A „német ősz” 1977 tavaszán kezdődött. Húsvét előtt, nagycsütörtökön. Akkor gyilkolta meg a magát Vörös Hadsereg Frakciónak (RAF) nevező terrorista szervezet Siegfried Bubakot, az NSZK főügyészét és két kísérőjét. Ezt követte ősszel Jürgen Ponto, a Dresdner Bank vezérigazgatójának és Hans-Martin Schleier, a német munkaadók szövetsége elnökének meggyilkolása, valamint egy Lufthansa-gép eltérítése és kapitányának kivégzése. Bubakot, Pontót és Schleiert azért gyilkolták meg, mert „a kapitalista rendszer képviselői” voltak, a repülőgép kapitányát pedig „azok kiszolgálójának” nyilvánították. (A gép eltérítésével a RAF bebörtönzött tagjai, Andreas Baader, Gudrun Ennslin és társaik kiszabadítását akarták kikényszeríteni.) A RAF három generációja másfél évtizeden át, 1991-ig garázdálkodott. Rabolt ki bankot, robbantott fel pénzszállító autót, elfoglalta a stockholmi német követséget, felgyújtott áruházat, voltak sikeres (Lorenz, berlini főpolgármester) és sikertelen (Haig, NATO-főparancsnok) emberrablási kísérletei. Minden akciót a kegyetlen, vérgőzös gyilkolási láz kísért, legtöbbször véletlenszerű áldozatokat követelve. Amikor aztán 1998-ban rövid nyilatkozatban bejelentették a RAF feloszlatását, 39 halálos áldozat és 17, egész életére munkaképtelen, súlyos sebesült terhelte a terrorszervezet számláját. A halottak között volt öt „népnyúzó, kapitalista disznó, a nemzetközi imperializmus figurája” és 34 „kizsákmányolt, jogfosztott, éhbérért dolgozó proletár” (sofőr, rendőr, benzinkutas, járókelő), akiknek a RAF „felszabadulást” ígért.
Most, a „német ősz” kezdetének harmincadik évfordulója azonban csak egyik oka annak, hogy Németországban számos újságcikk, tévéműsor, sőt tudományos konferencia foglalkozik a RAF-fal. A másik, hogy március 25-én szabadlábra helyezték 24 év börtön után Brigitte Monhauptot, a felsorolt gyilkosságokat végrehajtó „második RAF-generáció” egyik vezetőjét. A bíróság 1983-ban ötszörös életfogytiglan plusz 15 év börtönre ítélte. A német törvények értelmében az ilyen hosszú ítéleteknél a bíróság azt is megállapítja, hogy hány év után kell felülvizsgálni a döntést. Monhaupt esetében ez 24 év volt. Ennek elteltével, amennyiben egy pszichiáter és a börtönparancsnok véleménye szerint nem áll fenn a visszaesés veszélye, ideiglenesen szabadlábra kell helyezni a vádlottat. Egyidejűleg nyilvánosságra került a hír, hogy Christian Klar, akit Monhaupttal együtt ítéltek el hatszoros életfogytiglan plusz 15 év börtönre, kegyelemért fordult Köhler államelnökhöz. Klar ítéletét a törvény szerint csak két év múlva kellene felülvizsgálni, de ő már most kéri szabadlábra helyezését.
Monhaupt és Klar nem vallott annak idején a tárgyaláson. Nem válaszoltak az ügyész és a bíró kérdéseire. Így máig nem tudni, ki ölte meg az áldozatokat, ki húzta meg a ravaszt. Ezen túlmenően Monhaupt visszaeső bűnöző. A nyolcvanas évek elején már elítélték terrorista szervezkedés miatt négy évre. Két hónappal szabadulása után részt vett a főügyész meggyilkolásában. Klar pedig – miután elküldte kegyelmi kérvényét Köhler államelnökhöz – levelet írt az úgynevezett „Rosa Luxemburg Konferenciájához”, amelyben felszólít „a nemzetközi imperialista szövetség és a tőke hatalmának megdöntésére”. Szerinte a kapitalizmus „fasiszta törekvés, amely felhatalmazza magát a Föld minden olyan országának megrendszabályozására, amely ellenáll a profit aktuális újraelosztásának és romokba dönti a nép saját magának felépített társadalmi formáját, ezért uralmának véget kell vetni”.
