Az 1940-es esztendők eszmélő értelmiségijeinek megrázó élményük volt az angol Aldous Huxley ellenutópikus regénye, a Brave New World, a Szép új világ. Megrázta olvasóit azzal, hogy a jövő emberét a fejlett technika kiszolgáltatott rabjának ábrázolta, akit fölfal az őt körülvevő köz, a tömeg, megfosztja őt egyéniségétől, individuumától.
A francia Jacques Attali mint a kor szülötte, de egy későbbi generáció tagja, bizonyosan nagyon jól ismeri Huxley művét, de aligha az vezethette napjaink Brave New Worldjének megírására. Nemcsak a nemzetisége más, alkotó élete is. Nem idegen tőle a regény sem, nem egészen húsz év alatt hetet publikált, de zömében az esszé a műfaja, túl a huszonharmadik tanulmányon. Csaknem minden könyve elismerést keltett, kivált a 2005-ben megjelent Marx Károly-életrajz, amely elfogulatlan tudományos megközelítésével egyike a legjobb Marx-biográfiáknak. Közgazdasági kutatás, filozófiai megközelítés, szubjektív emberi ábrázolás egyaránt helyet kap benne, méltán lett jelentős siker, valahol a kétszázezres példányszám körül. Jellemző hazai sivár könyvkiadói viszonyainkra, hogy nem akad kiadó, amely vállalkozni merészelne lefordíttatására; Marxtól félnek, az üzleti kudarctól, de talán a várható alattomos politikai támadásoktól is.
Attali a politikától jutott el az alkotó irodalmi mesterségig. Mitterrand mellett nőtt föl, az elnök amolyan államfői íródeáknak tekintette őt, ha bárkivel, politikussal, szellemi emberrel találkozott, ott ült mellette Attali, buzgón jegyezte az elhangzottakat, kötetekben később meg is jelentette Verbatim, Jegyzőkönyv címen. Attalinak, mint hajdani mesterének, Mitterrand-nak is, jó a szeme az ifjú tehetségek fölfedezésére; ő vitte be az Élysée-palotába politikai inasként François Hollande-ot, a Szocialista Párt mai első emberét és élettársát, Ségolene Royalt, aki köztudomásúan köztársasági elnökjelölt.
Attali legfrissebb kötete az Une breve histoire de l”avenir (Kurta jövőtörténet, Fayard kiadó) néhány hónapja jelent meg ugyancsak zajos értelmiségi sikerrel, és amolyan Huxley-utóiratnak tekinthető. Alaphangja semmivel sem derűsebb a britéénél, csak éppen ellenkező előjellel. Ő nem csak félti a jelen emberét a technika csábításától, tudja már, hogy ez a kísértés mivel jár. Nem műszaki kannibál, hiszen a csodálatos adományok nélkül maga sem tudna moccanni; a roppant történelmi tényanyagot, amelyet négyszáz oldalán fölsorakoztat, aligha tudta volna gyorsan kibányászni komputerek nélkül, csak könyvoldalakat nyálazva, a fürge ketyerék hajszolták gondolatait.
De ne menjünk az esszé elébe. Ami nyomban a kötet elején elkápráztat, az emberi történelem sok-sok évszázadának (természetesen hosszan és részletesen Krisztus előtt kezdődik) tömör, minden cafrangot nélkülöző, mondhatnánk, akár csupasz jellemzése. Tudatosan futólagos, hiszen nem a múlt históriáját kínálja, az csak fölvezetés, a kíváncsiság tárgya a jövő. Arra kell, hogy eljuthassunk a megállapításig; az igazi, az egész világot behálózó piacgazdaság nélkül nincs demokrácia, és ha sok helyütt nincs ez a piacgazdaság, annak az is egyik következménye, hogy ott a demokrácia is ismeretlen.
