen korlátozza a gazdaság egészének áttekinthetőségét, ellenőrzését, mi több, nemritkán még a megadóztatását is. Többen gyakorlatilag e tényezőben látják az úgynevezett „jóléti állam” bukásának okát (a tőke szívja el – úgymond – a jólétre fordítható összegeket), és vele magyarázzák azt a fokozatosan elharapózó politikát, amelyet a szociális, az egészségügyi és az oktatási költségek lefaragása jellemez a neoliberális elvek szellemében. Ennek a fordulatnak néhány országban megpróbáltak ellenállni, de végül csaknem mindenütt feladták a reménytelennek mutatkozó küzdelmet, és inkább arra szorítkoznak, hogy a tendenciát kordában tartsák.

Több szakértő úgy véli, hogy a nagytőke fittyet hányhat a politikai hatalomnak és vele együtt minden társadalmi érdeknek és értéknek. Ez kergeti bele a kormányokat az úgynevezett neoliberális politikába, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali, esetleg centrista kormányról van-e szó. Ha viszont ez így van, nem lehet csodálkozni azon sem – állítják többen -, hogy az államhatalom meggyengül, cseppfolyóssá válik, és mind több és több, korábban kizárólagosnak tűnő előjogát ruházza át különféle csoportokra, vagy osztja meg velük azokat. Érthetővé válik egyúttal az is, hogy a beszűkült mozgástéren az egyes politikai családok a legfontosabb kérdésekben önálló variánst nemigen tudnak felmutatni, hanem leginkább csak a társadalmi preferenciájukat juttatják kifejezésre. Egyesek ezt a jelenséget „az ideológiák halála” címszó alá sorolják.

Mások azonban a helyzetet gyökeresen másként látják. Rámutatnak arra, hogy a nagy pénztőkés csoportok nem az állam gyengülésében érdekeltek, hanem – ellenkezőleg – abban, hogy egy erős állam támogassa az érdekeiket, és e célból akár még „áldozatokra” is hajlandók. Kimutatják, hogy a neoliberális kormányzatok többet adóztatnak, mint elődeik. Fordulat csak abban következett be, hogy a szociális szempontot financiális szemponttal cserélték fel. Egyesek hozzáteszik ehhez, hogy az „ellágyulás”, a hatalmi szférák leosztása vagy megosztása nem egyéb mimikrinél, nem több mint a manipulálás egy új eszköze.

Végül vannak olyan megszólalók is, akik az igazságot valahol a fent vázolt két véglet között fedezik fel. Ők úgy vélik, hogy a hatalomnak valóban nehéz megtalálnia az új utat és módszert ahhoz, hogy a megváltozott viszonyok között elősegítse a gazdasági fejlődést, tehát támogassa a vállalkozói érdekeket, de egyszersmind megvédje a társadalmat a tőke vele született mohóságával és könyörtelenségével szemben. Voltaképpen a mai világban éppen annak vagyunk a tanúi – vélik -, hogy a politikai hatalom az új kiegyensúlyozó lehetőségeket keresi, és amikor a hatalmi szféra bizonyos kompetenciáit átruházza társadalmi csoportokra, akkor ehhez keres és talál szövetségeseket. A társadalmat erősíti, amelyet egyébként reprezentál. Ebből az okból kifolyólag viszont az ideológiák „kihalásáról” sem lehet kellő alappal beszélni, mert továbbra is ezek határozzák meg, hogy valamely politikai család mely csoportok érdekvédelmét tekinti elsőrendű feladatának, és hogy miként viszonyul az egyes csoportokhoz, alakuljanak azok a társadalmi megosztottság, a szakma, a vallás, a nyelv vagy bármi más alapon. E mellett, az egyik „ideológia” mentén korlátlan teret lehet biztosítani a nagytőkének, egy másik alapján viszont az egyensúly-teremtés lehet a fő cél.

Demokrácia és nemzetállam

A nyugati szakértők között zajló vitában a demokrácia kérdése két vonatkozásban merül fel. A parlamentáris megoldás megújítása az egyik, az állam területén élő nyelvi, nemzeti entitások és töredékek kezelése jelenti a másik fő témát. Ami az első kérdést illeti, a képviseleti demokráciát már oly sok heves bírálat érte az idők során, hogy ezek megújításával szinte senki sem fárasztja magát. Ezzel szemben elfogadják az Európai Unió által is ajánlott módszereket az érdekeltek bevonására a döntések előkészítése során, illetve azt az elvet, hogy magát a döntést is a lehető legalsóbb szervnél kell meghagyni, amennyiben a kérdés ezt a szervet érinti. Bírálatként elsősorban az hangzik el, hogy a dialógust a kormányszervek formális keretekben tartják, hol elsietik, hol elhúzzák, vagyis számos alkalommal „packáznak” az érintettekkel, illetve, hogy a szubszidiaritás elve több országban nem érvényesül, mert a központi bürokrácia képtelen leszokni évszázados beidegződéseiről.