Szabadon bocsátásuk most éppen úgy megosztja a német társadalmat, mint annak idején garázdálkodásuk. Az egyik vélemény szerint negyed évszázad börtön elég büntetés. A legmegrögzöttebb terroristának is meg kell adni az újrakezdés lehetőségét. Mások szerint az áldozatok hozzátartozói elvárhatják minimum a bocsánatkérést tettükért, a társadalom pedig a beismerést, hogy módszereik megválasztásánál tévedtek. Ezen túlmenően meg kell végre mondani, hogy pontosan kik voltak a gyilkosok és hogy melyik, akkor még kommunista országtól kaptak támogatást. (Feltételezés szerint az NDK-n kívül a lengyel és a magyar titkosszolgálat is menedéket adott két akció között a RAF tagjainak.)
A bocsánatkérés gesztus lehetne az áldozatok hozzátartozóinak, de nem feltétele sem a szabadlábra helyezésnek (Monhaupt), sem a kegyelmi kérvény jóváhagyásának (Klar). A tettes megnevezését mindketten (Ponto esetében kettőjük közül az egyik volt az) megtagadták. Nem fogadták el – szemben több elfogott RAF-taggal – a felajánlott koronatanú-státust sem. Ez vallomástétel esetén enyhébb büntetést és annak letöltése után új személyazonosságot jelentett volna számukra is. Szerintük hallgatásukért évekkel fizettek. Magatartásuk – és Klar idézett levele – arra utal, hogy a börtönévek alatt nem változott meg a véleményük. Akkori gyilkosságaikat ma is vállalják, módszereiktől nem határolják el magukat. Nem csak ők. Inge Witt, a korábban szabadlábra helyezett egykori RAF-tag a múlt hónapban nyílt levélben közölte: akkor „a helyzethez méltó gerillaháborút folytattunk, adekvát módszerekkel” – értsd, gyilkossággal. Megbánásnak és pláne bocsánatkérésnek semmi nyoma. Monhaupt – és korábban Witt – így is szabadult, mert a törvény szerint mindenkinek joga van a társadalmi rendszerről azt gondolni, amit akar, csak annak erőszakos megdöntésére irányuló próbálkozás büntetendő. Ugyanakkor a kegyelmi kérvény elbírálása más kategória. Kegyelem nem jár senkinek. Annak megadását vagy megtagadását nem szabályozza törvény. A döntés az erre felhatalmazott személy (jelen esetben az államelnök) kizárólagos joga. Századok óta vitatott jog. Immanuel Kant a kegyelmi jogban – ius aggratiandi – az uralkodó eszközét látta „a törvények hatályon kívül helyezésére, és ezzel saját hatalmának kihívó mutogatására”. Ő persze az „Isten kegyelméből uralkodó” királyra, császárra gondolt, aki a kapott kegyelmet saját értelmezése szerint továbbadhatja alattvalóinak. Ezzel szemben a mai jogértelmezés a „törvény akaratlan szigora utolsó korektívájának, biztonsági szelepének” tekinti a kegyelmi aktust.
A témáról széles körű társadalmi vita bontakozott ki. Monhaupt és Klar magatartása nyomán egyre többen gondolják, hogy az eddigi joggyakorlaton változtatni kell. Aki nem határolódik el elkövetett bűneitől, annak ne vizsgálják felül ügyét, töltse le a kiszabott büntetést, és ez legyen feltétele a kegyelmi kérvény elbírálásának is. Mások azt gondolják, hogy az eddig érvényes törvényen és a kegyelem alkalmazásának gyakorlatán nem kell változtatni. Fő érvük, hogy eddig egyetlen kiszabadult RAF-fogoly sem csatlakozott terrorista szervezethez. Polgári foglalkozást választottak. Van, aki mozgássérült gyerekeket gondoz, mások könyvet írnak csoportjukról, van köztük idegenvezető és bordélytulajdonos is.