Ezzel együtt Attali, mint olyan tudós, aki ma ugyan nem kötődik semmilyen politikai párthoz sem, ifjúként mégiscsak szocialista (pontosabban szociáldemokrata) volt, egyáltalán nem apologétája a kapitalizmusnak, a piacgazdaságnak sem minden fönntartás nélkül. Követve Huxley kritikai megközelítését, vele azért nem teljesen ellentétben, a szédítő technikában nem csupán áldást lát, átkos veszélyeket is. A ma embere Attali ábrázolásában a műszaki csodák rabja, aki hála a miniatürizálásnak már csaknem mindent a gyufazsebében rejthet el (világvevő rádióját, tévéjét, zenegépét, hovatovább a laptop is elviselhetetlen monstrum lesz), nem a kollektívában szürkül el, mint a Szép új világ szereplői, hanem magányos, elszigetelt lesz. A közös munkahelyről menekülve alkotóműhelye főként az otthona, jószerivel társak nélkül élvezi, mert élvezheti az elektronika ajándékait, nincs szüksége senkire. Ha továbbra is bezárkózik, szexuális partnerre sem; az utódokat lombikban gyártják, neki csak a petéjét és a spermáját kell adnia, különválik a megtermékenyítés és a gyönyör. Minőségileg persze nem ugyanaz, de Attali közeljövőképe szerint mindkét nemnél a maszturbálás lesz az élvezet elsődleges forrása.
A közeljövő képe ez, mert a távolabbi, valahol jelenlegi századunk közepén, a 2050-es, 2060-as évek táján még kietlenebb. A most ismert válságok nemhogy nem oldódnak meg az elkövetkező negyven-ötven esztendő alatt, de még kegyetlenebbek lesznek. A terrort a ma érvényesülő politika képtelen legyőzni, mert nem tudja eltüntetni a mélységes nyomor és az erkölcstelen szupergazdagság kiáltó ellentétét. Az al-Kaida Bin Ladennel vagy nélküle, új vezérekkel, változatlanul szedi majd ártatlan nagyvárosi áldozatait, a körülményes előkészületeket igénylő robbantgatások helyett gyermeki könnyedséggel, porszemnél is kisebb csodafegyverekkel, melyek nyom nélkül gyilkolhatnak. A muzulmánság nem szűnik meg tizedelni a zsidó-keresztény világot, mert úgy érzi, vissza kell hódítania gyarmatosítással elorzott hatalmi rangját, s ezek a feszültségek összeadódva serkentik a kiirthatatlan köztörvényes bűnözést is; a maffiák szervezett akciói, a túszejtő zsarolások nem csupán hétköznapiak lesznek, de szinte minden órában megszokottak, a notórius adócsalók változatlanul sarcolják a megbénuló, tehetetlen államot, a pénzmosás roncsolja a piacot. Vagyis legalább egy ideig szünetelni fog a demokrácia is.
Aki arra gondol, hogy ma szerte a világon, tehát nem csak nálunk, a sanyargatott Közép-Európában, vigasztalan jövő vár reá, de legalább unokái már a sóvárgott boldogságban élhetnek majd, e jövőkép szerint túlságosan is optimista. Hiú minden remény, korunk menthetetlenül a további önpusztítás felé rohan, így változatlanul lesz témájuk a bulvársajtó szenzációhajszolóinak, de a komoly, töprengő elemzések gyakorlóinak is. De nem a végtelenségig. Nehéz eldönteni, hogy Attali és csapata (mert tisztes tanácsadókkal, tudományos s nem kávézaccból jósoló gárdával írta könyvét) kincstári optimista-e, s nem akarja vigasztalanul hagyni olvasóit, vagy hiszi is, amit fölrajzol, a jólét és boldogság birodalmát mindennek dacára. Ezt ő hiperbirodalomnak nevezi, szemben a korábbi korok kizárólagos uralkodó központjaival (Athén, Róma, Velence, Antwerpen, Bruges, London, Egyesült Államok, New York, Los Angeles, Európai Unió stb.), amelynek életét a helyi és átmeneti sanyargatásokon túl hiperkonfliktusok fogják hosszabb-rövidebb szenvedésekbe taszítani.
Egyszer azonban ez is véget ér, és annyi megpróbáltatás után elérkezik a hiperdemokrácia. Amely hamisítatlan lesz és nem talmi, elégtételt nyújt az emberiség történelmi kínjaiért. Jön az Eldorádó, a megálmodott boldogság, a dédunokáknak, ha nem csupán az ük- vagy szépunokáknak. De hát ezt jósolta idestova másfél évszázada Marx is, akire Attali, ha kevesebbet, de hivatkozik ebben a könyvében is, az eredményt azonban ismerjük. Tévedés volna azt hinni, hogy a Kurta jövőtörténet felületes szórakoztató olvasmány komoly tudományos alap nélkül. Bizonyítékként ott a keserű utószó, amely az elnökválasztás elé néző Franciaország társadalmi, gazdasági és kulturális válságát elemzi, visszazökkentve zaklatott jelenünkbe franciát, amerikait, európait, oroszt, magyart, mindenkit.
Várkonyi Tibor
