A múlt héten megtört – minimum megbicsaklott – a Fidesz Gyurcsány-ellenes parlamenti bojkottja. Nemcsak annyi történt, hogy a frakció fél év óta először bent maradt az ülésteremben, miközben a persona non grata (Orbán szerint: „beteges, notórius, maratoni hazudozó”, továbbá: „pimasz, gőgös, dúsgazdag, gátlástalan, erőszakos, kapzsi, pénzéhes, ripacs, alkalmatlan” stb.) kormányfő előre bejelentett beszédét tartotta, hanem utóbb közölték azt is, hogy aláírják az általa előterjesztett dokumentumot. Ezzel kétszeresen legitimálták a szerintük csupán biológiai értelemben egzisztáló, ámde politikailag és morálisan nem létező („lebukott”, „rajta már túllépett a történelem”) miniszterelnököt.
Vajon miért? Miért fordultak szembe eddigi politikájukkal, amelynek lényege, veleje Gyurcsány lehetetlenné tétele és megbuktatása volt? Kényszerű és egyszeri taktikai lépést tettek, avagy – ugyancsak kényszerű – tartós, stratégiai döntés áll a háttérben? Ők maguk sietve kijelentették, az előbbiről van szó – ám attól tartok, a dolog nem ilyen egyszerű: a Fidesz tényleg válaszúthoz érkezett.
Az alkalom valóban rendkívüli volt: a holokauszt emléknapja. Az ülésen (egy híján) részt vett az összes közjogi méltóság. A miniszterelnökön s a házelnökön kívül jelen volt az Alkotmánybíróság elnöke és a Legfelsőbb Bíróság elnöke is (az államfőnek megint más dolga akadt); továbbá Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Zoltay Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége ügyvezető igazgatója, Schweitzer József nyugalmazott főrabbi, valamint számos magas rangú külföldi vendég. Már csak miattuk is kínos lett volna cirkuszolni – ráadásul a holokauszt! Mert bizonyos helyeken, bizonyos alkalmakkor, bizonyos közönség előtt – ha politikailag célravezető – lehet idegenszívűzni, genetikázni meg árpádsávozni, de kivonulni a holokauszt- emlékülésről: azt nem lehet. Ezzel nem lehet tréfálni (lásd szegény Zuhschlagot is), mert a nyugati politikai elit, a média, a közvélemény ebben nem ismer pardont. Aki itt akár csak félreérthető gesztust tesz, az megnézheti magát – különösen, ha amúgy is vetül rá némi árnyék…
Ennek alapján úgy tűnhet, csakugyan egyszeri malőr volt a kormányfő elleni bojkott hétfői megbicsaklása. Ám Gyurcsánynak e napon ezen túl is sikerült megleckéztetnie Orbánt s a Fideszt: az általa fölolvasott kiáltvánnyal. Amelynek kényszerű aláírása a részükről nem más, mint – expressis verbis el nem ismert, de tartalmát tekintve egyértelmű és kínos – önkritika. Saját politikai manővereik elítélése, önmaguktól való elhatárolódás. Olvassuk csak: „… figyelmeztetünk a beszélők felelősségére… a zéró tolerancia elvét hirdetjük meg mindazokkal szemben, akik gondolataikkal, szavaikkal és cselekedetekkel kirekesztenek, gyűlöletet szítanak… Nem vállalunk közösséget szélsőséges egyénekkel és csoportokkal. Elhatárolódunk az antiszemita és rasszista megnyilvánulások minden formájától. Semmilyen formában nem támogatjuk azokat, akik erősítik a gyűlöletkeltést, a kirekesztést és a bűnbakkereső agressziót.”
Ha ezt verifikálni akarjuk, legegyszerűbb, ha beidézzük, mit mondott pár hete Gyurcsány az (Orbán által akkoriban legitimált) árpádsáv használata kapcsán a Timesnak: „A Fidesz érdekközösséget vállal a szélsőjobboldali antiszemita erőkkel… nem akarnak tőlük elhatárolódni… Azt mondják, hogy nem szélsőjobboldaliak és nem antiszemiták, de nem is akarják megkülönböztetni magukat, és nagyon tudatosan mossák el az elválasztó vonalakat.”
Ezek a – tényszerűen helytálló – mondatok nem voltak túl finomak. Megkockáztatható: a miniszterelnök tényleg kijátszotta ellenfelével szemben a nyugati sajtóban az „antiszemita kártyát”. Ezúttal viszont nem érheti szó a ház elejét: most nem vádolt senkit semmivel. Csak tette a dolgát a megemlékezés során – úgy alakítván az eseményeket, hogy ádáz ellenfelének magának kelljen belenyomnia a saját orrát a saját politikájába s e kínos művelet során ráadásul még őt, a gyűlölt ellenséget is legitimálni legyen kénytelen.
Orbán hétfői megalázó taktikai veresége mögött azonban stratégiai okok húzódnak meg. Mára nyilvánvaló: a fideszes vezér tavaly ősz (pontosabban: nyár) óta űzött politikai hadjárata idén tavaszra kifulladt. A radikális utcai politika lehetőségei kimerültek, ha a frusztrált és felheccelt jobboldal politikai hisztériájára eddig nem sikerült rácsatlakoztatni az apolitikus tömegek szociális elégedetlenségét, akkor erről most már álmodni sem lehet. Az első sokkon (s a fűtési szezonon) túl vannak a magyar emberek. Elmúltak az ünnepek is: ha az 56-os vagy a 48-as évfordulót nem lehetett „forradalommá” hazudni, a pünkösdöt vagy a május elsejét aligha érdemes megpróbálni. A mindenáron megbuktatni vágyott Gyurcsány a helyén maradt, helyzete stabilizálódott, egy előrehozott választás esélye momentán a nullával egyenlő.
Az új – normalizálódott – politikai helyzet új – normális – politikai stratégiát kívánna. A Fidesznek ismét parlamenti pártként kellene működnie. Ellenzéki pártként, amely nem gyalázza, hanem bírálja – nem a kormányfő személyét, hanem a politikáját. Amelyik versengő programokat készít és népszerűsít, amelyik kormányzati alternatívát képvisel. Amelyik nem holnap, az utcán akar győzni, hanem három év múlva, a következő választásokon. A jelek szerint a párt minden valamirevaló politikusa (Áder, Kósa, Navracsics, Pokorni, Rogán) tisztában van ezzel, s alighanem kész is a stratégiaváltásra. A visszavonulás, a kibekkelés passzív, egyéni taktikáin túl (főleg Pokorni és Navracsics gesztusai jelzik ezt) mintha fölsejlenének egy parlamentáris politikai alternatíva kontúrjai.
Ám egyelőre szertefoszlanak az orbáni hatalmi építmény falán. Mert a vezér nem adja tanújelét a változásnak. Természetesen nem ő szólt hétfőn a házban (hanem Pokorni), és nem ő jelentette be Gyurcsány szövegének elfogadását sem (hanem Navracsics). Orbán még mindig a döglött lovat hajszolja – az utolsó szalmaszállal. (E képzavar illik a Fidesz abszurd viszonyaihoz!) A kormány elkergetését célzó népszavazás ügyében nyújt be törvénymódosítást, amelyhez – lévén a törvény kétharmados – magától a kormánytól vár el támogatást.
Sírjunk vagy nevessünk ezen?
Sírjanak Pokorniék – ha többre nem képesek.
Debreczeni József