Az ügy kapcsán egy másik vita is folyik: választ keresnek a kérdésre, hogy mivel magyarázható az a széles körű társadalmi támogatás, amivel a RAF kezdetben rendelkezett. Az Allensbach közvélemény-kutató intézet akkori felmérése szerint minden negyedik felnőtt német állampolgár rokonszenvezett a RAF-fal. Az ok mára világosnak tűnik. A nemzetközi diákforradalmak lecsengésének évei voltak ezek. Németországban a diáklázadás öntudatot adott annak a fiatal nemzedéknek, amely nem kapott kielégítő választ szüleitől, nagyszüleitől arra a kérdésre, hogyan történhetett a Hitler nevével fémjelzett borzalom. Elegük volt a „mi semmit sem tudtunk” válaszokból és abból a magyarázatból, hogy „mi nem Hitlert, hanem a német hazát védtük”. Felháborította őket az a tény, hogy a volt nácik elszámoltatása nagyon lassan folyt. Közülük sokan maradtak vagy kerültek vezető pozícióba. Változtatni akartak a tekintélytiszteleten alapuló német társadalom magatartásán, az iskolamesteri stíluson. Tüntetések sora következett először a vietnami háború ellen, majd a békemozgalom tagjai rendeztek nem mindig békés tüntetéseket. A hatóságokat meglepte, felkészületlenül érte a tüntetők agresszív magatartása. A rendőrség gyakran túlreagált. Heinrich Böll később megfilmesített, nálunk is ismert kitűnő könyve, a „Katharina Blum elveszett tisztessége” jól mutatja ezt.
Ebben az ideges, a régi, megszokott elveket, szokásokat megkérdőjelező légkörben lépett fel a radikális, az erőszakot is méltányosnak tartó RAF. Hirdették magukról, hogy programjuk az elnyomottak felszabadítása, harc a kapitalizmus, az imperializmus ellen. Ma már tudjuk, hogy legtöbben még a felsorolt fogalmak jelentését sem ismerték. Nagy részük polgári családból származott, de felsőfokú képesítése csak keveseknek volt. A felfedezett rejtekhelyükön talált könyvek között első helyen a Miki egér-füzetek álltak. Az ideológiai, politikai jelszavakat arra használták, hogy „megokolják vérgőzös gyilkosságaikat” (Helmut Schmitt kancellár). Mert nem értették, hogy mit mondanak, nem vették észre, hogy pontosan azokat az embertelen módszereket alkalmazzák, mint azok a nácik, akiknek állítólagos utódai ellen küzdenek.
A RAF-gyilkosságoktól elhíresült „német ősz” után minimálisra csökkent a társadalom velük szemben megnyilvánuló rokonszenve (0,3 százalék). Viszont támogatta őket a liberális sajtó megértő magatartása és különösen nagynevű értelmiségiek, írók, filozófusok ma érthetetlennek tűnő rokonszenve, szolidaritása. A legfeltűnőbb akció Jean-Paul Sartre látogatása volt a börtönben Ulrike Meinhofnál. És mert ilyen esetekben (meg minden más esetben) Günter Grass is úgy érzi, hogy neki is mondani kell valamit, saját SS-es múltjáról megfeledkezve kijelentette: „Joggal akarják kényszeríteni apáikat, hogy válaszoljanak a kérdésre: miért támogatták Hitlert.” De nem titkolta rokonszenvét a kitűnő író, Hans-Magnus Enzensberger vagy a modern német politikai televíziózás megteremtője, Werner Höfer sem. (Az utóbbi később azért tűnt el a képernyőről, mert kiderült róla, hogy egy fiatal zsidó zongoraművész ujjainak eltörését javasolta 1940-ben.) Az az értelmiségi típus, amely bizonyos helyzetekben félreteszi értelmét, nem halt ki. A mostani vita során Claus Peymann, a Berliner Ensemble igazgatója egy tévéműsorban kijelentette, egyetért Klar kapitalizmuskritikájával, és ha kiszabadul, alkalmazza színpadi technikusként. Peymann nem talál kivetnivalót abban sem, hogy Christian Klar attól a kapitalista államtól kér kegyelmet, amelynek megdöntését kívánatosnak tartja. Újabb szerecsenmosdatás is kezdődött. Mindenekelőtt Ulrike Meinhofot próbálják egyfajta Jeanne d”Arcnak feltüntetni. Nem volt az. Gyilkosságok szervezője, esetleg végrehajtója, de mindenesetre helyeslője volt. A RAF egyik alapítója, Gudrun Ennslin fiának egy tévéműsorban elhangzott véleménye mindennél többet mond: „Gyászolhatunk egy olyan korszakot, amelyben a létező valósággal szemben egy megvalósítható alternatíva elérhető távolságra volt. Szörnyű, hogy ezt a lehetőséget azzal szalasztották el, hogy igazolhatatlan módszereket alkalmaztak.”
Kasza László
