. évfolyam . szám,
Örüljetek az örülőkkel, Sírjatok a sírókkal! (Pál apostol a rómabeliekhez)
Halljuk a biztatást? Képesek vagyunk mi erre? Tudjuk gyászolni együtt az áldozatokat? Együtt – ez azt jelenti: te meg én, meg ők. Együtt – ez azt jelenti: zsidókat, svábokat, cigányokat, magyarokat?! Érezzük-e együtt a döbbenetet, hogy a mi gyönyörű Magyarországunkon a népirtás megtörténhetett?! Honfitársaink származásuk alapján való megkülönböztetése, életük korlátozása és végül megsemmisítése. Pedig a vérük a mi vérünk volt. Ugyanaz a vér, ugyanaz a teremtés, ugyanaz a sérthetetlen emberi méltóság. Amikor a holokauszt áldozatait gyászoljuk, akkor az egy vérből teremtett emberiség áldozatait gyászoljuk. A nemzet szívén ejtett sebet. Gyászoljuk a magyarokat, a zsidókat, a zsidó-magyarokat, a magyar-zsidókat.
Az arcokat, amelyeket többé nem láthatunk fizikai valóságukban, az emlékezés láthatóvá teheti számunkra.
Felvillan a néni alakja a lépcsőfordulóban, aki együtt vásárolt a piacon nagyanyánkkal. Az orvos, aki szüleinket gyógyította, a mérnök, aki házakat tervezett városunkba. A szódásember, aki minden reggel előre köszönt. A kabarészerző, aki az Oktogonon egy kávéházban írta műveit, amelyeken azóta is nemzedékek hahotáznak. A sportoló, kinek a magyar himnuszt játszották az olimpián. A költő, kinek szülőhazája volt itt e lángoktól ölelt kis ország.
Ebben a hazában egykor éppúgy otthon voltak, mint ahogyan mi magunk és őseink. Ők is vétettek sokszor, szembekerültek egymással, velünk, ha hitről, erkölcsről, pénzről, politikáról vagy éppen irodalomról volt szó. Mint ahogy mi is sokszor vétettünk, vétünk, szembekerülünk egymással vagy éppen velük, ha hitről, erkölcsről, pénzről, politikáról, nemzetről vagy éppen irodalomról van szó közöttünk. De nem ezért kellett meghalniuk! Hanem azért, mert voltak, akik azt mondták rájuk: nem vagytok közénk valók! Más a véretek.
Mit lehet ezután tenni, ha már ez így megtörtént?!
Döntsük el végre, mit akarunk!
Azt akarjuk-e, hogy ez az emléknap eljuttasson bennünket az áldozatokkal való együttérzésig? Ugye, nem az a cél, hogy egy ilyen emléknap még inkább szembefordítson bennünket egymással? Ugye, mi a gyógyító emlékezésben hiszünk, ugye, mi ezt akarjuk?
Hát akkor nem törődve azzal, hogy politikai és egyéb ellenfeleink hogyan használják fel önvizsgálatunkat, újra és újra nézzünk magunkba: megteszünk-e mindent azért, hogy azok, akik egykor tudatlanságból, érdekből, gyűlöletből a nemzetiszocialista eszmék foglyaivá lettek, ne találjanak követőkre? S ne gondolhassák, hogy nem nagy baj az a bizonyos antiszemitizmus! Ez a mi felelősségünk!
S ha ezt az önvizsgálatot újra és újra elvégezzük, akkor bátran kérdezzük meg: Akik ma Magyarországra, a magyarokra az antiszemitizmus bélyegét sütik, azt milyen szándékból teszik? Tényleg az indulatok csillapításában érdekeltek, nem inkább a még nagyobb békétlenségben?
Ne engedjük, hogy velünk vagy bárkivel szemben az antiszemitizmus vádját politikai kommunikációs csodafegyverként használhassák! Ne tűrjük, hogy ártatlan zsidó emberek szenvedéseit felhasználva, országunk bajainak megvitatása helyett bennünket arra kényszerítsenek, hogy hamis vádak elleni védekezésre vesztegessük erőnket! Inkább emlékezzünk! Mert emlékezni kell.
Megállni a másik ember szenvedése mellett, s levenni – legalább megpróbálni levenni – valamit a teherből, melyet cipel. Ez az egyik legalapvetőbb emberi gesztus. Ebből él minden közösség. Abból él, hogy vannak közöttünk ilyen emberek. Ne felejtsük el őket sem! Az ő tiszteletükre is zöldellnek a fák Jeruzsálemben, a Jad Vasemben. Még akkor se felejtsük őket, ha az ő fényük mellett az árnyék, a sötétség is jobban látszik: hogy ezrek és százezrek fordították el a tekintetüket, vagy éppen szálltak be az embervadászatba.
A legenda szerint Németországban történt: amikor a pap vasárnap kihirdette, hogy az árjatörvény alapján nem árja származásúak többé nem léphetnek a templomba, akkor furcsa zaj hallatszott: Jézus leszállt az oltár felett függő keresztről, s elhagyta a templomot.
Hívjuk vissza!
Van, aki saját vagy családja kommunizmusban elszenvedett sorsán keresztül próbálja megérteni a holokauszt áldozatainak szenvedéseit! Ne bántson ez minket! Ha az embernek nincs joga tulajdon fájdalmához, ha őt magát semmibe veszik, akkor mások szenvedése sem érdekli többé. Az áldozatoknak jó szívvel elégtételt adni egy olyan világban, ahol az embert, a potenciális emlékezőt is naponta éri megaláztatás és igazságtalanság, nem fog sikerülni. Ha azt akarjuk, hogy a megértés növekedjen a holokauszt tragédiája iránt, akkor a legfontosabb feladatunk egymás emberi méltóságának tiszteletben tartása és megőrzése. Auschwitz, a gulag borzalmaira a felnövekvő nemzedék akkor tud megrendüléssel odafigyelni, ha megismerve a tényeket, így kérdezhet: „A tiszteletet, amit én megkapok apámtól, anyámtól, a családomtól, az iskolában, barátaimtól, a főnökömtől, a hatóságtól, a média világában, a kormánytól, az egyházi közösségemtől – azt miért tagadták meg annak idején tőlük?! Hiszen nekik is jár, ők is ugyanolyan emberek voltak, mint én, mint mi!”
Sebeket gyógyítani csak emberi méltóságukat őrző emberek tudnak, s a gyógyulás így sem könnyű. Hisz mennyi minden történt a holokauszt óta: új szenvedések, új áldozatok, régi és új tettesek, régi és új elhallgatások s hazugságok. Az áldozatoknak csak azt a tiszteletet, békét és igazságot tudjuk felkínálni, amiben mi, itt élő emberek egymást részesítjük. Magyarok és zsidók, anélkül hogy egymást ilyen alapon osztályoznunk kellene.
Így jöhet el a bűn megvallása, így lehet megbocsátás, tisztelet, béke és igazság.
A bocsánatkérés nem a gyengeség jele, hanem a belső lelki erőé. Általa nem gyengébbek, hanem erősebbek leszünk.
A megbocsátás sem a gyengeség jele, hanem azt bizonyítja, hogy az áldozat visszakapta emberi méltóságát.
Mindannyiunknak szüksége van mindkettőre: hol a bocsánatkérésre, hol pedig a megbocsátásra. Ne sajnáljuk egymástól! Ne sajnáljuk a másiktól sem!