Kiterjedt érdeklődés veszi körül a nemzeti szuverenitás és a nemzetállamiság kérdését, illetve a többségi (annak vélt, azzá vált) nemzet, etnikum, nyelv, kultúra és a többi, tehát a kisebbségi csoportok viszonyának problematikáját. (A joghiányban szenvedő közösségek körében egyébként gyakran megjelennek a gyerekek, a fiatalok, a nők, a homoszexuálisok, a fogyatékkal élők stb.) A nemzeti szuverenitás rendszeres témája a beszélgetéseknek, de a megszólalók inkább megállapítanak, mintsem vitatkoznak e kérdésről. Megállapítják, hogy az európai államok a nemzetközi szervek (ENSZ, NATO) javára lemondtak a korábbi valós vagy vélt külpolitikai önállóságukról, anélkül, hogy saját, európai politikát alakítottak volna ki, és önként teret adtak az Európai Uniónak, hogy beleszóljon a belpolitika számos kérdésébe (jogrend, közigazgatási és államháztartási, továbbá általános financiális, gazdasági, egészségügyi stb. kérdések). Néhányan ugyan igyekeznek bebizonyítani, hogy az államoknak továbbra is módjuk van a nemzeti érdekek érvényesítésére, csupán azt kell tudomásul venniük, hogy a múlthoz képest ezt csak a közösen racionalizált keretekben tehetik meg, de ez nem változtat azon a többségi nézeten, hogy a hagyományos értelemben vett nemzeti szuverenitás nem létezik többé. Nemzetközi jogi értelemben a szuverenitás fennáll, funkcionálisan azonban erősen csorbult. Könnyű ehhez viszont hozzárendelni, hogy e tudattal együtt múlt el az országok egymástól való elzárkózásának, szüntelen viszályának és háborúinak a rizikója is.

A „nemzetállam” és a „több nemzeti állam” alternatívája más szó-köntösben ugyan, de szerves része a demokrácia problematikájának. Sokak számára ugyanis egyértelmű, hogy egy állam nem lehet igazán demokratikus, ha e téren fenntartja korábbi centralizáló hajlamát. A vita Franciaországban a leghevesebb, ahol a köztársaság eszméje azonosult a centralizálással, a saját népességben megbújó nem francia elem felszívása, eltüntetése talán a legjobban itt sikerült, ám jelenleg mégis többmilliós nem francia anyanyelvű, más kultúrában élő, ahhoz ragaszkodó populáció jelent meg az országban, és a francia állam kétségtelenül bénának mutatkozik a problémával szemben. Van, aki a kérdést annyira fontosnak tartja, hogy az alkotmány megváltoztatását javasolja, ami ellen azonban mások hevesen tiltakoznak. (Legutóbb Nicolas Sarkozy elnökjelölti pozícióban.)

Mindenesetre a diszkusszió keretében elég éles különbséget tesznek a résztvevők a honi, tősgyökeres nemzeti csoportok, valamint a friss emigránsok között az előbbiek javára. Ma már mintegy magától értetődik a skót, a walesi, a katalán, a baszk, a lapp „identitás” elismerése, és a legtöbben nem idegenkednek az autonómia biztosításától sem, noha akadnak, akik tartanak az engedmények eszkalációjától, és egyes jelek e félelmet alá is támasztják. Sok szó esik Bretagne-ról és Korzikáról, a keleti részeken az albánokról is, a magyarokról azonban mintha senki se tudna.

Az államokon belül elismert autonómia nyilvánvalóan nem egyeztethető össze a nemzetállam fogalmával, még ha a föderáció követelményét nem is vonja maga után. Ha ugyanis egy csoport hozzájut az autonómia bármely formájához, de különösen akkor, ha területi-politikai autonómiát élvez, már multikulturális vagy egyenesen multietnikus, illetve multinacionális állam keletkezik. Autonómiáról egyébként – hangsúlyozzák néhányan – akkor lehet szó, ha az etnikai, esetleg egyúttal nyelvi csoport körülhatárolható és leírható telephellyel rendelkezik.

A legvitatottabb az identitás vagy az autonómia elismerését szorgalmazó közösségek attitűdjének a megítélése. Ezzel kapcsolatban szélsőséges álláspontok is elhangzanak, amenynyiben egyesek az állami egységet féltik az elismertetésüket követelő csoportoktól, amelyekről azt gondolják, hogy valódi szeparatista, idegengyűlölő, nemegyszer rasszista nézeteiket csupán takargatják a szalonképesebb, „demokratizált” megfogalmazásokkal. Nem kétséges, hogy ilyen jelenségek valóban észlelhetők mind az identitáskeresők, mind a többségi nemzethez tartozók körében, de a vitázók egy része hangsúlyozza, hogy a kisebbségi csoportok általában nem a kiválás, nem az elszigetelődés módját, hanem éppen ellenkezőleg, az integrálódás útját keresik. Többen hozzáteszik ehhez, hogy az elismerés vágya távolról sem új keletű, egyáltalán nem modern és nem a globalizálódásnak köszönhető jelenség. Ez a törekvés olyan ősi, mint maga az ember, és ha e kisebbségektől ma is megtagadják az elismerést, úgy éppen ez lehet az oka annak, ha olykor szélsőséges nézetekre ragadtatják magukat.

Ennél a kérdéskörnél is bonyolultabb a friss bevándoroltak elvárásainak az ügye. Részben azért, mert a világ szinte valamennyi tája felől érkeztek és érkeznek. (Magyarországon a jelenség egyelőre nem tömeges, de megállapíthatóan növekszik a bevándorlók száma.) Meghatározó, leírható körzetük a bevándorlóknak általában nincs. Nyelvük, vallásuk vegyes, kultúrájuk eltérő nem csak a helyi többséggel összevetve, de egymáshoz viszonyítva is. Elszigetelt köröket alkotnak, amelyeket a kialakult társadalmi különbségek még tovább darabolnak. Ha meg is tanulták kényszerből a többségi nyelvet, és ez a volt gyarmatokról érkezők számára nem okozott problémát, nem érzik otthon magukat abban a kultúrában, amelybe beköltöztek, és a többséget reprezentáló politika mindmáig nem is tett sokat azért, hogy ez megváltozzon.

Ráadásul ez a több országban már több millióra tehető tömeg a gazdasági nehézségek halmozódása mellett azért is baljós jövő elé néz, mert – az ázsiaiak kivételével – többségében csekély iskolázottsággal, műveltséggel rendelkezik, és ezért törvényszerűen kiszorul a megváltozott munkapiacról. (Csakúgy egyébként, mint a romák szinte mindenütt, ahol csak élnek, de róluk a nyugati világban nemigen esik szó.)

Ez a kérdés elég nagy viharokat kavar, mivel sokan vallják mind a mai napig, hogy egy nemrégiben beköltözött idegennek meg kell elégednie a mindenkinek egyformán kijáró általános emberi jogokkal, és különleges jogokat nem vindikálhat magának. E tételt azonban mind többen vitatják, és hangsúlyozzák, hogy alapvető emberi jog a saját kultúrához való ragaszkodás elismerése, valamint, hogy nem a másfajta identitás elfogadása, hanem éppen annak elutasítása vezethet erőszakos fellépéshez és cselekedetekhez. Mindazonáltal a kisebbségi jogokat e vonatkozásban is támogatók konkrét javaslataival a kérdés megoldására nemigen lehet találkozni. Bár az európai (és a magyarországi) romák nem tekinthetők friss emigránsoknak, a helyzetük sokban hasonlít a nyugat-európai arab, fekete stb. populáció helyzetéhez. A nyugat-európai elemzők gondolatszegénysége e problémák kezelését illetően mintegy tükörképe a tehetetlenségnek, amelyet a mindenkori magyar politikai vezetés és a társadalom a romákkal kapcsolatban felmutatott. E téren hiányzik minden követhető vagy akár csak elgondolkodtató minta.

Összegzés

A fentiek alapján meg lehet állapítani, hogy napjainkban minden, egykor mintegy véglegesnek hitt politikai eszme új megvilágításba került, és ezért új megközelítéseket követel. Megfelel ennek, hogy évek óta újra az elemzések tárgya lett valamennyi politikai fogalom, és az is, hogy ez nem jár viták, olykor éles viták nélkül. Sokan mégis úgy gondolják, hogy manapság minden politikai kérdést ural a neoliberális (helyenként neokonzervatív elvekkel párosuló) irányzat. Ezt a felfogást erősíti, hogy a gazdasági vezérhajót irányító amerikai politika a neoliberális és egyúttal neokonzervatív áramlat képviselőjeként ennek nemzetközi vonatkozásban is tartósan nagy súlyt tud biztosítani. Az 1990-es végén többek (például Brzezinski) azt tartották, hogy a belátható időn belül a bipoláris rendszernek nincs alternatívája. Manapság elég sokan hiszik, hogy az éppen felemelkedett vagy felemelkedőben lévő politikai trend kvázi örök életű. A fent jellemzett politikaelméleti viták fényében azonban távolról sem ez a helyzet. Ellenkezőleg, akár az a benyomás is keletkezhet, hogy a korábbi, viszonylag kiegyensúlyozott szellemiséggel szemben, ami – partikuláris támadások ellenére – körülvette a „jóléti állam” világát, jelenleg a zűrzavar és a káosz közepette élünk. Miként az 1930-as években mondták egyesek saját korukról, jelenleg sincs „korszellem”. A korszellem helyét a zavar foglalta el.

A válságokat vagy a válságos helyzeteket mindig is a vitákban kiérlelt gondolatok és a megváltoztatott cselekvési módok oldották fel. Ahol vitáznak a megoldatlan kérdésekről, ott van esély a megoldásra. Nyugaton elszántan szembenéznek a problémákkal, és vitatkoznak akkor is, ha ez csak a zavart látszik növelni. A zavarból lehet tisztulás, a tisztulásból születhet elfogadható javaslat, a hallgatásból azonban csak további hallgatás, bizonytalanság és kudarc következik.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 16. szám